John Wayne, a westernfilmek legnagyobb sztárja épp 41 éve távozott az élők sorából. Marion Robert Morrison néven látta meg a napvilágot az Iowa állambeli Winterset városban, 1907. május 26-án, két fiútestvér közül az idősebbikként. Patikus édesapja a családot néhány évvel később átköltöztette Kaliforniába, az ifjú Marion Glendale kisvárosban végezte középiskolai tanulmányait. Ekkoriban ragadt rá a „Duke” (vagyis Herceg) becenév. Az egyik helyi tűzoltó ugyanis gyakran látta a fiút Duke névre hallgató behemót kutyája társaságában elsétálni a tűzoltóság előtt, ezért Big Duke-nak és Little Duke-nak kezdte hívni a párost. A név megragadt, a fiút egész későbbi életében így becézték a barátok és a rajongók. Marion jó tanuló és kiváló sportoló volt, a középiskola amerikai focicsapatának ásza. Érettségi után eredetileg a haditengerészet tiszti akadémiájára szeretett volna bejutni, de nem vették fel, így végül sportösztöndíjjal a Dél-kaliforniai Egyetem jogi karára került.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Az egyetemi csapatban is kiemelkedett tehetségével, egy szerencsétlen balesetben azonban – szörfdeszka nélkül lovagolta a hullámokat a strandon – vállcsonttörést szenvedett, ami véget vetett sportkarrierjének és egyetemi tanulmányainak. Egy szerencsés ismeretségnek köszönhetően Hollywoodban sikerült munkát találnia, a ’20-as évek nagy westernsztárja, Tom Mix ugyanis gyakori vendége volt az egyetemi futballmeccseknek, az ifjú sportreménység pedig sokszor szerzett ingyenjegyet számára. A színész hálából beajánlotta őt a Fox Filmstúdióhoz, ahol nyaranta kellékessegédként dolgozott. Az egyetemet otthagyva főállásban kellékes lett, majd statiszta, végül kisebb szerepekben színészként is kipróbálhatta magát, először Duke Morrison művésznéven. A filmgyárban ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb, hozzá hasonlóan ír származású John Ford rendezővel, akivel életre szóló barátságot kötött. Ford egyengette a karrierjét, neki köszönhetően kapta első főszerepét 1930-ban, A nagy ösvény című vadnyugati filmben (mely egyben az első hangos westernnek számít). Ekkortól viselte a John Wayne művésznevet, melyet a stúdió vezetősége adott számára, anélkül, hogy őt egyáltalán megkérdezték volna róla.
Habár A nagy ösvény megbukott, Wayne a pályán maradt, és a ’30-as években főként alacsony költségvetésű, B kategóriás westernekben játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Több mint nyolcvan hasonló darabot követően végül ismét John Ford segítségével mosolygott rá a szerencse. Ford ugyanis őrá osztotta 1939-es filmje, a Hatosfogat főszerepét, mellyel az akkoriban a B vonalra száműzött vadnyugati műfajt kívánta visszahozni a fősodorba. A rendező igyekezetét siker koronázta: a Hatosfogat óriási siker lett, Wayne pedig a vagány pisztolyhős, Ringo Kid szerepében a nézők kedvencévé vált. Ettől kezdve kizárólag főszerepeket játszott, és hamar az egyik legnagyobb sztárrá vált. Keménykötésű, hórihorgas alakja, szúrós tekintete, kalapja (babonából évtizedekig ugyanazt a kalapot viselte mindegyik filmjében) és csizmája ikonikussá vált. Clark Gable után az ő nevével adták el a legtöbb mozijegyet valaha.
A második világháború alatt Wayne – aki büszkén hangoztatta hazafias nézeteit – önként jelentkezett szolgálatra a haditengerészethez, de életkora és említett sérülése miatt elutasították. A döntésbe a filmstúdiók lobbizása is belejátszhatott: a producerek ugyanis azt kérték a katonaságtól, hogy legyenek szigorúbbak az alkalmassági vizsgálaton olyan sztárok esetében, akikre nagyobb szükség van a filmvásznon (ahol buzdíthatják a népet), mint a csatamezőn. Wayne egész hátralévő életében kudarcként fogta fel alkalmatlanságát, mások pedig a szemére vetették, hogy otthon filmezett, miközben sok kollégája Európában vagy a Csendes-óceánon harcolt.
A háború után Wayne végleg bebetonozta magát a legnagyobb hollywoodi westernsztárként. Forddal forgatta a híres lovassági trilógiát: Apacserőd (1948), Sárga szalagot viselt (1949), Rio Grande (1950). A korszak másik nagy álomgyári mesterembere, Howard Hawks pedig rábízta a Vörös folyó (1948) főszerepét. Ebben a filmben Wayne, akit sokan máig sokan túlságosan egysíkú színészi kvalitásaiért bírálnak, a szokásosnál drámaibb szerepben mutathatta meg magát: egy erőszakos természetű marhacsorda-tulajdonost játszott, aki fogadott fia (Montgomery Clift) és emberei segítségével a csőd elől menekülve Texasból Missouriba tereli a csordát: a hosszú, viszontagságos út lelkileg is kikezdi a farmereket. Wayne a film jelentős hányadában megöregítve, ősz hajjal állt kamera elé. A westernek mellett háborús filmeket is gyakran forgatott, az 1949-es Az Iwo Jima-i csata főszerepéért Oscar-díjra jelölték. A díjat végül Broderick Crawford vitte haza A király összes embere című politikai drámáért. A sors fintora, hogy Crawford szerepét eredetileg Wayne-nek szánták, ő azonban visszautasította azt, ugyanis túlságosan Amerika-ellenesnek találta a forgatókönyvet. 1952-ben ismét Forddal dolgozott A nyugodt férfi című moziban, melyben egy szülei hazájába, Írországba visszatérő bokszolót játszott, aki az óhazában próbálja megtalálni a lelki békét és a boldogságot. Az eredeti helyszíneken forgatott, színpompás történet többek között olyan tanulságokkal szolgál, mint hogy a tűzrőlpattant menyecskék megszelídítésének legjobb módszere egy alapos fenekelés...
A ’40-es évek második felétől Wayne, aki egész életében nyíltan hangoztatta jobboldali, republikánus elkötelezettségét, Joseph McCarthy szenátor lelkes támogatója és a hollywoodi kommunistaellenes boszorkányüldözés szószólója lett. Számos baloldali elkötelezettségű művész karrierjét fúrta meg. Az egyik sztori szerint barátja és kollégája, Ward Bond felhívta Wayne-t Az élet csodaszép (1946) forgatásáról azzal, hogy a filmben szereplő egyik színésznő gyaníthatóan kommunista szimpatizáns. Wayne azonnal telefonált a film rendezőjének, Frank Caprának, arra utasítva őt, hogy rúgja ki a „gyanús elemet” a projektből. Capra megtagadta Wayne „kérését”, mondván, azt foglalkoztat a filmjében, akit akar. Wayne később dühösen így nyilatkozott Capráról: „Legszívesebben fognám az a rohadt kis digót, millió darabra szedném és bedobnám az óceánba, hogy visszaússzon Szicíliába, ahová való.” Állítólag a szovjet titkosszolgálat dossziét vezetett a híresen kommunistaellenes sztárról, és egy időben meg is akarták gyilkolni, bár ez inkább csak legenda. Cáfolja ezt a híresztelést a tény, hogy amikor Nyikita Hruscsov 1959-ben Amerikába látogatott, külön kérte, hadd találkozzon a híres színésszel. Hirohito japán császár szintén találkozott országa egykori ellenségével, amikor a ’70-es években az USA-ban járt. Hősünknek később is voltak botrányt kiváltó nyilatkozatai. Egy 1971-es, a Playboynak adott interjúban úgy fogalmazott, hisz a fehérek felsőbbrendűségében, ugyanis a feketék túlságosan aluliskolázottak és társadalmilag elmaradottak ahhoz, hogy velük azonos társadalmi pozíciókat tölthessenek be.
Az ’50-es években Wayne továbbra is számos, a műfaj klasszikusának számító westernben játszott, leggyakrabban kedvenc rendezői irányítása alatt. Forddal készítette az 1956-os Az üldözőket, melyben karaktere az indiánok által elrabolt unokahúga nyomába ered, egyben bosszút esküszik családja kiirtásáért. Hawks rendezte az 1959-es Rio Bravót, mely Wayne válasza volt a hét évvel korábbi, a mccarthyzmust burkolt formában bíráló Délidőre. Míg a Délidő hőse – Wayne ezt a szerepet is visszautasította – egyedül marad küzdelmében a városra rontó banditák ellen, a Wayne által játszott seriff csapatot toboroz magának és bebizonyítja, hogy összefogással kell és lehet szembeszállni „a rosszal”. Az 1962-es, Ford rendezte Aki megölte Liberty Valance-t már a vadnyugat mítoszát megkérdőjelező, revizionista westernfilmek előzményének számít.
Olykor természetesen néhány baklövés is becsúszott: Wayne nevéhez fűződik a világ egyik legrosszabb filmjeként számon tartott A hódító (1956), melyben a 193 centi magas, ízig-vérig amerikai westernsztár a mongol hadvezér, Dzsingisz kán szerepét öltötte magára. Az eredmény természetesen egy „annyira borzalmas, hogy az már vicces” kategóriába sorolható opus lett, a filmhez azonban sokkal tragikusabb dolog is fűződik. Az egyik forgatási helyszín közelében három évvel korábban kísérleti atomrobbantást hajtott végre az amerikai hadsereg, sokak szerint az ebből visszamaradt sugárzás tehető felelőssé azért, hogy A hódítóban közreműködő, kétszázhúsz főt számláló stáb és szereplőgárda kilencvenegy tagjánál diagnosztizáltak rákbetegséget az elkövetkezendő két évtizedben, negyvenhatan pedig – köztük maga Wayne – belehaltak a gyilkos kórba.
A ’60-as években Wayne rendezőként és producerként is kipróbálta tehetségét. Az Alamóban (1960) a mexikói hadsereg által lemészárolt híres texasi erőd hőseinek állított emléket. Szintén saját magát rendezte az 1968-as Zöldsapkásokban, melyben nyíltan kiállt a vietnámi háború mellett. A leghosszabb napban (1962) ismét a második világháborúba utazott vissza, és ugyanebben az évben több hírességgel együtt szerepet vállalt a grandiózus, speciális panorámaeljárással felvett westerntablóban, A vadnyugat hőskorában. 1965-ben apró, de annál jelentősebb cameoszerepben bukkant fel A világ legszebb története című Jézus-filmben: ő a római százados, aki a Golgotára kíséri a Max von Sydow játszotta Krisztust. Morcos, keménykötésű imázsának ellentmondva felbukkant a korszak legnépszerűbb tévés kabaréja, a Laugh-In műsorában, ahol húsvétinyuszi-jelmezben sétált be a stúdióba. 1970-ben A félszemű seriff című filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, melyet az átvételkor így kommentált: „Ha ezt tudtam volna, már harmincöt éve felveszem a szemtapaszt.”
Egészen a következő évtized derekáig aktív maradt, utolsó filmjeiben főként idős westernhősöket játszott, de felbukkant több bűnügyi filmben is (Detektív két tűz között (1974), A Scotland Yard vendége (1975)). Utolsó filmje, a Don Siegel rendezte 1976-os A mesterlövész saját legendájának és pályájának lezárása, melyben egy idős, rákban haldokló egykori pisztolyhőst alakít, aki gyors és méltóságteljes halálra vágyik inkább. Ekkoriban már a való életben is súlyos beteg volt. A láncdohányos színésznél 1964-ben diagnosztizáltak tüdőrákot, de felgyógyult, miután műtéti úton eltávolították a bal tüdejét. A ’70-es években azonban ismét kiújult nála a betegség. 1979. június 11-én tüdő- és gyomorrák következtében hunyt el hetvenkét éves korában. Utolsó nyilvános szereplésére ugyanabban az évben került sor: a legjobb filmnek járó Oscar-díjat adta át a győztesnek, Michael Cimino vietnámi háborús drámájának, A szarvasvadásznak. Wayne háromszor nősült és hét gyerek édesapja volt. Habár filmjeiben gyakran ellenséges érzületek fűtötték az őslakosokkal szemben, a valóságban második és harmadik felesége is spanyol ajkú, részben indián származású volt. Három fia, Michael, Patrick és Ethan is a színészi hivatást választották. 1980-ban Jimmy Carter elnök posztumusz adományozta Wayne-nek az USA legnagyobb civileknek járó kitüntetését, az Elnöki Szabadság-érdemrendet.
Lemaradtál a tegnapi kultbaitről? Innen pótolhatod:
12-szer akarták megölni a 17 éves fiút és édesanyját, 12-szer menekültek megMai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Márkus László.
Tovább olvasom
