Kihirdették, amire senki nem számított: pánikban menekülő tömegek az utcákon

Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Orson Welles „a rádió aranykorában”, 1938-ban tréfálta meg a közönséget, mikor a CBS csatornán a Világok harcából készült rádiójátékot adta elő társulatával. Bár a sci-fi irodalom egyik jól ismert klasszikusáról volt szó, a rádiószínház aznapi adását mégis túl sokan vették komolyan, és kezdtek menekülni a marslakók elől.

A filmes George Orson Welles néven született a Wisconsin állambeli Kenosha városában 1915. május 6-án, két fiútestvér közül a kisebbikként. Édesapja, Richard Head Welles feltaláló, édesanyja, Beatrice Lucy Ives koncertzongorista volt. Habár a család viszonylagos jómódban élt, szülei állandó veszekedései, elhidegülése, majd válása miatt a kis Orson gyerekkora nem volt különösebben boldog. Csodagyerekként tartották számon, aki óvodáskorában Shakespeare-t olvasott és szavalt, bűvésztrükköket adott elő, remek képeket rajzolt, festett. Kilencéves volt, amikor édesanyja meghalt, egy ideig apja nevelte Chicagóban (ő egy biciklilámpa feltalálásából sikeresen meggazdagodott, később azonban az alkoholizmusba süllyedt), majd magániskolában tanult. Ekkoriban kezdte érdekelni a színház, iskolai darabokat rendezett és színészként is fellépett. Tizenöt éves volt, amikor apja is meghalt. Egy évvel később otthagyta az iskolát, és az örökségét felhasználva Írországba ment, ahol felkeresett egy dublini színházat, azt hazudva, hazájában nagy Broadway-sztár, és színészi munkát keres. Bár a színház igazgatója nem hitte el a meséjét, látván a tehetséges fiatal állhatatosságát és rábeszélőképességét, mégis foglalkoztatni kezdte.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Welles kétéves tengerentúli tartózkodás után hazatért, és egy iskolásoknak szóló Shakespeare-tankönyv megírásával és illusztrálásával pénzt és némi hírnevet szerzett. Chicagói, majd New York-i színházi körökben mozogva sikerült értékes kapcsolatokra szert tennie – többek között az író Thorton Wilder is protezsáltjával fogadta –, így bejuthatott a rádióba, ahol karakteres, mély hangjának köszönhetően szívesen foglalkoztatták. Legismertebb rádiós alakítása Az árnyék című szuperhőssorozat címszerepe volt. Habár a rádiós színészettel elég jól keresett, továbbra is vonzotta a színház. 1935-ben John Houseman színész-rendező felvette őt a Roosevelt-kormány által állami kulturális támogatásokból működő Federal Theatre Projectbe, ahol Welles színészként és rendezőként egyaránt dolgozhatott. Később Housemannel megalapították saját társulatukat Mercury Theater néven. Welles már ekkor címlapokra került, köszönhetően formabontó, gyakran botrányos előadásainak. Színre vitte a Macbethet fekete színészekkel, a haiti dzsungelbe helyezve a Shakespeare-darabot, a Julius Caesart pedig a fasiszta Olaszország közegébe ültette át. Marc Blitzstein The Cradle Will Rock című, erősen baloldali, politikai töltetű operettjének ősbemutatóját a hatóság úgy próbálta megakadályozni, hogy fegyveres őrökkel zárták le a színház bejáratát. Welles és Houseman kerestek egy másik színházépületet, ahová a színészekkel, közönséggel együtt átgyalogoltak.

Welles sikeresen kombinálta a két médiumot, 1937-től kezdve ugyanis a Mercury társulat hetente rádiószínházzal jelentkezett a CBS műsorán, ahol általában klasszikus novellák, regények, színdarabok átiratait adták elő. A fiatal polihisztor ennek köszönhetően lett végül világhírű. 1938. október 30-án Welles és kollégái H. G. Wells klasszikus sci-fi regényét, a Világok harcát adták elő rádióműsorukban, melyben a marslakók támadást intéznek a Föld ellen. A történetet a 19. századi Anglia helyett a kortárs Amerikába helyezték át, és úgy tettek, mintha valódi rádiós tudósításról lenne szó, melyben döbbent riporterek számolnak be a világűrből érkezett invázióról. A fáma szerint országszerte rengeteg hallgató hitte azt, hogy a műsor valódi, az űrlények pedig tényleg megszállták a bolygót, ezért sokan elmenekültek otthonaikból. Habár a korabeli bulvársajtó erősen túlzott, amikor arról számolt be, hogy több százezer ember menekült pánikba esve a marslakók elől, tény, hogy Welles rádiójátéka riadalmat keltett, és örökre beírta szerzőjének nevét az amerikai köztudatba.

A Világok harca kiváltotta hírnévnek köszönhetően Hollywood is lecsapott a csodagyerekre. Az RKO filmstúdió akkoriban páratlan szerződést ajánlott a mindössze huszonnégy éves Wellesnek: bármilyen külső beavatkozás nélkül, teljesen szabad kezet kapva megírhat és megrendezhet három játékfilmet. Welles lelkesen látott munkához, hogy megrendezze első filmjét, az Aranypolgárt. Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíróval nagyvadat vettek célba: a hírhedt és rendkívül befolyásos sajtómágnás, William Randolph Hearst életéről és alakjáról mintázták hősüket, a címszereplő Charles Foster Kane fiktív milliárdost – a film az ő bukásának történetét meséli el. Welles saját maga játszotta Kane-t, a többi szerepre pedig a Mercuryból ismert kollégáit (Joseph Cottent, Agnes Mooreheadet stb.) szerződtette. Az 1941-ben bemutatott Aranypolgár sok tekintetben forradalmasította a filmkészítést: a visszaemlékezésekben elbeszélt cselekmény, melyben apró darabkákból áll össze a főhős élete, a briliáns dramaturgia és kamerakezelés, az öntörvényű szerző-rendezői attitűd sohasem látott magaslatokba emelte a hangosfilm művészetét.

A kritika egyöntetűen dicsérte Welles alkotását, a „főszereplő” Hearst azonban korántsem volt elragadtatva tőle – különösen azt nehezményezte, hogy Welles kíméletlenül szétcincálta a harminc évvel fiatalabb Marion Davies színésznővel való szerelmi kapcsolatát. A pletykák szerint a film legendás motívuma, Kane gyerekkori szánkója azért kapta a Rózsabimbó nevet, mert Hearst így becézte kedvese nemi szervét. A sajtómágnás jelentős összeget ajánlott fel a stúdiónak, hogy elálljanak az Aranypolgár forgalmazásától és megsemmisítsék a kópiákat. Mivel ez nem jött össze, óriási rágalomhadjáratot indított a film és alkotója ellen a tulajdonában lévő lapokban. Kommunistának bélyegezték Wellest, sőt, egy ízben még egy tizennégy éves lányt is becsempésztek a hotelszobájába, hogy kompromittáló fotókat készíthessenek – szerencsére Wellest előzetesen figyelmeztették, hogy ne menjen fel a szobájába. A Hearst-lapok munkatársainak megtiltották, hogy bármit is írjanak az Aranypolgárral kapcsolatban. Welles filmje – habár elnyerte a legjobb forgatókönyv Oscarját – az ellene folyó hadjáratnak köszönhetően nem aratott akkora anyagi sikert, mint a stúdió várta.

Welles következő projektjét, a Booth Tarkington regényéből adaptált Az Ambersonok ragyogását emiatt alaposan kikezdte a stúdió. Míg a rendező Brazíliában forgatott egy dokumentumfilmet, a tudta nélkül másfél órásra nyirbálták a két és fél órás alkotást, az eredeti vég helyett pedig hozzáforgattak egy boldog befejezést. Az 1946-os Az óra körbejár című thrillerrel – melyben egy bujkáló náci háborús bűnöst alakított – Welles végül teljesítette háromfilmes szerződését. Következő filmje, A sanghaji asszony (1947) már a Columbia stúdió égisze alatt készült. A sztori szerint Welles Verne regényét, a 80 nap alatt a Föld körült szerette volna színpadra állítani, azonban ehhez pénzre volt szüksége. Felhívta a Columbia főnökét, Harry Cohnt azzal, hogy van egy remek sztorija, amit érdemes lenne filmre vinni. A producer megkérdezte, mi ez a sztori, mire Welles rápillantott a telefonfülke melletti könyvárusbódéra, melynek kirakatában Sherwood King Ha meghalnék, mielőtt felébredek című ponyvája virított, és bemondta a címét – ebből lett A sanghaji asszony. A főszerepet újfent maga vállalta, partneréül pedig a stúdió akkori feleségét, Rita Hayworth-öt választotta. Welles magánéleti problémák miatt nem akart a feleségével dolgozni, ezért bosszúból levágatta és szőkére festette Hayworth legendás göndör, vörös tincseit. A stúdió ezúttal sem bízott Wellesben, és jócskán megkurtította a filmet. A sztori szerint az egyik belsős vetítésen Cohn így kiáltott fel: „Ezer dollárt adok annak, aki elmagyarázza nekem, miről szól ez a film!”.

Welles ezt követően egy nagyon alacsony költségvetésű Macbeth-feldolgozást készített (westernfilmek szikladíszletei között), majd Hollywoodból kiábrándulva Európa felé vette az irányt. Itt, főként Málta sziklás tájain forgatta le – magánvagyonából, évek hosszú, keserves munkája során – az Othellót, mely elnyerte az 1952-es Cannes-i Filmfesztivál fődíját. Mindkét Shakespeare-adaptációban ő játszotta a címszerepet. Gyakran foglalkoztatták egyébként színészként, ismert alakítása például a Jane Eyre (1943) Rochesterje és A harmadik ember (1949) szélhámosfigurája, Harry Lime. Saját projektjeinek költségeit főként színészi gázsijából igyekezett fedezni. Az ’50-es évek második felében rövid időre visszatért Hollywoodba, ahol a Universal számára megrendezte gonosz érintése című film noirt, mely máig a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának számít. Az időközben jócskán elhízott és valódi életkoránál idősebbnek tűnő Welles ezúttal a negatív szerepet, a korrupt Quinlan rendőrfőnököt játszotta, a főhős szerepét pedig a mexikóira maszkírozott Charlton Hestonra bízta. Színészként egyébként Welles imádta elmaszkírozni magát, különböző álcákban megjelenni, néhány ritka kivételtől eltekintve például mindegyik filmjében műorral látható. A gonosz érintése – szokás szerint – a stúdió kurtításának esett áldozatul, a rendezői változatot csak Welles halála után, hátrahagyott feljegyzései alapján állították helyre.

A ’60-as évektől újra főként Európában alkotott, időnként – leginkább színészként – tért vissza szülőhazájába. Kafka regényét, A pert adaptálta zseniálisan mozivászonra, majd ismét Shakespeare-alapanyaghoz nyúlt, és a Falstaff címszerepében, az idős, kövér, élveteg lovag alakjában jelent meg. Ekkoriban már egyre nehezebben tudta előteremteni az anyagi fedezetet munkájához, ezért számos projektje befejezetlenül maradt. Az ’50-es évektől dolgozott például egy Don Quijote-adaptáción, de a Moby Dicket, a Kincses szigetet, sőt a Dűnét is tervezte filmre vinni. Kétrészes filmet akart készíteni Karen Blixen dán írónő (Volt egy farmom Afrikában) elbeszéléseiből, végül azonban csak az első rész készült el (Halhatatlan történet). A második rész forgatását Budapesten kezdték meg, azonban a pénzhiány és a rossz munkakörülmények miatt egyetlen nap után leálltak a munkával. Így meghiúsult a magyar filmesek terve is, hogy Welles legyen a Kísértet Lublón című Mikszáth-adaptáció egyik főszereplője. A velencei kalmárból készült tévéfilm negatívjait ismeretlen tettesek ellopták, ezért csak egy rövidebb változatot tudtak bemutatni. Egyszer Welles fizetségképpen az Aranypolgárért nyert Oscar-szobrocskáját ajándékozta az operatőrének.

Habár Welles ekkoriban is több emlékezetes és elismert színészi alakítást is nyújtott – például Fred Zinneman Oscar-díjas történelmi drámájában, az Egy ember az örökkévalóságnakban –, utolsó évtizedeiben egyre jelentéktelenebb munkákat kellett elvállalnia a megélhetésért. Narrátorhangként filmelőzetesekben, reklámokban, dokumentumfilmekben működött közre. George Lucas eredetileg őt szerette volna felkérni Darth Vader hangjának, végül azonban úgy találta, Welles orgánuma túlságosan ismert. A Magnum sorozatban ő szólaltatta meg a címszereplő rejtélyes patrónusát, Robin Masterst, aki az eredeti tervek szerint az utolsó részben fel is tűnt volna a képernyőn, Welles halála azonban meghiúsította ezt. Szintén hangját adta narrátorként a Manowar heavy metal zenekar két számához. Önmagát játszotta A simlis és a szende egyik epizódjában. Utolsó (hang)szerepe a Transformers rajzfilm egész estés változatában volt. Los Angelesben hunyt el szívroham következtében, 1985. október 10-én.

Welles egész életében megosztó figura volt, rejtélyes csodagyerek, különc zseni, aki természeténél fogva képtelen volt beilleszkedni bármilyen hierarchikus rendszerbe. Míg szülőhazájában értetlenül álltak legtöbb filmje előtt, az európai kritikusok – köztük a francia újhullám későbbi alkotói – már az ’50-es évektől kezdve az egyik legjelentősebb rendezőnek tartották. Az Aranypolgárt 1958-ban a brüsszeli világkiállításon minden idők legjobb tizenkét filmje közé választották, a brit Sight & Sound folyóirat toplistáját pedig hatvan éven keresztül vezette, míg 2012-ben Hitchcock Szédülése meg nem előzte Welles remekművét. 1970-ben végre Hollywood is elismerte: életmű-Oscarral jutalmazták, azonban a díjátadóra nem ment el, mondván, kényelmetlenül érzi magát az ilyesfajta felhajtások közepette. Habár Welles 1955-től haláláig hivatalosan Paola Mori olasz színésznő férje volt, a ’60-as évektől egy magyar származású horvát színésznő, Pálinkás Olga (művésznevén Oja Kodar) volt az élettársa. Partnerei és gyermekei a rendező halála óta is vitáznak az őket illető jogdíjakon, többek között ez akadályozta meg évtizedeken keresztül, hogy Welles utolsó filmje, az önéletrajzi ihletésű A szél másik oldala mozikba kerülhessen. A művet végül 2018-ban, több mint negyven évvel elkészülte után láthatta a közönség.

Orson Welles életét és jellegzetes alakját többször is feldolgozták a filmvásznon. A világ legrosszabb rendezőjéről szóló Tim Burton-opus, az Ed Wood (1994) egyik jelenetében Vincent D’Onofrio alakítja Wellest. Az 1999-es Az Aranypolgár születése a Hearst-botrányt dolgozza fel, ugyanebben az évben Tim Robbins Broadway 39. utca címmel a Cradle Will Rock bemutatója körüli konfliktusról rendezett filmet. Richard Linklater filmje, az Én és Orson Welles (2008) egy fiatal színész (Zac Efron) szemén keresztül mutatja be a „fasiszta” Julius Caesar előadás megszületését. Végezetül, a ’90-es évek gyermekeinek minden bizonnyal ismerős Animánia rajzfilmsorozatban Welles jellegzetes külsejéről és hangjáról mintázták a világ meghódítására konspiráló egérzseni, Vész figuráját (és egy ízben még a Világok harca botrányt is felidézték a sorozatban).

Elmulasztottad a tegnapi kultbaitet? Ide kattintva pótolhatod:

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.