A francia újhullám felkapott tehetségéből az egyik legnagyobb európai filmsztárrá vált. Lezser, sármos figurájával könnyen elnyerte a moziközönség szimpátiáját és a nők szívét. Jean-Paul Belmondo művészcsaládba született 1933. április 9-én Párizs nyugati elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben, két fiúgyermek közül a kisebbikként. Édesapja szobrász, édesanyja festő volt, nem csoda, hogy az ő érdeklődését is hamar felkeltették a művészetek. Óvodáskorában bohóc szeretett volna lenni, később pedig – a tanulás rovására – a sport kezdte érdekelni. Különösen az ökölvívásban mutatott tehetséget, kamaszéveiben aktívan versenyzett egy ifjúsági bokszklub színeiben. Orrát azonban nem bokszmérkőzésen, hanem egy iskolai verekedésben törték be. Tizenhét évesen a Comédie Française színpadán látta A púpos előadását, ennek hatására határozta el, hogy színész lesz. A nehezen letett érettségit követően először egy színésztanfolyamon tanult, majd felvételt nyert a híres francia Színművészeti Főiskolára, a Conservatoire-ra.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A patinás hagyományairól híres színiakadémia légköre azonban nem igazán tetszett a fiatal, lázadó Belmondónak, miként az intézmény konzervatív vezetősége sem igazán értékelte őt. A végzős diákok vizsgaelőadásán – amit hagyományosan a színházi világ, a sajtó és az ünneplő rokonok jelenlétében rendeznek meg a Luxembourg-kert melletti Odéon színházban –, a huszonhárom éves színésznövendék Georges Feydeau kabarészerző egyik jelenetét adta elő. A közönség hatalmas nevetéssel és tapssal jutalmazta játékát, a zsűri tizenhét tagja azonban faarccal meredt maga elé. Belmondo végül csupán „a közönség vigaszdíját” kapta. Hiába hangzott el a neve, nem volt hajlandó – amint szokás – kisétálni a színpadra és megköszönni a zsűrinek a lehetőséget. Végül három diáktársa megragadta, és vállukra emelve vitték ki a színpadra, ahol Belmondo félreérthetetlen mozdulattal beintett a zsűri tagjainak. Azok felháborodásukban felálltak és otthagyták a termet.
Legelső filmszerepét 1956-ban játszotta egy Molière című főiskolás rövidfilmben. A színiiskola elvégzése után főként színpadon játszott, de már ekkor kapott epizódszerepeket filmekben. 1958-ban Marcel Carné őrá akarta bízni a Csalók című film főszerepét, de végül egy kisebb szerepet kapott a filmben. A színpadon sikert aratott az Oscar című darabban (melyet később Louis de Funès, illetve Sylvester Stallone főszereplésével is megfilmesítettek). Ekkoriban találkozott Jean-Luc Godard-ral, a filmrendezői szárnyait bontogató filmkritikussal. Godard neki adta egyik korai rövidfilmje, a Charlotte és pasija, Jules férfi főszerepét. A forgatás után nem sokkal azonban Belmondónak be kellett vonulnia katonának, így nem ért rá, hogy felvegye az utószinkront a filmhez. Godard arra kényszerült, hogy saját maga szinkronizálja főszereplőjét. Állítólag amikor egy neves producer megnézte a filmet, így vélekedett: a férfi szereplőnek jó arca van és tehetséges, csak kár, hogy ennyire borzalmas a hangja.
Godard Belmondóra bízta első játékfilmje, az 1959-ben forgatott Kifulladásig főszerepét. A francia újhullám egyik nyitófilmjének és kulcsfontosságú alkotásának számító film nemcsak szokatlan, minden addigi szabályt áthágó stílusával és elbeszélőmódjával váltott ki hatalmas érdeklődést, de a színészeket, Belmondót, illetve partnerét, Jean Seberget is egy csapásra ismertté tette. A piti autótolvaj, Michel Poiccard szerepében Belmondo üdítő természetességgel hozta a lezser, mindenre és mindenkire magasról tojó fiatal semmirekellő figuráját, aki az amerikai gengszterfilmek hőseihez hasonlónak gondolja magát. Godard nagy szabadságot adott a színészeinek, akik saját maguk improvizálhatták a szövegeiket, ténylegesen beleélhették magukat a karakterek bőrébe. Belmondo egy csapásra a francia film legnagyobb ifjú sztárja és egy nemzedék bálványa lett.
Ezután rögtön az egyik legelismertebb olasz rendező, Vittorio De Sica kérte fel Sophia Loren partnerének az Egy asszony meg a lánya című filmben. Godard-ral továbbra is megmaradt a munkakapcsolata: az újhullám fenegyerekével további két filmet forgatott (Az asszony, az asszony; Bolond Pierrot). A művészfilmes munkák mellett Belmondo egyre inkább nyitott a szórakoztató mozidarabok irányába. Első nagy műfajfilmes sikerét az 1962-es Cartouche címszerepében alakította. Philippe de Broca filmje alapjaiban újította meg a kosztümös kalandfilm porosodó műfaját, köszönhetően többek között Belmondo anarchista alakjának, aki markáns ellentéte volt a Gérard Philipe-féle jólfésült, szépen beszélő hősöknek. Ugyanebben az évben a Majom a télben című vígjátékban az egyik legnagyobb francia sztár, Jean Gabin partnereként brillírozott. További két kalandfilmet forgatott de Broca rendezésében – Riói kaland, Egy kínai viszontagságai Kínában –, saját maga úgy fogalmazott ezekről a munkákról: „Színtiszta akció, színtiszta látvány és semmi pszichológia.” Eközben a bulvárhírekbe is bekerült: 1963 áprilisában egy közlekedési baleset szemtanújaként hatóság elleni erőszakkal vádolták és pénzbüntetésre ítélték, holott állítólag nem adta, hanem kapta a pofont egy rendőrtől.
A ’70-es éveket egyik legnagyobb sikerével, a Borsalino című gengsztermozival indította, melyben a korszak másik nagy francia sztárjával, Alain Delonnal játszott együtt. A filmet producerként is jegyző Delon régóta szeretett volna Belmondóval dolgozni, ezért ajánlotta fel neki a társfőszerepet. A két színész között azonban nem volt felhőtlen a viszony: Belmondónak nem tetszett ez az alárendelt szerepkör, szerződésben kötötte ki, hogy ugyanannyi közeli kép legyen róla a filmben, mint Delonról. Később beperelte kollégáját, mivel Delon neve – producerként – előbb szerepelt a stáblistán, mint az övé. Ez a viaskodás évekre megkeserítette kettejük viszonyát, a közvéleményben nagy riválisként élt a két színész. A Borsalino folytatásában Belmondo már nem kapott szerepet, ellenben a példából okulva megalapította saját filmgyártó vállalatát, így már producerként maga rendelkezhetett a filmjei felett.
A ’70-es, ’80-as években Belmondo neve egybeforrt az izgalmas kalandfilmekkel, szórakoztató vígjátékokkal, melyek többsége nemzetközi sikert aratott. Elég olyan alkotásokat említeni, mint A káprázatos című James Bond-paródia (1973), A félelem a város felett sorozatgyilkos-thriller, a szélhámos-komédia, A javíthatatlan (mindkettő 1975), az 1979-es Zsaru vagy csirkefogó és az 1980-as Szabadlábon Velencében. Legnagyobb sikerét kétségtelenül az 1981-ben bemutatott A profival aratta, melyben egy, a politikai helyzet megváltozása miatt saját kormánya által elárult bérgyilkost alakított bravúrosan. Akárcsak a legtöbb filmjében, Belmondo itt sem használt dublőrt, saját maga vállalta a veszélyes jeleneteket is. A film atmoszférájához nagyban hozzájárult Ennio Morricone zenéje, beleértve a Chi Mai címre hallgató szerzeményt, amit Belmondo maga választott a film visszatérő zenei témájának, miután a rádióban hallotta. A film sikere nyomán az eredetileg csekély példányszámban fogyó kislemezből Morricone egyik legnépszerűbb szerzeménye vált.
Belmondo olyan filmekkel folytatta karrierjét, mint az Ászok ásza (1982), a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), a Montreali bankrablás (1985), illetve Victor Hugo klasszikusának, A nyomorultaknak modernizált, a 20. századba átültetett 1995-ös szabadon értelmezett adaptációja. A ’80-as évek második felétől kezdve újfent feltűnt színházban is. A Színészek című 2000-es komédiában rengeteg kollégájához hasonlóan önmagát alakította. A következő évben szélütés érte, melynek következtében a fél arca lebénult. Évekig visszavonult a filmezéstől és a színpadtól, majd 2008-ban tért vissza De Sica klasszikus filmdrámája, A sorompók lezárulnak remake-je, az Egy ember és kutyája főszereplőjeként. Magánéletét sohasem tarkították Delonéhoz hasonló botrányok. Kétszer nősült (második házasságának 2008-ban lett vége hat év után), és négy gyermek édesapja, emellett ismert partnere volt Ursula Andress svájci és Laura Antonelli olasz színésznő. Fia, Paul ismert autóversenyző.
Olvasnál még kultbaitszorikat? Itt találod a tegnapit például:
