François Villon alig 3300 verssort hagyott az utókorra, az irodalomtörténet mégis az egyik legjelentősebb francia költőként tartja számon. A középkor utolsó nagy költője, akinek munkássága a reneszánsz lírát is megelőlegezte. Kalandos életéről nagyon kevés valódi adat maradt fenn: inkább anekdotákból, történetekből és a verseiből következtethetünk rá.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Pontos születési neve és ideje sem ismert: valószínűsíthetően François de Montcorbier néven látta meg a napvilágot 1431. április 8-án, az angolok és franciák közötti százéves háború utolsó szakaszában, abban az évben, amelyben Jeanne d’Arc máglyahalált halt. Csecsemő volt, amikor édesapja elhunyt – valószínűleg a háborúban –, és írástudatlan, mélyen hívő édesanyja nevelte nagy odaadással. A fiú taníttatását nagybátyjára, a művelt Guillaume de Villon apátra bízta, aki saját maga tanította, később pedig iskolába íratta, leérettségiztette. François – habár őszintén szerette édesanyját – nagybátyját tartotta igazi szülőjének, ezért is vette fel már kamaszként a családnevét.
Érettségi után Villon a párizsi Sorbonne Egyetem diákja lett, ahol számtalan különböző tudományt, teológiát, filozófiát, antik és középkori irodalmat tanult, 1452-ben mesteri fokozatot szerzett. A tanulásnál sokkal jobban érdekelték azonban a féktelen duhajkodások, a borospincék és bordélyok, melyek a korabeli diákság életformájának fontos részei voltak. Az egyre jobban elharapódzó diáklázadások miatt a király egy időre fel is függesztette a Sorbonne működését, ezért Villon még jobban elmerülhetett a félvilági életben, melynek ismert alakjává vált. 25 évesen kocsmai verekedésbe keveredett egy Philippe Sermoise nevű pappal, aki – bármilyen furán is hangzik – valószínűleg szerelmi riválisa volt. A verekedés során halálos sebet ejtett Philippe atyán, a büntetés elől menekülni kényszerült. Egy évet töltött bujkálással, mielőtt visszatérhetett Párizsba – áldozata ugyanis a halálos ágyán megbocsátott neki.
Ekkoriban már országosan ismert költő volt, a fővárosba visszatérve azonban újabb bűnténybe keveredett. Összeállt a Kagylósok néven ismert hírhedt bűnbandával, akikkel rablást megkísérelve betörtek a Navarre Kollégiumba. Miután egyik társát elfogták és megkínozták, bevallott mindent, Villonnak pedig – akit a társ azzal vádolt, hogy még egyházi méltóságot betöltő nagybátyját is meg akarta lopni – ismét menekülnie kellett. Hagyaték című költeményében bejelentette barátainak, hogy Angers-be megy, azonban nem tudni, valóban járt-e ott. Valószínűleg a Loire mentén kóborolt, négyéves vándorlása alatt sokfelé megfordult – egyes helyekről költeményeiből tudunk –, vendég volt Orléans-i Károly herceg udvarában is. Vándorlásai alatt írta a Kis Testamentumot. Egy rövid ideig a Meung-sur-Loire-i börtönben raboskodott, de amikor az új francia király, XI. Lajos uralkodói körútján a városban járt, közkegyelmet gyakorolt, így Villon is kiszabadulhatott.
Ismét Párizsba vette az irányt, ahol újra alvilági körökhöz csapódott, addigi életmódján semmit sem változtatott. Ekkoriban írta fő művét, a Nagy Testamentumot. 1462 novemberében újra bajba keveredett. Egyes források szerint két verekedő kereskedőt akart szétválasztani, a hatóságok mégis őt tartóztatták le, mint a konfliktus szítóját. Elővették az évekkel korábbi rablás miatt is, és kötél általi halálra ítélték. A siralomházban, ítéletére várva írta egyik leghíresebb költeményét, a négysoros Az akasztottak balladáját és saját sírversét, az Epitaphiumot is. A szerencse azonban megkegyelmezett a hányattatott sorsú költőnek: kegyelmi kérvényét elfogadták, a halálos ítéletet pedig tíz év száműzetésre változtatták. 1463. január 8-án elhagyta Párizst, további sorsáról semmit sem tudunk. Mint Mészöly Dezső fogalmaz: „hirtelen és örökre eltűnik szemünk elől, mint aki immár elmondotta üzenetét a világnak”.
A felakasztását váró Villon négy sora
(Illyés Gyula fordítása)
Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya a fenekemnek.
Villont a modern szubjektív líra megteremtőjének tartja az irodalomtudomány, aki verseiben saját sorsáról, érzéseiről, gondolatairól vall. Ezekben a vallomásokban megjelenik a szegénység, az eltékozolt gyerek- és ifjúkor keserve, a szerelem és a halál tematikája. Személyessége az, ami megkülönbözteti őt a középkor más költőitől: míg korábban a költői én gyakran elmosódott a versekben, Villonnál nagyon is egyértelmű a vállaltan önéletrajzi karakter. Költészetét kicsapongó, állandó küzdelemmel terhelt élete fűti. Ellentmondásos figura, örök törvényen kívüli, aki semmilyen világi és egyházi hatalmat nem tisztel, mégis mélyen vallásos. Műveit erős filozófiai felhangok járják át, folyamatosan keresi a helyét a világban. Pesszimista az élet értelmét illetően, ugyanakkor nem akar meghalni, élvezi az élet örömeit. Kedvelt műfaja a ballada, ez a provanszál dalforma, melynek formáját szigorú szabályok kötik, a vers végén például gyakran egy rövid ajánlás található.
Villon legendája már életében megszületett, az újkor hajnalán, a reneszánsz virágkorában pedig csak még jobban sztárolni kezdték a hányattatott sorsú költőfejedelem alakját. A reneszánsz hanyatlásával a Villon-kultusz is évszázadokra alábbhagyott, a 18–19. században azonban a romantika alkotói újra elővették és piedesztálra állították. A hagyományokkal szakítani kívánó, a művész zsenijét és váteszi erejét mindenek felettinek tartó, lázadó romantikusok ideális szellemi elődöt találtak személyében. Sokan közülük – Charles Baudelaire, Arthur Rimbaud, Paul Verlaine, Victor Hugo – példaképükként tekintettek Villonra. A 20. század alkotóira is jelentős hatást gyakorolt, Bertold Brecht, aki több Villon-hamisítványt is költött, a francia költő ihletésére írta meg a Koldusoperát.
Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt
(Faludy György átköltésében)
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
Magyarországon is rengeteg híres költő fordított Villon-verseket, köztük József Attila, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Weöres Sándor. Sokan saját költeményeket is írtak a francia előd ihletésére, a leghíresebb ezek közül talán Juhász Gyula Ódon ballada című verse. A teljes életmű egységes fordítására Mészöly Dezső vállalkozott az 1960-as években. A legbensőségesebb kapcsolatot Villonnal azonban kétségkívül Faludy György tartotta fenn. Faludy nemcsak lefordította, hanem sokkal inkább átköltötte Villon verseit, saját értelmezésében, átírásában magyarította őket. Első Villon-kötete 1937-ben jelent meg, majd a ’70-es, ’80-as években újult erővel kezdett neki a francia költőóriás művei átdolgozásának. A Rákosi-korszakban Recskre internált, később Firenzébe, Máltára, majd Kanadába emigrált Faludy személye, hányattatott sorsa sokak számára egyfajta párhuzamként értelmeződött, ezért egybefonódott ötszáz évvel korábban élt pályatársáéval.
Ha olvasnál még érdekes kultbaitsztorikat, itt megtalálod a tegnapit:
