Párizs leghíresebb látványossága és a világ legtöbbet látogatott fizetős műemléke az Eiffel-torony, melyet a becslések szerint felépítése óta 250 millió ember mászott meg. Az Öreg Hölgy néven emlegetett építészeti remeket az 1889-es világkiállításra emeltette a város vezetése. A közhiedelemmel ellentétben a terv nem a mérnökzseniként számon tartott Gustave Eiffel, hanem cégének két mérnöke, Émile Nouguier és Maurice Koechlin fejéből pattant ki, akik Stephen Sauvestre építésszel közösen öntötték formába. Eiffel először a barcelonai világkiállításra szánta a tornyot, a spanyol város polgármestere azonban felesleges pénzkidobásnak ítélte. Végül 1886-ban sikerült meggyőznie a párizsi világkiállítás szervezéséért felelős kereskedelmi minisztert, Édouard Lockroy-t, hogy engedélyezze a torony felhúzását. Eiffel vállalta, hogy saját vagyonából megelőlegezi a nyolc és fél millió frankos építési költség nyolcvan százalékát.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A torony megépítését Eiffel és munkatársai grandiózus technikai kihívásnak tekintették, hiszen tizenkétezer előre legyártott acélelem felhasználásával korábban sohasem látott gyorsasággal, mindössze két év és két hónap alatt kellett felhúzniuk a gigantikus, 300 méter magas építészeti csodát. Az 1886 januárjában kezdődött munkálatoknak azonban nem mindenki örült. A párizsiak többsége úgy gondolta, hogy a torony – melyet eredetileg a világkiállítást követően lebontottak volna – elrondítja városuk panorámáját. Vezető értelmiségiek, köztük Guy de Maupassant és ifj. Alexandre Dumas írták alá az építkezés leállítása érdekében indított petíciót. Eiffel a „nagy emberek” ellenállását állítólag így kommentálta: „Nem bízunk a nagy emberekben”.
A torony csodák csodájára elkészült a világkiállítás megnyitójára – az utolsó, harmadik emeletet 1889. március 31-én fejezték be –, és az előzetes várakozásokkal szemben óriási sikert aratott. Csak a világkiállítás fél éve alatt kétmillióan látogatták meg. A korszakban nagyon gyorsnak számító, hidraulikus felvonók segítségével a látogatók könnyen feljutottak a toronyba – a második emeletig egyébként gyalog is fel lehet mászni, 1665 lépcsőn –, ahonnét remek látvány tárult többek között a Champs-Élysées sugárútra, a diadalívre, a Mars-mezőre. A hatalmas siker nemcsak Eiffelnek hozta meg a világhírt, de a tornyot is hamar a szívükbe zárták a párizsiak, ezért az előzetes tervekkel ellentétben mégsem bontották le a kiállítás végeztével. Az Eiffel-torony 1930-ig, a New York-i Chrysler Building megépüléséig a világ legmagasabb épületének számított.
Maga Eiffel nyomatékosan kérte, hogy műve ne csak esztétikai funkciót kapjon, hanem hasznos feladatokat is ellásson. Ezért később rádió-, majd tévéadásokat sugároztak a toronyból (melynek tetején ma is egy 24 méteres tévéantenna található, 324 méteresre növelve a torony magasságát). Az 1920–30-as években a Citroën autógyár használta reklámcélokra az Eiffel-tornyot: ragyogó kivilágítást kapott, a fényárban csillagok és szökőkút mellett a cég neve volt olvasható. Amikor 1927-ben Charles Lindbergh átrepülte az Atlanti-óceánt, ezt az akár 30 kilométerről is látható fényességet használta jelzőfénynek. Hitler eredetileg le akarta rombolni az Eiffel-tornyot, az acélanyagot pedig fegyvergyártásra felhasználni, de végül meggondolta magát. A megszállás idején a „Németország minden fronton győz” felirat volt olvasható az építményen.
Az Eiffel-torony hírneve sokakat lenyűgözött, köztük Victor Lustig amerikai szélhámost is, aki az 1920-as években kétszer is sikeresen eladta a műremeket ócskavasként. A Párizsban fészkelő Lustig az újságban olvasott róla, hogy a városvezetésnek nagy anyagi terhet jelent a felújítatlan, megviselt állapotban lévő torony. Készíttetett egy hamis kormányzati iratot, és találkozóra hívott hat jelentős ócskavas-kereskedőt a város egyik legelegánsabb szállodájába. A találkozón Lustig miniszterhelyettesként mutatkozott be, és azt mondta, a torony költségei olyan hatalmas összegre rúgnak, hogy a kormány úgy döntött, lerombolja és eladja ócskavasnak – természetesen titokban, a közfelháborodást megakadályozandó. A szélhámos egy bérelt limuzinban elvitte potenciális ügyfeleit a toronyhoz, hogy megszemlélhessék a zsákmányt. Végül egy André Poisson nevű vállalkozót sikerült bepaliznia és a torony ára mellett jelentős kenőpénzzel is lerántania, aki – miután rájött a csalásra – annyira szégyellte magát, hogy nem volt hajlandó a rendőrségen feljelentést tenni. Pár hónap múlva Lustig visszatért Párizsba, újra összehívott hat ócskavas-kereskedőt és ismét sikerrel értékesítette szegény Öreg Hölgyet.
A torony egyik rejtett érdekessége az az apró lakás, amelyiket Eiffel saját maga számára építtetett a harmadik emeleten. A pici és szűkös apartman létezése kezdetben titok volt a nagyközönség előtt, amikor azonban fény derült a létezésére, hirtelen a korszak legjelentősebb személyei álltak sorban, hogy beléphessenek és találkozhassanak az alkotóval. Eiffel azonban kizárólag azokat volt hajlandó beengedni, akiket ő maga hívott meg – a szerencsés kiválasztottak között volt például Thomas Edison. Az ízlésesen berendezett apró lakás ma már a nagyközönség előtt is nyitva áll, akik megtekinthetik odabent a teázgató Eiffel és Edison bábuját. A dekoráció és a berendezés nagy része eredeti, de sajnos az egykor a szobában álló zongora az idők során elveszett.
A második emeleten, 125 méter magasban található a világhírű Jules Verne Étterem. Az első szinten 2014-ben üvegpadlózatot alakítottak ki, melyen keresztül jól látható a Szajna és a város odalent a mélyben. A környezetvédelemre odafigyelve ma már kizárólag LED-fényforrásokat használnak a torony megvilágítására, emellett négy napelemet, egy esővíztározót és két szélerőművet is felszereltek. A szélkerekek a második szinten helyezkednek el, és óránként 10 ezer kilowatt áramot termelnek, amivel az első szinten található üzlet energiaigényét látják el. Az első emeleten télen korcsolyázni is lehet.
Az Eiffel-torony természetesen számos filmben is megjelenik helyszínként. René Clair 1924-es avantgárd kisfilmjében, a Párizs alszikban egy őrült tudós ördögi sugarat lő ki a toronyból, amitől megbénul a város. George Simenon regényében (Maigret és az idegek harca) és a belőle készült 1949-es filmváltozatban, Az Eiffel-torony emberében Maigret felügyelő a torony lépcsőin üldözi a gyilkost. Jóval könnyedebb és mókásabb üldözés zajlik a lépcsőkön Louis Malle szürrealista burleszkjében, a Zazie a metrónban. A Verseny a javából című 1965-ös komédiában a Jack Lemmon által játszott feltaláló véletlenül porig rombolja Párizs büszkeségét, az 1980-ban bemutatott második Superman moziban pedig nukleáris robbanófejjel felszerelkezett terroristák másznak fel az Eiffel-toronyra és ejtenek túszokat – ők szerencsére nem járnak sikerrel, hála a címszereplő köpenyes szuperhősnek. Öt évvel később James Bond (Roger Moore) is akciózott a toronyban, a Halálvágta egyik jelenetében, illetve a film főcímdalához készült emlékezetes Duran Duran-videoklipben. A 2015-ös Holnapolisz című Disney-filmben kiderül, hogy a torony valójában dimenziók közti portálként funkcionál, ezzel a titkos céllal alkotta meg valójában Eiffel, az egyik japán Godzilla-filmben pedig a távol-keleti óriásszörnyek is tiszteletüket teszik a műemléknél.
Ha érdeklenek régebbi kultbaittörténetek is, olvasd el például a tegnapit, itt:
