Fiatalabb életkorban is fel-fel bukkanhat a szülőben a gyanú, ez a gyerek vajon őt szereti-e, vagy azokat a javakat, amikhez rajta keresztül hozzájut, de kamaszkorban különösen kiélesedik a kérdés. Sok családban jellemző, hogy a gyerek alapvetően mufurc, nem osztja meg a gondolatait, vagy bezárkózik a szobájába, vagy nincs is otthon, de a zsebpénzre igényt tart. Könnyen kialakulhat az a felállás, hogy a szülő azt érzi, az egyetlen kapocs köztük a pénz. Egyébként nem mesél a gyerek, de ha pénzre van szüksége, akkor rögtön előkerül a kisgyerekes bája, akkor tud aranyos, kedves lenni, akkor keresi a szülő társaságát. Sok anya és apa teljesen külön tudja kezelni ezt a két kérdést, az anyagi juttatásokat és a kapcsolat minőségét, de az is érthető, ha valaki hiúságát piszkálja, hogy „most bezzeg kellek, erre persze jó vagyok!”
Ugyanakkor a szülő is néha azt érzi, csak az anyagiakon keresztül tud hatni a gyerekre. A rosszabb időszakokban úgy tűnhet, teljesen hidegen hagyja a fiatalt, hogy valamit azért kellene változtatnia a viselkedésén, mert az éppenséggel rosszul esik a családtagoknak, vagy, mert helytelen, vagy, mert örülnének neki, ha változtatna. Viszont, ha nagyon rá kell valamire venni, akkor ott van utolsó eszközként a pénz, mint zsarolási vagy megvesztegetési potenciál. „Kislányom. Meg akarod kapni születésnapodra azt a koncertjegyet? Na, hát akkor azt ajánlom, ne beszélj velem így.” Erre talán duzzogva vonul el a gyerek, mindenesetre visszavesz, és nem vág újabb sértéseket a szülő fejéhez, mert megijed, hogy tényleg nem kapja meg az ajándékot, amire máshonnan nem tud pénzt szerezni, és amire már hónapok óta vágyik.
Ennek a csírája már kicsi korban is megjelenik, például mikor azzal várják haza a gyerekek apát, hogy „hoztál valami finomságot?”. Elbizonytalanodik, neki magának örülnének-e, vagy csak azért futnak ki elé, mert remélik, kapnak csokit. De kicsi korban még könnyebben megbocsátja ezt az ember, és ilyenkor még sok jó, vidám élmény ellensúlyozza a gyanúra okot adó mondatokat. Az ünnepek közeledtével kiéleződik ez a probléma, sok szülő érzi, hogy az egyetlen, ami miatt egyáltalán hajlandó a tizenéves a családdal karácsonyozni, hogy várja az ajándékot.
Érthető a szülő érzése és aggodalma, hogy kiüresedett a kapcsolat, de az az igazság, ha látszólag át is alakult sündisznóvá a csemete, nincs olyan életkor, mikor mindegy lenne valaki számára, hogy milyen otthon a hangulat, milyen a kapcsolata a szüleivel. Ez végigkíséri az életet – valamelyest csökken, ha sikerül felnőttként valóban felnőni, érzelmileg leválni, de igazából még akkor is sok mindenre gyógyír lehet, ha például valaki apja végre valahára azt mondja: „büszke vagyok rád, fiam”.
Az, hogy a serdülő letojja a szüleit, csak a látszat. Ha belehallgatnánk a kamaszok beszélgetéseibe, ha belelátnánk a lelkükbe, rögtön kiderülne, abban, hogy hogyan érzik magukat, döntő szerepet játszik, hogy milyen a kapcsolatuk a szüleikkel. Érzik-e, hogy elfogadják őket, támogatják, szeretik őket, igazán fontosak a szülők számára, elismerik-e őket.
Igaz, tizenéves korban fontossá válnak a kortársak is: a barátok, a szerelem, látszólag inkább ezekbe a kapcsolatokba invesztálnak a fiatalok, ez azonban nem jelenti, ne érintené őket húsbavágóan, hogy anya, apa hogy szól hozzájuk. Aki most nem így érzi szülőként a kamasz gyereke mellett, gondoljon vissza a saját kamaszéveire! Mennyire ki tudták borítani a szülei (úgy, mint senki más), és egy jól eltalált mondat mekkora kapaszkodót adott.
De miért is van így: ha fontos a szülő a gyereknek, akkor miért nem látszik ez? Azért, mert védi magát (a bontakozó identitását), mert egyre autonómabbá akar válni, ki akarja munkálni a saját személyiségét, önállósodni akar véleményében, tetteiben, érzelmeiben.
Még az elején van ennek a folyamatnak, a kamasz valójában egyáltalán nem független a szüleitől, nagyon is múlik anyján, apján, hogy érzi magát, például azon, mennyire segítik ezeket az autonómia törekvéseket, és hogyan tolerálják a begubózását, tüskésségét. Ha érzi, hogy ezzel együtt is megrendíthetetlen a kapcsolat, azaz bírják a szülők a strapát, és elfogadással, viszonylagos könnyedséggel veszik, akkor ő is biztonságban érzi magát, és mer önmagává fejlődni. Az elzárkózásnak persze nem kell állandónak lennie, jó esetben időről-időre megtörik. Ha jó a kapcsolat szülő és gyerek közt, akkor vannak helyzetek, mikor szót tudnak érteni. De az is normális, ha ez időszakosan megszakad, viszont ettől még ezt-azt kérni fog a gyerek.
Értsük meg: a kamasz a saját viharain nem rossz szándékból megy át, nem azért, hogy fájjon a szülőnek, hanem, hogy felnőtté tudjon válni. Jó, ha tényleg le tudja választani erről a kérdésről az anya, az apa, hogy attól még uzsonnázni, szórakozni, új ruhát venni nyilván szeretne. Na persze, az is a szülő dolga, hogy ebben korlátokat szabjon, és az akkor megy legjobban, ha egyébként bízik benne, hogy elég jó szülő, és nem érzi, hogy valamit az anyagiakkal kompenzálnia kellene.
Cziglán Karolina
pszichológus
