Bármilyen életkorú is a csemete, felmerülhet problémaként, hogy a szülő megijed: segítség, elvadult a gyerekem! A szülő, aki érzékeny erre, már a babánál is így értelmezi a csecsemő vehemens mozdulatait, harapását, erős kézszorítását.
A kisgyerekkorba lépve is nagy a különbség a nyugis, Ranschburg Jenő kifejezésével élve „használat előtt felrázandó” és az élénkebb, dominánsabb, akár erőszakosabb gyerekek között. A kamaszkor felé közeledve a legtöbb családban témává válik a gyermek vadságának kérdése, mert erőszakos eszközöket is használ, hogy kivívja autonómiáját.
A kamasz szabadságharcos, hiszen el kell érnie, hogy megváltozzanak bizonyos szabályok, hogy még inkább partnerként tekintsenek rá, hogy nagyobb teret kapjon. Akkor is le kell játszani ezeket a meccseket, ha a szülők egyébként nagyon is nyitottak a változásra, mert nem biztos, hogy ők éppen azt értik a „felnőttként kezelés” alatt, mint a gyerek.
Tehát súrlódási felület mindig van, és jó is, ha van, mert ez azt jelenti, a gyereket foglalkoztatja, mi az ő saját akarata, meg is fogalmazza azt, hajlandó küzdeni is az elfogadtatásáért. Ha ez elmarad, később, felnőttként, sokkal nehézkesebben kell majd pótolni.
Ezek a harcok nagyon sokféleképp nézhetnek ki, hiszen a családok légköre, problémamegoldási módjai, a gyerek temperamentuma más és más. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden ház, ahol tizenéves él, ajtócsapkodásoktól és kiabálástól, káromkodástól hangos. De előfordul. Akár olyan gyerekekkel is, akik hatévesen, nyolcévesen még angyalok voltak, szót fogadtak, és mindent megtettek, hogy anya, apa kedvében járjanak. Nem ritka élmény, hogy hirtelen, akár pár hét alatt felborult az egyensúly, a gyerek, aki eddig érezte, mi fér bele, mi túlzás, mintha egyszeriben megőrült volna.
Felmerülhetnek konkrét kérdések: mit hagyjunk, minek parancsoljunk megálljt, és hogyan. Nehéz eltalálni a középutat a keménykedés és a túlzott szabadon engedés között. Azok a mondatok már nem időszerűek, amikkel a kisgyereket regulázza meg az ember. A „Ne halljam még egyszer ezt a szót!” és az „Ebben a házban így nem beszélünk.” önmagában nem fogja helyreállítani az egyensúlyt, ráadásul idővel nevetségessé teszi magát a szülő, mert azt a benyomást kelti, nem vette észre, hogy valami megváltozott: a kisgyereke már nagyobbacska, akivel valahogy közös egyezségre kellene jutni.
Felesleges problémát csinál magának a szülő is, aki elkezd büntetni, és minden helyzetet különféle megvonásokkal, korlátozásokkal akar megoldani. A jutalmak és büntetések rendszerét észben kell tartania, egy csomó kérdést felvet: mi van, ha a gyerek áthágja a büntetést is, például rácsatlakozik a szomszéd wifijére, miközben a szülő büntetésként kapcsolta le a sajátjukat.
És ha túlzásba visszük, nagy valószínűséggel nem azt érjük el, hogy a gyerek egyre jobban szót fogad, hanem hogy elmérgesedik otthon a légkör. Ennek különösen akkor nagy a veszélye, ha a szülő feszültség levezetésként használja a büntetést, és mikor felpaprikázta a gyerek, jól megmutatja neki, hogy ő is tud kellemetlenséget okozni. Persze, bizonyos, a gyerekkel is átbeszélt (még jobb, ha közösen meghozott, általa is vállalt!) következmények szükségesek, de ezek ne ad hoc, indulatból meghozott válaszlépések legyenek!
Az sem jó, ha a szülő nyel és nyel, mert a feszültség ki fog törni belőle. Nem is feladata mindent elviselni. Viszont az sem feladata, hogy mindent azonnal és végérvényesen „megoldjon”, például olyan erélyes válaszlépéssel reagáljon egy „hülye vagy!”-ra, hogy arról kolduljon a gyerek, és többet eszébe se jusson ezt mondani.
A fő tanács, hogy az ember próbálja megőrizni a hidegvérét, azaz ne fújja fel, hogy a gyerek mondott valami csúnyát, vagy az orrára vágta az ajtót. A legjobb, ha egyértelműen és nyugodtan megmondja, hogy túlment a határon. És ne várja ettől, hogy legközelebb nem fogja átlépni a határt, persze, hogy át fogja! De ha a szülő következetesen tartja magát hozzá, hogy ő is rendesen beszél a gyerekkel, ő sem csapja rá az ajtót, nem kiabál vele, és minden alkalommal megkéri a kamaszt, hogy ő se tegye, miközben a mondanivaló tartalmára nyitott marad, azaz hajlandó meghallani például, hogy a gyerek most egyedül akar lenni, akkor van rá remény, hogy sikerül kisebb hullámokkal átvészelni ezt az időszakot.
A legfontosabb tehát, hogy ne essen kétségbe a szülő, és megőrizze a hitét, hogy nincs dráma csak azért, mert a gyerek máshogy viselkedik, mint addig. Ez megnyugtató a tininek is, akiben legalább annyi a bizonytalanság és kérdőjel, és legalább annyira nem érti, mi történik most vele. Előfordulhat, hogy kicsúszik valami cifra a száján, és ő ijed meg legjobban, hogy most mi lesz, mert maga is érzi, hogy ezt talán nem kellett volna. Ha a szülő nyugodt marad, de egyértelműen megmondja, hogy ez most túlzás volt, akkor hamar lecsillapodhatnak a kedélyek, és mindenki jól jár.
És van egy csodafegyver: a humor. A humor akkor jó, ha őszinte, azaz a szülő feszültségét is oldja (nem pedig kínosan elvicceli a helyzetet, miközben kétségbeesve azon agyal, teljesen kezelhetetlenné vált a gyereke). És akkor jó, ha lazít, könnyít a helyzeten, azaz nem agresszió van benne, nem a gyerek kigúnyolása. A humor célja a méregtelenítés, ami talán a legfontosabb a kamasszal való kapcsolatban.
Cziglán Karolina
pszichológus
