Mielőtt iskolába adtuk a gyereket, gyakorlatilag mindent mérlegre tettünk - csak azt nem, hogy egyházi-e vagy önkormányzati az intézmény - mesélte Klári barátnőm (akkor még nem államosították az iskolákat).
"Szempont volt a jó megközelíthetőség, vagyis legyen közel az iskola, és a parkolás se legyen egy különleges kihívás. Fontos volt, hogy jó híre legyen az intézménynek, legyenek jók a felvételi számok, ne legyenek botrányok, és lehetőleg ne válasszanak pár évente új igazgatót. Legyen fűtés, telefon és nyomtatópatron, vagyis meglegyenek a normális működési feltételek. Az pedig nyilván mindennél fontosabb volt, hogy szimpatikus legyen legalább az elsős tanítónéni. Azt persze nem lehet tudni, hogy utána ki lesz, mi lesz, de a jó kezdés azért mindenképpen megadja a lendületet. Legyenek iskolán kívüli programok, sok-sok közösségi élmény" - sorolta a barátnőm, hogy pár évvel ezelőtt miért döntöttek amellett, hogy az egyik egyházi iskolába íratják a lányukat.
A kiválasztott iskola minden szempontból ideálisnak tűnt - mesélte Klári. Önmagában ez a tény, hogy az iskola a református egyházhoz tartozik, se mellette, sem ellene nem szólt. "Mi ugyan egyáltalán nem vagyunk vallásosak, finoman szólva is inkább agnosztikusnak tartjuk magunkat: nem foglalkozunk vele, hogy van-e Isten, vagy nincs, de egyáltalán nem zavar, ha mások meg vallásosak. Sokfélék vagyunk, ez is egy lehetőség."
"Egyáltalán nem féltünk tőle, hogy a gyereket majd jól megtérítik az iskolában, itthon meg kitör a vallásháború. Először is itthon vallásszabadság van, mindenki abban hisz, amiben akar, vagy sikerül neki. Ez mondjuk addig a tündérekben, Yodában és a Mikulásban merült ki.
De főképp abból indultunk ki, hogy mi, harminc évvel ezelőtt még úttörőnyakkendőben fogadtuk meg, hogy tetteinkkel szocialista hazánkat szolgáljuk, és ékes orosz nyelven zengtük teli torokból a szovjet himnuszt, mégsem lettünk felnőtt korunkra hithű kommunisták. Így nem töltött el különösebb félelemmel az a gondolat sem, hogy a lányunk agyát átmossák az egyházi iskolában, és majd olyasmiben fog hinni, amiben a családunk nem.
Aztán a minap azt vettük észre, hogy a gyerek étkezések előtt csendesen imádkozik, az iskolai ünnepségen pedig nem csak úgy tessék-lássék, hanem átszellemült arccal énekelte a többiekkel együtt a zsoltárt. Erre nem számítottunk. Elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy lehet, hogy mi otthon egyáltalán nem voltunk úttörők, a gyerek viszont itthon is hisz." - mesélte Klári.
"Két lehetséges okot találtunk, az egyik, és a legfontosabb, hogy az iskolában komolyan gondolják a vallásukat, a tanárok is hívők, ezért hitelesen tudják átadni a dolgot. A nyolcvanas évek végén pedig, amikor mi úttörők voltunk, már viszonylag kevés volt a hithű kommunista a tanárok közt. A másik pedig az, hogy éppen ezért a vallásosság az iskolában napi gyakorlat, következetesen, mindig végigcsinálják az ezzel kapcsolatos rituálékat - és ez nekünk nem volt. Mi annak idején letudtuk az ideológiai kötelezettségeket, ők pedig örömmel csinálják, beleélik magukat" - magyarázta a barátnőm.
"Hogy mit szólunk hozzá? Hát, tiszteletben tartjuk. Visszavettünk a férjemmel a fergeteges humorunkból, amivel persze eddig a vallást sem kíméltük (mert nálunk, ha jó a poén, akkor bármivel lehet viccelni). Azt látjuk, hogy ez egy nagy közösségi élmény a gyereknek. Inkább az a furcsa, hogy kicsúszott a kezemből a lányom lelki életének a kontrollja, de ez alighanem anélkül is eljött volna előbb-utóbb."
Mindenesetre - összegezte Klári - most, hogy tudom, hogy a vallási nevelést jelenleg nagyobb sikerrel viszik keresztül, mint harminc évvel ezelőtt a politikait, úgyhogy akinek ez akármilyen szempontból is fontos, ne hagyja figyelmen kívül ezt a szempontot sem az iskolaválasztásnál.
