Tegye fel a kezét, aki úgy járta végig az iskoláit, hogy soha, egyetlenegyszer sem puskázott! Most pedig tegye le az, aki csak azért nem csalt, mert félt a lebukás következményeitől, vagy „még ahhoz is hülye volt". Ha véletlenül maradtak még fent kezek, nos, ezek gazdái lesznek azok, akik vagy tudatosan, erkölcsi megfontolásból döntöttek így, vagy egyszerűen csak úgy érezték, hogy nem helyes jogtalan előnyhöz jutni, és a puskázással szerzett ötös semmit sem ér. Valószínűleg nincsenek túl sokan.
Nem akarunk olyan nagy szavakat használni, mint „a társadalom morális állapota”, de mégiscsak tükrözi a néplelket, hogy itt még hónapokig maradhatott köztársasági elnök az, akiről bebizonyosodott, hogy csalással szerezte a doktori címét.
Az iskolai puskázás gyerekcsínynek számít. Előfordul persze, hogy valami enyhe következménye is van a lebukásnak, mondjuk egyes lesz a dolgozat, vagy valami hasonló büntetést talál ki a kimondottan vonalasnak tartott tanár, de a nyilvános megszégyenüléstől, az erkölcsi megsemmisüléstől, esetleg kirúgástól senkinek sem kell tartania „csak” puskázásért.
Van nálunk olyan diplomás, aki soha, egyetlen vizsgán nem "rántott"? Olyan, akinek nem ismerős az, hogy az első, önzetlen vizsgázó két tételt húz, a továbbiak meg cserélgetik? Akinek nincs ismerőse, aki helyett más ment be vizsgázni, szigorlatozni, nyelvvizsgázni? Ugye mindenki tud olyanról, aki pénzért íratta a diplomamunkáját? Van olyan ember, aki nem hallott még "láncszavazásról"? Mennyi szó, mennyi jelenség ugyanarra.
Amerikában például, hogy egy ellenpéldát is bemutassunk, korántsem ilyen elnézőek. Nincs is a puskázásra eufemizmusuk, a cheating az cheating. Csalás. Nincs mit szépíteni rajta. Mivel hagyományosan és mindig nagyon komolyan veszik, a gyerekekbe olyan mélyen gyökeret vert a szemlélet, hogy fel sem merül, hogy csalással, puskázással, plágiummal próbáljanak meg jó jegyet szerezni. Ilyet egyszerűen nem lehet, és kész. Mert ott mindig komoly következményekkel kell szembe néznie a csalónak. Nem csak a tanárok, de a többiek, a diáktársak is kiközösítik azt, aki ilyesmire vetemedik.
Nem is az ebül szerzett matek ötös ebben a baj, mert az húsz év múlva már senkit sem érdekel. Hanem, hogy úgy beépül az életünkbe az érzés: csalni bocsánatos bűn. Ha egyáltalán bűnnek számít, és nem kimondottan jófejségnek. És mert felnőttkorban marad ugyanez a hozzáállás: csalni nem gond, következménye nincs igazán, és különben is, mindenki csal. Adott szót, házastársat, adót. Aki meg nem, az hülye.
Sokat beszélnek mostanában a társadalmi szolidaritásról, illetve konkrétan annak a hiányáról: azért nem jutunk sehová, mert ahelyett, hogy összefogva próbálnánk elérni valamit, inkább egymás alá vágva, egymás hátán felkapaszkodva, a másik fejét a víz alá nyomva akar mindenki egyéni előnyökhöz jutni. Lehet, hogy ez az iskolában kezdődik, ahol a gyerekekbe nevelődik, hogy bármilyen eszköz elfogadható a siker érdekében?
Nyilván minden szülő azt gondolja, hogy miért pont az ő gyerekével kezdődjön el valamiféle változás, miért pont ő tiltsa meg a puskázást, amikor a többiek vígan csalnak majd tovább, és viszik haza az ötösöket. Ugye a felnőttek életéből is ismerős ez az érvelés? De akkor hol kezdődik? Nem a szülői példamutatással (köszi, nem kell számla, csak legyen olcsóbb), nem a gyerekkel (miért pont ő ne puskázna), nem az adóhivatallal, és nem is a társadalmi elittel (és erre már példákat sem mondunk, annyi van). Hol kezdődik?
Kölyök - az új rovat
Ezen a héten indul új rovatunk, a Kölyök, a kisgyerekekről szóló Poronty nagyobb testvére. A Kölyök témája alapvetően a 10-16 éves korosztály lesz, illetve minden, ami a már nem porontykorú kölykeinkkel kapcsolatos, így belefér majd az egyetemi felvételi, a külföldi ösztöndíj, vagy éppen az, hogy melyik mulatókban menő mostanság ünnepelni a sikeres érettségit. Öregedjenek velünk!
