Amikor azt hallom, hogy Carpe diem, kényszeresen mindig eszembe jut a kilencvenes évekből a dalszöveg: élj a mának, de ne menj neki az első fának. Nektek mi jut róla az eszetekbe?
Horváth Gergely: A Carpe diem szlogenszerű életfilozófia, csak az vele a baj, hogy könnyen betol a betonba. Már két római kori költő is más-más értelemben használta: Ovidius a gyönyörök azonnali kisajtolását értette rajta, Horatius pedig, akit a kifejezés eredetileg származik, valami olyasmit gondolt rajta, hogy ne bízz a holnapban, ezért ezt a napot is használd fel javadra. A kettő nem feltétlenül ugyanaz.
A gyönyörök kisajtolását a mai kor is lelkesen hirdeti.
Tari Annamária: Ma minden megváltoztatható bankbetét és sebészszike segítségével, mintha nem lennének időkorlátok, megöregedni egyre kevésbé népszerű, a ráncok méltósága oda. Buzzatti hajtóvadászata öregekre már nem ijesztő utópia, az idő múlása a nyugati kultúrában legyőzendő ellenséggé vált.
Meyrowitz szerint a gyerekek egyre felnőttszerűbbé, a felnőttek egyre gyerekesebbé válnak, a kortalan stílus, az összemosódó énmegjelenítés irányába mozdul el a fejlődés. A naptári kor már nem feltétlenül egyezik meg a személyes életkorral, a vágy a fiatalságra felülírja a realitást.
Tari Annamária
Az idő szorongást kelt és nem megbecsülést, ami egyet jelent azzal, hogy az élet szenzitív élményét a rohanás és a verseny jellemzi. Olyan félelem ez, amit a fogyasztói társadalom teremtett, melyben az emberek a tudatos figyelem vagy kívülállás eszközének hiánya következtében kényszerpályán mozognak. Ezért hajszolunk mindent, ami azonnal elérhető.
Vagyis az életművészet és az örömszerzés olyan napi rutinná vált, amiben persze ott a veszély, hogy a mindezek utáni vágtában valójában nem is éljük meg a mindennapokat. A Carpe diem szerintem manapság tényleg a "nincs időm" fogalmával lett egyenértékű.
Titeket nyomaszt, hogy gyorsan telik az idő?
HG: Az idő múlása aggaszt. Az idő telése örömet szerez.
TA: Nem nyomaszt, de sokszor van olyan érzésem, hogy karácsony után két pillanat múlva van már nyár...Szóval rohannak a hónapok. De igyekszem megélni a napjaimat.
HG: Az Élj a mának! felkiáltása mögött az élet élvezetére való törekvés áll. És azt gondoljuk, talán, hogy az élvezetet nem kell megtanulnunk, saját vágyaival mindenki tisztában van. Pedig, azt hiszem, épp az a kérdés, hogy az élet mikor a legélvezhetőbb számunkra.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
TA: Például szerintem ma már nem ismerjük a lábadozás fogalmát, aki egyáltalán orvoshoz megy akár egy banális betegséggel, szinte csak a gyógyszeres terápiára tart igényt, az otthoni tartózkodásra nem, mert fél munkahelye negatív reakcióitól, a leértékelődéstől.
Új csoportnorma alakult ki a fogyasztói társadalom keretei között, a betegen is dolgozók hősies helytállása, akik tüneteik csillapítása mellett mindent megtesznek azért, hogy folyamatosan jelen legyenek, ezzel is demonstrálva munkaerejüket és kitartásukat. Ebben felismerhetjük a heroizáló működést, vagyis felsejlik a görög mítoszvilág némely vonása, ugyanakkor a cél és az eszköz már a hétköznapi ember életéről szól, aki saját értékét kénytelen folyamatosan újradefiniálni. Szóval nincs nagyon idő "csak lenni".
És ez csak egy olyan "apróság", amit már észre sem veszünk. Ahhoz, hogy tényleg otthon maradj és figyelj a tested jelzéseire, szinte lábtörés kell. Mert magas lázzal is mindenki hajtja a szekeret.
Engem nyomaszt, hogy nincs idő „csak lenni”, és a fiatalság múlása is. Ezen nem változtat az, hogy plasztikai sebészhez is fordulhatok, nem az a lényeg.
TA: A fiatalság utáni hajsza valójában egy értelmetlen dolog. Minden szemránckrémet pótol, ha valaki lélekben marad fiatal, vagyis kicsit infantilis, és a dolgoknak örülni tud.
HG: Én sokáig mindig vártam egyfajta ideális élethelyzet megvalósulását: ideális pár, munka, életkörülmény, stb. Mire észrevettem magam, már főmunkaidős várakozó lettem. Szóval ez alatt az idő alatt simán elrepül egy-két életszakasz.
A Szentírás erről igen plasztikus kijelentést tesz: "ideje van...", mondja. Az ifjúkornak, az örömnek, a szenvedésnek, a halálnak. Ez az idő ki van szabva, de mi élünk vele. Rosszul, vagy jól, attól függően, minek élünk: a múltnak, a mának, vagy a majdnak. És ha mának: múlatjuk az időnket, vagy telítjük tartalommal.
TA: Az élet pont olyan lesz, amilyenné teszed, tehát az ideálist hajszolni kicsit értelmetlennek látszik. Jobb a földön maradni és a realitásban gondolkodni. Érthető, ahogy Gergő is várta az ideálist, sokak életformáját írja le, mert ha a realitás kicsit ijesztő, akkor jó "szép gondolatokhoz" ragaszkodni. Csak nem mindegy, hogy az a te ideálisod, vagy egy általános kép, ami sosem következhet be.
A Carpe diemben nyilván benne van a "csak ma még...", és a vágy, hogy holnap másképp lesz, de a kétség is, hogy lehet, hogy holnap már nem lesz...Egyébként a médianyomás is ilyen. A reklámok üzenete: csak ma, csak neked. Ez mind a "rohanást" generálja, hogy azt érezd, nem maradhatsz le.
HG: A Carpe diem lehetne "önkielégítés" helyett önépítés. A lelkünk benyújtja a számlát, ha haszontalannak és fölöslegesnek érzi magát.
TA: Aki állandóan rohan, állandóan hajszoltnak is érzi magát. Ez pedig azt is jelenti, hogy folyton megvan az érzés: valami nincs meg. Ez sokakban szorongást kelt, és olyan diszkomfort érzést, ami nem engedi, hogy az öröm és a nyugalom jelen legyen. A nyugtalanság lesz a jellemző. Sokan már észre sem veszik, hogy valójában mindennap szoronganak, mert beállt egy megszokott szintje. Mindenhez alkalmazkodunk, tehát az állandósult szorongás sem tűnik fel egy idő után. Csak az, hogy valahogy minden elsuhan és semmi nincs "megélve".
Kopp Mária vizsgálataiból tudjuk, hogy a stressz akkor ártalmas, ha negatív érzelmekkel társul, tehát a szubjektív megélése rossz. Az emberek többsége nincs jól a bőrében, ezt a negatívumot érzik, és levéssé látnak jó dolgokat maguk előtt. Pedig lennének, csak ehhez szemléletváltásra van szükség, amiben pékdául elhisszük, hogy "nem a pénz boldogít egyedül".
Van olyan stressz, ami nem árt? Milyen az a stressz, amihez pozitív érzelmek társulnak?
TA: Amiben a jó kihívást érzed, és nem a tehetetlenséget, amivel csak sodródni lehet. Seligman professzor híres tanult optimizmusa ilyen jelenség, vagyis a tanult tehetetlenség helyett a realitásban kitűzött célok és érzések ismerete fontos. Ahogy a bolhák sem ugrálnak már egy idő után ki a dobozból, ha lefedjük, úgy az emberek is feladják egy idő után az élet örömeinek és nyugalmának a keresését, mert nincs sikerélményük. A pozitív stressz olyan, mint egy érdekes és erőfeszítést igénylő helyzet, amiben vannak eszközeid, nem vagy kiszolgáltatott.
