Egyre többen vannak azok a huszonévesek, és harmincasok, akik az életük minden területét bármi áron kézben akarják tartani. Mit gondoltok, az ellenőrzésmánia általános jelenség?
Tari Annamária: Szerintem korszakos jelenséget látunk. A folyamatos kontrollálásra mindig akkor van szükség, ha az élet több területe elég nagy bizonytalansággal jellemezhető. Így nem marad más - ami a nyugalmat viszonylagos szinten megadhatja - mint a hétköznapi apró és nagyobb dolgok feletti folyamatos monitorozás. Tehát érthető lélektanilag, viszont elég kimerítő érzelmileg, és sokszor eltávolíthat az emberi kapcsolatoktól.
Tari Annamária
Mitől alakult ki?
TA: Olyan félelem ez, amit a fogyasztói társadalom teremtett, melyben az emberek a tudatos figyelem vagy kívülállás eszközének hiánya következtében kényszerpályán mozognak. Az idő szorongást kelt és nem megbecsülést, ami egyet jelent azzal, hogy az élet szenzitív élményét a rohanás és a verseny jellemzi.
Persze emberi játszmáinkat, az életutunkat időnként kívülről is tudatosan kellene szemlélni, hogy ne a maradékelv alapján, vagy kizárásos módon hozzunk döntéseket, melyeket már nem is saját akarat vezérel, hanem a külső körülmények. Aki tudtán kívül sodródik, az nem tartja kezében a helyzete feletti kontrollt. Ez magas árat követel a mindennapokban, akár pszichés és szomatikus tüneteket is indukálhat.
Horváth Gergely: Főképp a munkaattitűdökben tapasztalom, a „profizmus” dívik mindenütt. A szó valami fura kanyarral a perfekcionizmus jéghidegét árasztja ma már, a profik pedig azok, akik az általuk művelt terület fölött tökéletes kontrollt gyakorolnak.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író, 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
Gergő, rád jellemző ez a fajta profizmus, vagy jellemző volt valaha?
HG: Személyesen? Igen. De az a legjobb út a széteséshez, ráadásul valójában improduktív, mert ez a fajta munkában való kontroll-vágy komoly energiákat emészt fel, és abból a feltételezésből indul ki, hogy mindent én tudok legjobban. És megtanít a bizalmatlanságra a társaid munkája és képessége iránt.
TA: Olyankor a kontroll igényét valójában a rivalizációs agresszió tartja fent. Nincs meg a valódi nyugalom és biztonság érzése. Vagyis nagyon más a helyzet, ha uralnod kell egy területet, folyamatos harccal, vagy professzionális tudásod okán te vagy az, aki a legjobb. Utóbbinak manapság kicsit elveszett az értéke.
HG: A valós, professzionális tudásban meg lehet nyugodni: az ember tudja, hogy mit tud. Az viszont már egy másik képességet igényel, hogy ezt a tudást el is ismertesse, vagy pozícióit védje.
TA: Tágabb értelemben szerintem a fogyasztói társadalom a kontroll felé hajt, mert azt sugallja, hogy tartsd kézben az étkezésed, testsúlyod, kapcsolataid, mindened, hogy sikeres légy. Közben meg ez alapvetően a fogyasztás ösztönzése és nem az önértékelés és önbizalom növeléséért zajlik. És miközben folyamatosan kontrollálsz (például a nők önmagukat a tökéletesség céljából) fokozottabban küzdesz a szorongásaiddal, ami aztán eléggé megnehezíti a siker elérését.
Az ember árucikké vált, önmagát adja el mindennap, az értékcsökkenést nem tolerálja a fogyasztói társadalom. Mindenki pótolható, nincsenek kizárólagos prioritások, kizárva ezzel a nyugalom vagy a hosszútávú megelégedettség érzését. Tehát igen, a sales megjelent a hétköznapi életünkben.
Annamari, az elején kitértél arra, hogy az állandó ellenőrzés kimerítő és sokszor távolít az emberi kapcsolatoktól. Aki controlfreak, vagyis ellenőrzésmániás, az az érzelmeit, a kapcsolatait is ugyanúgy irányítani szeretné. Azt tehát nem lehet?
TA: A controlfreak egyrészt irányítani szeretne lehetőleg mindent, másrészt - és ez talán a legrosszabb hatású - másokat is bevonna a kontroll alá. Ha ez szülő-gyerek kapcsolatban történik, akkor is rossz, ha munkahelyi kapcsolatban vagy párkapcsolatban, baráti közegben, akkor meg tényleg ellenszenvessé is válhat.
A "nem bírom, ha nem az van, amit akarok" állapot nem az empátiáról szól, hanem az egyéni érzésekről, tehát megterhelő lehet másoknak, akik azért lazábbak ennél. De miután általában a controlfreak ember tudattalanul a szorongását csökkenti ezzel a viselkedéssel, érzéketlen lesz az ellenérvekre.
HG: A Szentírás alapján az ember önsorsrontásának egyik alapja, hogy magunk akarjuk irányítani az életünket. Isten személyesen velünk való akaratának helyét a magunk vágyai és akaratai töltik be. Mi pedig általában rosszul mérjük fel a saját helyzetünket, lehetőségeinket és céljainkat.
Amikor Jézus mintát ad imádkozásra a miatyánkban, akkor a "legyen meg a Te akaratod" Isten velünk való tervére is igaz. Sajnos a rohanó tempó és a divatnézetek korában kihagyjuk a lehetőségét annak, hogy azt kérdezzük meg önmagunkról, aki teremtett.
Akkor mi lenne a jó megoldás? Aki nem tartja kellőképp a kezében az életét, elkezd sodródni.
TA: Nem ugyanaz a "kézben tartom az életem" és a controlfreak. Mert a kézben tartás olyan megnyugtató érzésekre utal, ami jó esetben szorongásmentes, viszont nyitott mások felé, idilli helyzetben nem tartalmaz rivalizációs haragot és irigységet.
A controlfreak azonban olyan érzelmi védekezés, aminek a személyiségben rejlő okai között pont a fentiek hiányát találhatjuk. Vagyis nincs jó önértékelés és önbizalom a háttérben. Pont ezért kell állandóan ellenőrizni mindent.
Amikor valakinél azt látom, hogy a táplálkozásában szeretné elérni azt, hogy úgy érezze, mindent kézben tart, és elkezd egy ortorexiás szertartás szerint étkezni, amögött is ellenőrzésmániát szoktam sejteni. Szerinted van összefüggés?
TA: Persze, az ortorexia klasszikusan a kontroll állandóságának problémája, miközben a háttérben - annak ellenére, hogy minden apró részlet látszólag az egészségről szól - a betegségektől, haláltól való félelem áll. Nem véletlenül a fogyasztói társadalom betegsége ez.
Eddig arról beszéltünk, hogy az ellenőrzési kényszer főleg azokból a helyzetekből adódik, amikor a bizonytalanság alapvető élmény. Ez folyamatos, tudatos jelenlétet követel. Hogyan bízzunk így a megérzéseinkben?
TA: Azt hiszem, hogy az emberek nagy része az utóbbi évtizedekben még nem tanulta meg, hogy önálló felelősséget kell viselnie önmagáért, mert senki nem fogja megmenteni. Ez azonban azzal is jár, hogy meg kell tanulni döntéseket hozni, amelyek lehetnek "próba-szerencse" típusúak, vagy megfontoltak, és személyiségfüggők.
Az előbbi csoportba tartozók gyakran csalódnak, mert úgy érzik, akkor nem bízhatnak már semmiben. Pedig valójában az történik, hogy nem a saját helyük-karakterük-képességeik-lehetőségeik négyszögében gondolkodnak. Bízni egy megérzésben akkor lehet, ha valakinek van bölcsessége, önbizalma és tudása önmagáról és az életéről, ami segítségére van. Ellenkező esetben mindenki rulettezik.
Számtalan site hívogat, "tanulj meg tőzsdézni", miközben ennél életveszélyesebb dolog kevés van. Még gyakorlott közgazdász sem mindig vállalkozik erre, hát még a kisember, akinek a legtöbb gazdasági tapasztalata: a fizetése beosztása. Aki ilyenkor elhiszi, hogy nincs előtte akadály, komoly kudarcok elé nézhet.
Gergő, említetted, hogy a kontroll vágya a legjobb út a széteséshez. Amikor ezt felismerted magadban, mit csináltál?
HG: Már nem akartam profi lenni, meg irányítani mindent. Egyszerűen csak azt tenni, amiről úgy hiszem: helyes. Ez persze folyamat, de a két állapot közötti különbséget talán az ökölbe szorított kéz és a nyitott tenyér különbségével tudnám érzékeltetni. Talán furcsa, de a nyitott tenyér sokkal jobban "fog".
TA: Az optimális életcél még mindig azt jelenti, hogy egészségesen, nagyobb bajok nélkül leélni egy emberöltőt. Ez ma néha távoli és szürreális álomkép, mert nincs idő valóban vigyázni a testi-lelki állapotra. A „csak ma még” filozófiája erősödik, amiben fellelhető az infantilis vágy, hogy holnap már másképp lesz.
Ahogy a kisgyerek próbálja markolni az összes elérhető játékot, miközben az egyik felvételekor már potyog ki kezéből kettő másik, úgy igyekeznek a felnőttek is birtokolni mindent, mert a kivárás és a kielégülés utáni vágy harcában az utóbbi győz.
Az olyan életmódban, mely destruktív elemeket hordoz, senki nem gondol a jövőre és különösen nem a következményekre, mert a legfontosabb célja, hogy az elérhető örömöt, még ha minimális is, biztosítsa. Ez olyan circulus vitiosus, melyből kiszállni nem könnyű, de alapfeltétele annak, hogy autonóm módon élje valaki az életét, ezzel biztosítva egyfajta lelki egyensúlyt, egy "elég jó" élethez.
