És egyszer csak, Ő, akiben hittem, bíztam, akiről azt gondoltam, az autókon kívül soha másra nem néz, eleresztett egy mosolyt. Méghozzá egy olyan mosolyt. Bele a távolba.
Néztem a mosoly irányába. Célpontot kerestem. Hopp, megvan.
Semmi kis nő, haja festett, melle szivacs, szoknyája túl mini. Arra mosolygott. Arra a nőre. Úgy.
Úgy, ahogy csak rám szabad, ahogy – azt hittem – soha másra, és rám is csak bizonyos pillanatokban. (Olyankor mindig kisütött a nap.)
Aznap már nem szóltam hozzá, éjszakára átköltöztem a kisszobába, és felfaltam egy egész tábla epres Milkát. A Milkát és a némaságot még lenyelte, de a különalvást nem. Berontott. Az ágy szélére ült üvöltözni, hogy lennék-e szíves végre kinyögni, mi bajom, mert csak az óvodások duzzognak csokit habzsolva. (Figyeled? Még neki állt feljebb! Legjobb védekezés a támadás.)
Elmondtam. Halálra röhögte magát. Hát te tiszta hülye vagy, mondta, hogy egy nyomorult mosoly miatt, meg hogy milyen nőnek, volt ott nő?! És milyen olyan mosoly, milyen az olyan mosoly, és milyen a nem olyan, ő úgy szokott mosolyogni, hogy széthúzza a száját a füle felé, de az autószalonban még csak úgy se. Aztán paskolgatta a fejemet, hogy ne csináld már, miről beszélsz, te szerencsétlen, gyere, menjünk aludni. Szóval így.
Hogy magyarázhattam volna el, hogy az a mosoly a szeretlek mosoly, a kívánlak, csak téged, most és mindörökre mosoly, a sose bántanálak, mindentől megvédelmezlek, dehogy kellene nekem más nő mosoly. Ezt nem lehetett szavakkal elmondani.
Így aztán pillanatok alatt az volt a leosztás, hogy ő a nagy, komoly, hűséges és megbízható férfi, aki az autószalonba autóért jár, nem másért, én meg a kis csökött agyú, féltékeny, paranoiás, idegbeteg tyúk, aki szellemeket és lidérceket lát bele a nem létező szájrángásokba.
Hagytam a francba. De valami ott véget ért. Fél év múlva szakítottunk – nem a hűtlenség volt az oka…
Nem tudok róla, hogy a kapcsolataim során valaha megcsaltak volna, ami persze nem jelenti azt, hogy nem csaltak meg.
De sosem tettem semmit, hogy kiderüljön: nem kutattam zsebekben, nem nézegettem ingnyakat, nem szaglásztam alsógatyát, nem turkásztam mobiltelefonban. Méltatlan lett volna, megalázó – rám nézve.
Ha egy nőt megcsalnak, összezuhan, kétségbe esik, éhezésbe fog, plasztikai sebészhez rohan… Pedig – egy pszichológus barátnőmtől tudom – a megcsalás nem arról szól, akit megcsalnak. Hanem a hűtlenről. A hűtlennek van szüksége némi tapasztalatra, friss ismeretre. Most ne nevess, nem úgy értem. Hanem spirituálisan. Meg kell tapasztalnia például egy új érzést. A csalás érzését, annak minden örömével, izgalmával és a bűntudattal együtt. Vagy azt, hogy lám, másnak is kellek. Más nő is bukik rám. Fú, de nagy kan vagyok, apám. Ilyesmiket.
Aki hűtlen, az valamiben bizonytalan. Aki hűtlen, az fél, hogy nem elég jó. Fél, hogy elmúlik az élet, és ő lemarad. Kimarad. Elfelejtődik.
Ezt persze nehéz egy legyintéssel elintézni, ha nem csak általában beszélünk. Egyik ismerősöm például négy hónapot töltött az idegosztályon, mert kiderült, hogy a férje a terhesség alatt félrejárt. A kisbabát a hatodik hónapban elvetélte, szörnyen lefogyott, roncs lett. És mindig csak azt hajtogatta, hogy nincs miért élnie, nem kell ő senkinek, nem jó semmire. Elvesztette az önmagába vetett hitét.
Pedig, ha jól belegondolunk, miről is volt szó? Hogy a pasi berezelt. Húha, gondolta, mi lesz itt, fel kell nőnöm, férfivá kell válnom, mindjárt apa leszek, családfenntartó. Képes vagyok én erre? Elég jó vagyok, hogy sikerüljön? Elég érett, elég erős? Ő anya lesz, ő szülni tud, és én? Egy senki, egy semmi vagyok mellette.
És hogy egy kis önbizalmat gyűjtsön, bebújt valaki ágyába. Aki imádta, kényeztette, és nem akart tőle gyereket. Ahol az a régi, vagány, szabad srác lehetett egy kicsit újra, még mielőtt beüt a krach.
Kéne ide valami tanulságos, ezért elárulom a titkot. Ha majd egyszer igazán érett és spirituális leszek, így fogom gondolni a dolgot:
Az igazi szeretet a feltételek nélküli elfogadás. Ha igazán szereted a másikat, képes vagy arra, hogy higgadtan, sőt örömmel vedd minden lépését, még akkor is, ha az a lépés látszólag épp eltávolítja tőled.
Lehet, hogy ha így tudnánk szeretni, akkor nem is akarna másfelé lépkedni a galád…
