retro húsvét

Egy városi legenda szerint a kommunizmus hajnalán Rákosi Mátyás javaslatokat kért az addigi, javarészt keresztény kultúrkörhöz köthető ünnepek nevének és jellegének megváltoztatására. Némelyiket el is fogadta: évtizedekig ünnepeltük augusztus 20-án az új kenyeret és az alkotmányt, az óvodákban és iskolákban nem karácsonyi műsorral készültek, hanem szovjet mintára „fenyőünnep” volt, a Mikulás helyett pedig a Télapó érkezett hozzánk. De miért nem lett a húsvétból a tojás, a nyúl, a locsolás, a tavasz (vagy valami egészen más) ünnepe? És hogyan ünnepelték a szocializmusban a húsvétot? Retró összeállításunkból kiderül.

„Elvtársnő, locsolhatok-e?”

„Zúg a traktor, szánt az eke, / Elvtársnő, locsolhatok-e?” – hangzott a korabeli locsolóversike. A kommunista diktatúra igyekezett a húsvéti ünnepkört megszabadítani a szakrális jellegtől, s ezzel nem is volt különösebben nehéz dolga, hiszen a húsvét eleve egy ősi, a tavasz kezdetét és a termékenységet középpontba állító pogány szokásból alakult ki. Az ünnephez kapcsolódó szokások közül egyszerűen kihagyták a kereszténységhez köthető motívumokat, és előtérbe helyezték az eredeti, pogány népszokásokat. Jézus haláláról és feltámadásáról a korszakban nem sok szó eshetett, így szép lassan megfeledkeztünk arról, hogy a tojásokat Krisztus vére miatt festjük pirosra, és a húsvét elsősorban világi és családi ünneppé lett: a locsolkodásé, no meg a sonkáé, a főtt tojásé és a nyuszié. Később némileg enyhülni látszott a kommunista verdikt: 1956 után, a kádári konszolidáció jegyében elnézték, ha nagypénteken szabadságot vettek ki a hívők, vagy be-besettenkedtek a templomokba.

Retró húsvétok

Milyen volt tehát a húsvét a Kádár-korszakban? A lapok rendszerint beszámoltak a régi népszokásokról, tojáspatkolásról és -festési technikákról. Megjelentek a húsvéti receptek, a háziasszonyok sütöttek-főztek, legyen vendégváró sajtos stangli meg kisüsti a Gyuszi bácsinak, Jaffa szörp és Meggy Márka a locsolkodó fiúknak. A lányok ecetszagú festékben áztatták a tojásokat, utána szalonnabőrrel dörzsöltük, hogy szép fényes legyen, vagy éppen a vöröshagyma héjával próbáltuk elérni, hogy a falevélminta rajtuk maradjon. Egyfajta családi ünnep és össznépi eszem-iszom lett tehát a húsvét, aminek lényege: „Jót eszünk, jót iszunk, jól érezzük magunkat”, amint azt Zádori Zsolt fogalmazta meg a témában készült írásában 1993-ban.

A feledhetetlen Krasznaja Moszkva

A locsolkodás szokása kifejezetten elterjedt volt (legalábbis vidéken mindenképp), de a hűs kútvízzel, hajnalban vödörrel nyakon öntött, matyó ruhás lányok leginkább a korszak magazinjainak címlapján szerepeltek, nem a valóságban. Az átlagember zsebében olcsó Krasznaja Moszkva vagy bolgár rózsaolaj, esetleg ennél is rettenetesebb illatú pacsuli lapult, amivel a rokonsági és ismerősi körben számításba jövő lányokat és asszonyokat végigöntözték. (A mai napig élénken emlékszem a szemembe folyó, rémséges illatelegyre; no meg arra, hogy húsvéthétfő este kötelező program volt a hajmosás.) A szocialista macsók előszeretettel szavalták a gyes bevezetése után a következő versikét is: „Az én locsolómra / Két tojás van festve. / Hogyha ezzel meglocsollak, / Elmehetsz majd gyesre.” De akadt olyan versike is, amelyik Kádár Jánost emlegette: „Szép az arcod, szemed bájos, / Meglocsol ma Kádár János.”

Tojás- és pénzgyűjtő akció

De idézzük fel Keresztury Tibor irodalomtörténész, író gondolatait arról, hogy hogyan élte meg a hetvenes-nyolcvanas években egy kiskamasz fiú a húsvéti locsolkodást:

„A Miskolcon és Debrecenben végzett több évtizedes megfigyeléseim alapján nyugodtan mondhatom, hogy ezt az össznépi, kollektív, nagy játszmát – kötött sorrendben – lényegileg hármas szándék élteti és motiválja: az igen rövid lefutású tojásgyűjtő ambíció, az anyagi haszonszerzés vágya, majd az ingyenes, legálisan jóváhagyott, egyenes vonalú, zökkenőmentes s lehetőleg minél gyorsabb lerészegedés ígérete. Mentem én is, hogyne mentem volna, a Megfeszített bocsássa meg, mentem eleget. Először egy kantáros nadrágban, de abba egyszer beleszartam, s onnantól nem tudták rám adni semmilyen ünnepen. Valóságos Gáti Oszkár voltam, mondtam a verseket, tarisznya híján egy centrumos nejlonszatyorba pakolva a líra által kiérdemelt tyúktojásokat.”

A tyúktojások szerepét aztán idővel átvették a csokitojások meg a pénz: az ifjú locsolkodók nem ritkán a Rákóczi arcképét viselő ötvenes bankókra vagy a piros százasra hajtottak. Az idősebbek leginkább az alkoholos italokra: soha annyi dülöngélő biciklis nem volt egyszerre a vidéki városokban, mint húsvéthétfőn, ami sokszor vezetett verekedésekhez, családon belüli erőszakhoz vagy tragédiákhoz.

Az ünnep fonákja

Gyakran megesett, hogy a húsvéti locsolkodás végén a rendőrségnek vagy a mentőknek kellett közbelépni. 1967-ben A baltás ámokfutó címmel számolt be a Magyar Rendőr egy pusztataksonyi esetről: „A húsvéti locsolkodás után a férfiak egy része kuglizással és sörözéssel töltötte a délutánt és az estét. A két Mezei testvér – István és József – együtt ittak a kis italboltban. Mindkettőjükben volt már néhány légkör »nyomás«. Úgy 20 óra tájban István minden előzetes szóváltás nélkül galléron ragadta bátyját, és kicibálta az italboltból. Persze, mindenki utánuk eredt – ott ütötték egymást a sáros földön hemperegve.” Szerencsére épp a közelben tartózkodott egy szabadnapos rendőr, amire szükség is volt: az említett Mezei István baltával és vasvillával hadonászott, amíg nem sikerült megbilincselni.

1972-ben sem telt eseménytelenül a húsvét: „Egy gombostűt nem lehetett leejteni, telt ház volt locsolóhétfőn este a salgótarjáni Salgó étteremben. Szólt a muzsika, nagy munkában voltak a pincérek, és jól érezte magát Benyus Jánosné (Oláh Irén) 43 éves salgótarjáni lakos is, aki este 9 órára már négy féldecit megivott, s kicsit ittas lett. Az asszony gondolt egyet, és átment az egyik asztalhoz, ahol volt élettársa, a 46 éves Gabora László üldögélt, és provokálni kezdte a férfit. Szó szót követett, s a beszélgetés elfajult, mert Benyusné 250 vendég előtt pofon ütötte Gaborát” – írta a Nógrád Megyei Hírlap. A férfi visszaütött, majd egyre többen kapcsolódtak be a verekedésbe, köztük az asszony anyja is. Repültek a poharak, a csészék, s az anya olyannyira belelovalta magát a verekedésbe, hogy a kiérkező rendőrt is megharapta. A Salgó étterem számára emlékezetes maradt az eset: „Eltört 21 boroskehely, 15 talpas pohár, 5 csésze, 3 tányér, 4 hamutartó, 3 sótartó és 2 szódásüveg. Hivatalosan 674 forint kár keletkezett, ám sokan a verekedést kihasználva, fizetés nélkül kereket oldottak.”

A nyolcvanas években – és sajnos azóta is – sokszor kellett hívni a rendőrséget és a mentőket húsvéthétfőn. Napjainkban a nejloningek, a szovjet kölnik és lassan a locsolkodás szokása is leáldozott, de a mértéktelen alkoholfogyasztás következményeképpen ma is sokan kerülnek a detoxikálóba vagy a sürgősségire. Pedig – mint azt az egyetemi pszichológiatanárnőm mondogatta – mindennek az értéke a mértéke. A húsvéti kölninek éppúgy, mint az alkoholnak. (Borítókép: Arcanum)