Te rendes gyerek voltál?
Állítólag igen. Mesélik, hogy egy-kétévesen lefekvés előtt ügyesen összehajtogattam a ruháimat, úgy tettem a fotelre.
És most?
Később ez szerencsére megváltozott. Akkor még nem tudtam, hogy ez így van rendjén, ellenkezőleg: apám sulykolása a tekintetben, hogy mennyire rendetlen vagyok, komoly frusztrációt és bűntudatot keltett bennem.
Szerinted miért csinálta ezt?
Azt hitte, jót tesz. Erős, átlátható és merev struktúrát kívánt rám erőltetni, mert úgy gondolta, ez majd biztonságot jelent nekem az életben. Saját magából indult ki.
A minap olvastam néhány sort Vekerdi Tamástól, aki arra a kérdésre válaszolt, hogy mit tegyenek az anyák annak érdekében, hogy boldog gyerekeik legyenek. Ebben az áll, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy próbálják jól érezni magukat, mert ez nagyon fontos a gyerekeknek. Inkább hanyagolják a vasalást és legyen rendetlenség a lakásban, mint hogy átadják magukat ezeknek a hajszolásoknak. A jókedély sokkal fontosabb, mint a rend. Ezt sajnos nem tudta apám.
Ő mitől volt ilyen?
Valószínűleg attól, hogy úgy érezte, a rend hiánya miatt megdől az a támasz, amit kétségbeesetten igyekezett fenntartani önmaga számára. Ő nem bírta azt, amit én életszagú létezésnek hívok. Idegesítették őt az ott felejtett törülközők, a zoknijaink, könyveink, poharaink, de minden egyes, engedély nélkül a padlószőnyegen landoló szösz is. Pedig mennyivel könnyebb lett volna neki, ha tudja, mennyire egészségtelen, ahogy él, amit tesz!
Hogyan lehetne összefoglalni, hogy mitől lesz valaki rendmániás?
Már vagy tíz éve annak, hogy egy alkalommal kezembe került Polcz Alaine: Rend és rendetlenség című könyve, amelyből megértettem, hogy azoknak az embereknek egy része, akiknek a lelkében túl nagy a szorongás, a külső rend kényszeres fenntartásában találnak némi biztonságot. Azt a későbbi terápiás utam, majd munkám során értettem meg, vannak olyan emberek is, akiknek legalább ekkora a belső bizonytalanságuk, ám az ő személyiségi rendszerükben nincs erő a rend külső megteremtésére sem – ők belső és külső káoszban élnek, ilyesfajta kapaszkodó nélkül, és életüket eluralja a rendetlenség.
Gondolom, a rendmániás ember más dolgokban is rigolyás.
Egy ilyen ember általában saját életének, de sokszor mások, a hozzátartozók életének egyéb területeit is uralni akarja. Rendszerint rendkívül szigorú önmagával és másokkal, gyakran kíméletlenül precíz a helyesírás tekintetében, a gyerekei tanulmányi eredményeivel, a sportban nyújtott teljesítményükkel, hogy hogyan áll a hajuk, hogy néz ki a cipőjük. Ha például tanár, akkor a saját elveit, elméleteit tekintet nélkül fogja ráerőltetni a tanítványaira, ha módjában áll. Ha megkérdezem terápiában egy kényszeres embertől, milyen érzés arra gondolnia, hogy nem kontrollálhat mindent, valósággal kétségbe esik.
Mikor jó, ha felkeresünk egy terapeutát?
Úgy vélem, a legenyhébb esetben is, méghozzá több okból. Egyrészt mert sokkal kellemesebb kényszerítő dolgok nélkül létezni. Az élet sokkal élvezhetőbb, nyugodtabb, kielégítőbb. Másrészt, mert ha van párunk, gyerekünk, ők egészen biztosan szenvednek attól, ha mi kényszeresen teremtjük a rendet, és kifejezetten jót teszünk a párkapcsolatunknak és a gyermekeinkkel való kapcsolatunknak, sőt, az ő személyiségfejlődésüknek is, ha a rend utáni vágy egészséges szinten van jelen bennünk.
Milyen kezelést kap ilyenkor a páciens?
A rendmánia egy kényszeres cselekvés hasonlóan a tisztaságmániához vagy például a munkamániához. A kezelés is ennek megfelelő. Két oldalról lehet segíteni a gyógyulását, és szerencsés, ha ezt a kettőt ugyanazon szakember képes kísérni.
Az egyik a tudatosság növelése, a kognitív képességek fejlesztése. Fontos, hogy a páciens alaposan átlássa, mit is igyekszik elkerülni az állandó rendrakással: fel-feltörő kínzó képeket, gondolatokat igyekszik elnyomni, vagy vezekelni akar. Jó, ha átlátja, hogyan hat ez a környezetére, és azt is fontos tudatosítani, hogy mindaddig, amíg a mélyen húzódó okok nem változnak, addig nem várhatja magától, hogy a rend iránti szükséglete jelentősen változik (bár érdemes a környezet terheit csökkenteni ez idő alatt is).
A másik irány pedig a gyökerekig való lejutás. Ehhez már nem elég a tudatosság: olyan módszerek szükségesek, melyekkel a korai gyerekkorból származó bajok érzelmei újra átélhetők, úgymond kifájhatók, kisírhatók, kidühönghetők, így elveszítik érzelmi túltöltöttségüket, ennek hatására a kényszergondolatok elhalványulnak, majd idővel megszűnnek; így a különböző kényszeres cselekedetek, mint pl. a rendmánia, teljes mértékben értelmüket vesztik, elmúlnak.
Van valami plusz hozadéka a rendmánia elleni terápiának?
Leginkább az, hogy új energiák szabadulnak fel, amit értelmesebb és élvezetesebb célokra tudunk fordítani, pl. nő a spontaneitásunk, az intimitásra való készségünk.
Mi az, amire szülőként a leginkább figyelnünk kell, hogy édesapádéhoz hasonló hibát ne kövessünk el?
Rá lehet kényszeríteni a rendet a gyerekekre, és amíg hatalmunk van felettük, rendet is tartanak. Rosszabb esetben, ha elég sokszor félemlítettük meg őket (szóval vagy tettel), a rájuk kényszerített rendszeretetet később is fenntartják. De ha így viselkedünk velük szemben, óhatatlanul megsértjük személyes szférájukat, ami jellemzően a gyerekszoba feletti rendelkezésüket jelenti. Ilyenkor az van, hogy megfosztottuk őket attól, hogy a maguk módján fejezzék ki magukat, vagyis akadályozzuk őket érett individuummá válásukban.
Tetszik, nem tetszik: ehhez bizony kell a rendetlenség! Szükséges, hogy idővel maguktól jelenjen meg bennük az igény a rendre, és az a rendszer a saját rendszerük legyen. Nyilván ez teljesen lehetetlennek tűnik akkor, amikor éppen benyitunk kamasz fiunk szobájába, amely rémesen átláthatatlan, ahol használt zoknik szaga terjeng, és ahol CD-k, könyvek, ilyen-olyan újságok lapjai hevernek mindenhol. Mégis higgyük el, a legjobb amit tehetünk, hogy – amennyiben ő megengedi, hogy bemenjünk – néha kinyitjuk az ablakot, és csendben bízunk abban, hogy ez egyszer majd megváltozik. És meg fog változni.
De aki rendetlen, annak a trehánysága nem korlátozódik a saját szobájára?
Ha mi tiszteljük az ő territóriumukat, akkor nekik is kell a mienkét. Az én gyerekeim egészséges határok közt azt csinálnak a szobájukkal, amit akarnak. (Nyilván a falakat és a bútorokat nem rongálhatják.) Viszont kötelesek visszaszolgáltatni a szobájukba vitt tányérokat és poharakat. Nem szeretem, ha az én szobámban hagyják a holmijaikat, és mindent el kell mosogatniuk, amit használtak. Ezeken felül olyan a szobájuk, amilyet maguknak teremtenek, és meg kell, hogy mondjam, közel sem olyan rendetlen, mint amilyenre számítottam.
