vezetékes telefon emlékek

Bár már őskorinak tűnik, mégis kristálytisztán emlékszem arra az időszakra, amikor a Taktaközben élő nagymamámnak a szomszédhoz kellett átmennie, hogy felhívhassa apukámat a munkahelyén. De csakis ott, nekünk ugyanis akkor még nem volt nemhogy mobil-, de vezetékes telefonunk sem. Nálunk, a kilencvenes évek gyermekeinél és családjaiknál, és főként azoknál, akik vidéken, kisebb településeken éltek, igazi ritkaságszámba ment a telefon. No de aztán, amikor hozzájutottunk, akkor bizony le sem szálltunk róla! 

Betyárok a telefonnál

„Nagy öröm” volt ez a szüleinknek, akik nemcsak a telefonszámlák miatt fogták a fejüket, hanem azért is, mert kiderült: a „betyár kölykük” hangját felismerte Ancsi néni a telefonban. A telefonbetyárkodás volt ugyanis az egyik legjobb szórakozásunk, amit űzhettünk egyedül, ketten, sokan, telefonkönyvből vagy épp véletlenszerűen bepötyögött számokkal. Bármennyire is szemtelenek voltunk, e csínyek nélkül kevesebbek lennénk.

Bevált hívások

Valószínűleg így gondolja ezt Ádám is, aki arra kérte ismeretlen beszélgetőtársát, hogy: 

„Telefonvonal-tisztítás, kérem, fújjon bele a kagylóba!”

Ágnes is a kilencvenes évek gyermeke, aki pontosan tudja, hogy mi fán terem a telefonbetyárkodás.
„Mi a koliban nagyüzemben nyomtuk. Hónapokig voltunk Pokrivtsák Mónika a Meri vagy nem meri műsorból, és sok ajándékot kiosztottunk, a suliból is nyertek többen.”

Lajosék is megtalálták a telefont a kollégiumban, nekik az volt a legnagyobb szórakozásuk, hogy Muzulmán Ferencet hívatták a kagylóhoz, és mint mondta, sírva röhögtek, amikor bemondták a hangosbemondóban. 

A csínytevések magasfoka

Az ország bármely pontján is voltunk gyerekek, a környékbeli Kisek és Kissek biztos, hogy szenvedtek miattunk. Mert a klasszikus „Halló, Kiss-lakás? Akkor cserélje nagyobbra!” földrajzi helyzettől függetlenül mindenhol nagy sláger volt.

Ám Johanna ennél is nagyobb csínyeket követett el. Miután egy, a fővárosi lapban újságíróként dolgozó édesapjának köszönhetően a falujukban elsők között kaptak telefont, határokat, sőt, olykor kontinenseket átívelő hívásaival örvendeztette meg a nagyvilágot – vagy inkább saját magát. 

Amikor a barátnőmmel nem hittük el, hogy van olyan hely, hogy Elefántcsontpart, felhívtuk az országhívószámát, majd találomra beütöttünk számokat. Aztán azon röhögtünk, hogy milyen furán beszélnek ott. Persze pont ezért többször is hívtuk egymás után.

Johannáék aztán egy reklámtollon található telefonszámon Csehszlovákiát is tárcsázták, hogy Petőfi Sándorral beszélhessenek.

A túloldalon óriási rohangálás volt, hogy előkerítsék. Aztán megjött a telefonszámla, és próbáltam beadni a szüleimnek, hogy valaki csapolja a vonalunkat. Nem igazán hittek nekem.

Már egy kicsit nagyobbacska lehetett, amikor Johanna öccse is beszállt a buliba: egy Keksz nevű családot hívogattak azzal, hogy:

Volt, hogy mi lepődtünk meg

A betyárkodásainkban az volt a legizgalmasabb, ahogyan az izgatottságtól izzadt tenyerünkkel megfogtuk a kagylót, tárcsáztunk, majd „vonalba mondtuk”, amit akartunk, és letettük. De volt olyan is, amikor nem.
Egyszer Noémi a barátnőjével felhívott egy véletlen számot, hogy poénból megkérdezzék, hogy miért kék az ég. 

Nagyon vártam, hogy ledöbbenjen, és azt mondja, hogy »nem tudom«, vagy, hogy »ezen még sosem gondolkodtam«. Majd egy fiatal férfi tökéletes hozzáértéssel elmagyarázta ennek a geológiai okát. Erre nagy megdöbbenéssel csak azt tudtam mondani, hogy »köszönöm, visszhall«.

Anita még 10 évesen egyszer egy nénit hívott fel, aki, a hívást kezdeményező fél meglepetésére, nagyon sokáig beszélt.

Ákos a barátjával a gimnáziumi tanárát tárcsázta fel, aki nem mellesleg egy sakkegyesület tagja is volt.

Csak annyit mondtunk: e4. Erre ő teljesen normálisan: e5. Ezután mi folytattuk: d4. Erre már idegesen reagált, hogy ki szórakozik.

Amikor velünk szórakoztak

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért időnként bennünket is megtaláltak a telefonbetyárok. Például Kingát is.
„Általános iskolás lehettem, egyszer csörgött a vezetékes telefonunk, amikor felvettem, egy mély hang azt mondta:

Én frászt kaptam, és siettem anyámhoz, hogy valaki azt akarja, mondjam azt, hogy marabu. Anyukám odament a telefonhoz, és megkérdezte, ki beszél, majd elnevette magát. Kiderült, hogy a nagypapám szórakozott.”

Csenge is csak a „sértett” oldalról tud nyilatkozni.

A nővérem 14, én 12 éves voltam, egyedül voltunk otthon. Amikor megkapta az első mobilját, a szobájából felhívta a vezetékes telefonunkat, mire odaértem, hogy felvegyem, kinyomta. Aztán újra és újra. A negyedik hívásnál átkiabált, hogy »nem veszed fel?«, én meg vissza, hogy »vedd fel te, ha akarod, valami idióta hívogat!«. Akkor jöttem rá, hogy ő az, amikor elkezdett szakadni a röhögéstől. 

És volt, hogy a hívott mókázott

József saját bevallása szerint a pontos időn és a mesevonalon kívül másokat nem hívogatott, olyat viszont rendszeresen csinált, hogy megviccelte az őt hívó haverjait.

Mindig máshogy vettem fel: volt, hogy úgy, hogy »Kettes kezelő, tessék«, vagy »Ideggyógyintézet, miben segíthetek?«, esetleg »Csokicső szolárium, Kálvin tér, üdvözlöm«. A hívók akkor tették le a leggyorsabban, amikor így szóltam bele: »NAV pesti kirendeltség, halló«.

Mint mondta, volt, aki elnézést kért és letette, aztán újrahívta, hogy elmesélje, félrekapcsolta a Pannon. 

A gyerekeink is ezt csinálják

Noha a gyerekeinket sosem tanítottunk, és nem is tanítanánk ilyen csínyekre, mégis kiderül: ők is ugyanezt csinálják. Csak kicsiben.
„Az egyik gyerekem betyárkodott pár éve. A nagymamája mindig mondta neki, hogy ne játsszon a működő, még gombos vonalas telefonnal, mert valaki megijedhet, ha véletlenül felhívja. Persze ez őt nem igazán zavarta abban, hogy mindig azt nyomogassa. Valahogy felhívta a 112-t, amikor beleszóltak, annyit mondott, hogy »Segítség!«, és lecsapta a kagylót. Persze a rendőrség azonnal visszahívott, én meg magyarázkodhattam, hogy valójában nem vagyok emberrabló” – mesélte Gabi.

„Amikor visszaértem, a nagyobbik a legnagyobb nyugalommal azt kérdezte, nem baj-e, hogy az öccse felhívta a 112-t. Ijedten kaptam a telefonhoz, ami nemcsak egy kimenő hívást, de egy nem fogadottat is jelzett. Mint kiderült, a kicsi csak le akart fotózni valamit, aztán elszabadult a készülék” – emlékezett vissza Kata, aki ezután természetesen visszahívta a segélyhívót, ahol nagyon megértőek voltak. Nem úgy, mint a család legkisebbje, aki amiatt sírt, hogy jönni fognak érte a rendőrök.

Trükkök és titkok, amiket csak kevesen tudtak

Ezekből a történetekből sosem elég, ahogyan azt is olyan jó emlékekként őrizzük, hogy miként trükköztünk azért, hogy ingyen beszélhessünk. Borbála elmesélte, hogy milyen remekül tudott morzézni a szürke, utcai telefonfülkékben, így ingyen hívogathatta az anyukáját a múzeumban.

Egy karra kellett rátenni a kagylót, na ez volt az én barátom, mert azt kellett lenyomni. Ha egyes szám volt, akkor egyszer, ha kettő, akkor kétszer, és így tovább. Lényeges volt, hogy a kart egyenletes sebességgel kellett nyomkodni, két szám között pedig egy kis szünetet kellett hagyni. Ha bénáztam, akkor vagy kidobott vagy félrement a hívás, de általában sikerült, mert mindennap ott lógtam a fülkében, és ha akartam, egy fillér nélkül órákig dumcsiztam.

A fiatal felnőttkorára visszaemlékező Ildikó arról mesélt, hogy több olyan telefonfülkét is talált, amely nyerőautomataként működött.

„A másik remek dolog az volt, hogy egy-egy pénzérmével órákig lehetett beszélgetni, nem szakította meg az automata három perc után a hívást. És ez külföldre is érvényes volt: odacsődítettem minden ismerősömet, akinek kint éltek rokonai, hadd csevegjék ki magukat. Csak sajnos hamar elterjedt a dolog híre, így sorba kellett állni ezeknél a készülékeknél.”