A végső rendrakás – talán morbid ezen gondolkodni, de a gyerekeinknek segítünk vele

GettyImages-1217193488

Hogyan szabaduljunk meg életünk vége felé a felgyűlt holmijainktól, hogy ne szeretteinket terheljük vele halálunk után? Bár keserűnek és morbidnak tűnik erről beszélni, mégis megkerülhetetlen, hacsak nem váratlan baleset ér bennünket, amire lehetetlenség felkészülni. Addig kell ezzel a feladattal foglalkozni, míg a testi és mentális állapotunk engedi – javasolják szakértők.

Érdemes sok mindent megtanulni a skandinávoktól, például a praktikum, az észszerűség és az érzelmek közötti egyensúly megteremtését. A svéd festőművész és grafikus, Margareta Magnusson sikeres könyvében, a praktikus tanácsokkal szolgáló Végső rendrakásban egy látszólag kényes témát feszeget: mielőtt meghalunk, próbáljuk kidobni a fölös cuccainkat, hogy ne okozzunk majd gondot ezzel a leszármazottaknak.

Amikor a tárgyak agyonnyomnak

Akkor lesz igazán könnyű dolgunk, ha életünkben folyamatosan selejtezünk, például minden hó végén rászánunk 1-2 órát a lakásba behurcolt dolgok szelektálására. A múltkor egy nagy szatyornyi reklámbögrét vitt el valaki tőlünk, ami azóta sem hiányzik otthon senkinek. Ugyanígy kellene bánnunk a többi tárggyal is, főleg a ruhaneműkkel, amiknek a szelektálása talán a legnagyobb feladat.

Száz éve nem volt ez akkora gond, hiszen tizedannyi holmival sem rendelkeztek az emberek, még a dúsgazdagok sem, mint ma. De a 21. században a tárgyak – fotók, levelek, CD-k, bögrék, tollak, könyvek, bizsuk, karórák vagy szerszámok – agyonnyomnak bennünket. Van, aki a régi kulcsaitól sem szívesen válik meg, és a használhatatlan régi mobiltelefonok, a reklámkulcstartók, a gagyi utazási szuvenírek kidobásától is ódzkodik. A férfiak hajlamosak a régi szerszámok felhalmozására, olykor használhatatlanná téve ezzel a garázst vagy a pincét.

Más dolog persze a kényszergyűjtögetés – ez komoly, nehezen gyógyítható betegség, amely pszichológiai, addiktológiai kezelést igényel, és most nem a demens korra gondolok. Az ilyen esetek egy része még a fogyasztói társadalom előtti időszakból, a szegénységből, az ott látott mintákból ered. A gyerekben az rögzült – főleg falun –, hogy a szülei mindent félreraktak, fölös deszkát, széttört kerítéslécet, kopott ládát, mert kellhet az még gyújtósnak, virág mellé karónak, csibekeltetőnek. A csorba bögrében muskátli nő, a leütött zománcú tálkából a macska iszik. Csakhogy ennek az egyébként manapság környezetvédőnek tűnő viselkedésnek sajnos megvan az a hátulütője, hogy a magyar falusi porták hátsó része szemétdombnak tűnik. Elég csak átmenni az osztrák határon és látjuk a különbséget. (Rend és a rendetlenség című kiváló művében Polcz Alaine szinte mindent elmond a kényszergyűjtögetésről.)

A ruhák szortírozását valójában folyamatosan kéne végeznünk
A ruhák szortírozását valójában folyamatosan kéne végeznünkJakovo / Getty Images Hungary

A ruhák özönét évek óta csak ide-oda rakosgatjuk, egy idő után zacskóban a kuka mellé tesszük, vagy odaajándékozzuk rászorultaknak. Egy alapos selejtezés után, ha még mindig maradt sok textilnemű, rendezzünk ruhacserét a barátnőkkel, ami jópofa buli lehet. Vagy fogjunk össze hárman-négyen és szervezzünk garázsvásárt. Végül, ami marad, leadhatjuk az adományboltokban. De azért tudnunk kell, hogy ez is munkával, idővel jár – tisztítani, csomagolni, fuvarozni szükséges a fölösleget.

Emlékruhák és szenvedélyek

A kiselejtezett holmik elszállítása után meglepően tágasnak tűnik majd a lakás, és számos bőröndre, táskára sem lesz szükség. Főleg, ha a megsárgult műanyag, retró műbőr fényképalbumok, névjegykártyatartók, hat éve dobozban kuksoló fürdőszobai kilépők, rég kiszolgált pokrócok is hasonló sorsra jutnak.

Sok nő szekrényében megbújnak úgynevezett emlékruhák: ez akkor volt rajtam, amikor... ez tetszett neki nagyon, ebben kérte meg a kezem, ezt viseltem, amikor interjút készítettem a világsztárral. Mások hajlamosak megőrizni nagy szerelmük kedvenc ingét, és olykor elővenni, megsimogatni. Nyilvánvalóan nem ezekre vonatkozik a selejtezés, hanem a 10 éve kinőtt, soha fel nem vett, ajándékba kapott, divatjamúlt ruhák, cipők, táskák özönére. Annak különösen nehéz lesz ez a munka, akinek szenvedélye a 21. század rákfenéje, az állandó vásárlás.

Sok holmit kapunk ajándékba is, vagy éppen örököljük. Ezektől sokszor kegyeleti okokból nem válunk meg, vagy egyszerűen csak lusták vagyunk lefotózni és feltenni a netre, hogy túladjunk rajtuk. Számos használati tárgy egyszerűen kiment a divatból. Örökölt abroszok, textilszalvéták tucatszámra találhatók komódok fiókjaiban, miközben a háziasszony évente egyszer terít abrosszal. De nem akar tőle megválni, mint ahogyan a függönyanyagokat is csak ide-oda rakosgatja, pedig annak idején maga szerette volna megvarrni a sarokban kuksoló lengyel Lucznik gépen. Ami elé nem ült már le vagy 15 éve...

A garázsban se legyenek régi, használhatatlan szerszámok és egyéb barkácskellékek
A garázsban se legyenek régi, használhatatlan szerszámok és egyéb barkácskellékekSteve Prezant / Getty Images Hungary

A rongyoszsákok felét ki lehet dobni, a fél évszázada őrzött horgoló-, hímző-, kötőfonalakat nyugodtan oda lehet ajándékozni idősotthonoknak, mindig nagy a keletjük. Szinte minden nő őrizget rengeteg gombot, amelyekhez már nem tartoznak ruhák – ezek egyszerűen kidobandók.

Iratmegsemmisítő, kuka és érzelmek

Mit kezdjünk a személyes emlékekkel? Ilyenkor szükség van egy iratmegsemmisítőre és egy kukára. De mindenekelőtt erős lélekre, az érzelmek kordában tartására.

Miért tartogatjuk például a régi naptárakat, amelyből megtudjuk, mit csináltunk mondjuk 1997. május 6-án? Vagy régi telefonnoteszeket, érvényüket vesztett névjegykártyákat? A szerelmes levelek őrzése még érthető. A jelszó a válogatás: ami a szívünknek kedves, és csak a mi szívünknek, azt rakjuk egy dobozba és írjuk rá: halálom után elégetendő – javasolja Margareta a könyvben.

A fontos hivatalos papírok – például házassági, halotti, születési anyakönyvi kivonatok, végrendeletek, adásvételi szerződések – eredeti példányai mindig megőrzendők, a hivatalokban sokszor az eredetihez ragaszkodnak. A befizetett nyugtákat, blokkokat hosszú évekig őrizni botorság, bár akad olyan háziasszony, aki a 30 évvel ezelőttieket sem meri kidobni, a precízen vezetett háztartási könyvekkel együtt. A valamikori vezetékes telefonunk számláitól bizton megválhatunk, talán már nem is él az a régi szám.

A banki papírok kezelése külön szabályokat igényel. Bár többnyire azt szokták válaszolni az ügyintézők, hogy 5 évre visszamenőleg őrizzük meg őket, de céges, könyvelési és adóügyek miatt legyen csak mind lefűzve. (Még nem az online pénzügyi korszakról beszélünk.) A hosszú lejáratú értékpapírok is mindenképp megőrzendők, akárcsak a közjegyző előtt aláírt meghatalmazások, cégalapítási okiratok.

Ami az ingatlanügyeket illeti, az adásvételi szerződéseken túl szükség lehet a régi földhivatali, földmérési papírokra, helyrajzi számokra, térképekre, felújítás esetén az eredeti alaprajzokra. De ezek nagy része szintén digitalizálható. A régi orvosi papírokat – amelyekre még szükség lehet – be kell szkennelni, pendrive-ra menteni, és ha szükség van rá, kinyomtatni.

Ha már nem is tudjuk, kit ábrázolnak a fotók, kérdezzük meg a Fortepant, hogy érdekli-e őket
Ha már nem is tudjuk, kit ábrázolnak a fotók, kérdezzük meg a Fortepant, hogy érdekli-e őketLiliGraphie / Getty Images Hungary

A magánlevelek többségét semmisítsük meg, kivéve azokat, amelyek nagyon fontosak a szívünknek. Ezek egy részét szintén be lehet szkennelni és pendrive-on őrizni. Ugyanez vonatkozik a papíralapú fotókra. Ha nagyon régi családi fekete-fehér fotókötegre bukkanunk és már nem is tudjuk, kiket ábrázolnak a képek, keressük meg a Fortepant, hátha érdekli őket, mert értékes kordokumentumnak vélik. Ők megőrzik és közkinccsé teszik.

Fénykép készült, Forte-filmre

A fotók átnézése lehet egy jó családi program is, közben elmagyarázzuk a kicsiknek, ki és mi látható a képen. Hiszen oly sok „fénykép készült Forte-filmre, rajta te meg én” – ahogy Cseh Tamás énekelte Bereményi Géza örökbecsű dalában.

Videókazetták még mindig sok család padlásán, pincéjében, netán könyvespolcán porosodnak. A régi játékfilmeket nem érdemes megőrizni, ráadásul többnyire már rossz minőségűek – a neten szinte mind elérhető. A családi videókat mentsük át számítógépre és küldjük el azoknak a rokonoknak is, akik rajta szerepelnek. A régi, sokszor már nem is működő videómagnókat sem érdemes megőrizni.

A bakelitlemezek a reneszánszukat élik – számos komoly gyűjtő állt rá ezekre –, és van, ahol a lemezjátszók ismét munkába álltak, de azért a bakelitek jelentős részétől is meg kell válni. A CD-ken lévő zenék legtöbbje ott van YouTube-on, Spotify-on, ezek többségétől tehát fájó szívvel, de meg kell válni.

Biztos, hogy szeretettel – és látható megelégedéssel – tekint a lányunk vagy fiunk a mi szüleinktől örökölt porcelánokra, festményekre, ólomkristály vázákra? Főleg, ha azok nekünk se tetszettek soha, és csak kegyeletből rakosgattuk ide-oda? – teszi fel a kérdést a könyv. Előre félek, hova teszi majd a lányom a porcelángyűjteményemet – amit egyébként ő is gyarapított egy-egy szép darabbal, többnyire mindig a születésnapomon.

Ezek értékes tárgyak. De mi lesz azzal a sok-sok filléres tányérral, ki tudja, honnan került evőeszközzel, innen-onnan kapott csészével, amiket nem használunk, csak éppen roskadozik tőle a konyhaszekrény? Nos, érdemes a rokonság, ismerősök körében érdeklődni, nem ismernek-e fiatal párt, akik most költöznek, de nincs pénzük rögvest mindenből újat venni – egy időre talán ezek is megteszik.

A könyvek sorsa

A tárgyak között speciális helyet foglalnak el a könyvek, érdemes őket időnként átválogatni. Összegyűlhetnek olyan kiadványok, amelyeket ajándékba kaptunk, de nem tetszettek soha, vagy olyan útikönyvek, amelyek már rég elavultak. Bár gyakorlatilag nincs értéke a használt könyveknek, és sajnos a könyvtárak sem tartanak rájuk igényt, meg lehet próbálni az eladást. Értékesebb vagy friss kiadványok, ritkaságok esetén az antikváriumokat előbb fel kell hívni és rákérdezni, megvennék-e a szóban forgó művet, ne hiába cipeljük oda a köteteket. Körbe lehet telefonálni a szociális és idősotthonokat, van-e ott ezekre szükség.

A régi könyvek és iratok is selejtezésre várnak
A régi könyvek és iratok is selejtezésre várnakEjla / Getty Images Hungary

Minden családban tucatszámra lelhetők fel szakácskönyvek, de nincs rájuk nagy kereslet a neten, hiszen a receptek többsége a világhálón fellelhető. Kidobni ezeket sem könnyű szívfájdalom nélkül, főleg a sztár gasztrobloggerek műveit. Sokan úgy gondolkodnak, majd a gyerek, az unoka örökli – hogy mihez kezd vele és hova teszi, ki tudja. Bízzunk benne, hogy ha nagyon régit vagy különleges ritkaságot talál közöttük, értékelni fogja. De leginkább azt a receptet fogja megbecsülni, amit mi írtunk anno a saját kezünkkel egy cédulára.

A Végső rendrakás című könyv néhány tippje persze könnyebben kivitelezhető Svédországban, ahol kiválóan szervezett jótékonysági egyesületek gyűjtik össze a fölös tárgyakat, majd szép, gusztusos üzletekben értékesítik, és a bevételből tényleg a rászorultakat támogatják. Havonta tucatnyi helyen rendeznek úgynevezett loppisokat, azaz olyan vásárokat, ahol mindenki eladhatja a fölös tárgyait, különösebb adminisztrációs cécó és adómacera nélkül.

Régi óra halkan jár

De azért van, ami hasonlít a magyar helyzetre: érdekes módon, a régiségkereskedők és antikvitásboltosok ott sem szeretnek felvásárolni semmit, hanem inkább csak eladnának. Pedig az otthonunk falát díszítő – és a gyermekünknek láthatóan nem tetsző – festményeket jó lenne még idejében értékesíteni, hogy ne neki kelljen vele foglalkozni, és ez vonatkozik bútorra, más dísztárgyra is.

Az antik pipereholmik – például ősrégi, beszáradt parfümök – kidobása egyértelmű, de a bizsuk tekintetében már nehezebb a helyzet. Nézzük át ezeket együtt a családtagokkal, hátha valaki boldog lesz tőle, már most. Ugyanez vonatkozik a karórákra is, amelyek már vagy 20 éve inkább múlékony divatcikként funkcionálnak, mint időmérő eszközként. Ma pedig egyre kevesebb fiatal hord karórát, hiszen a mobil úgyis mutatja az időt. A karóra ma inkább a középkorosztályú menedzserek státusszimbóluma, vagy épp ellenkezőleg, filléres, színes divatáru. (Más a helyzet persze az okosórákkal.) Az évtizedek óta nem járó falióráktól is érzékeny búcsút kell venni, mielőtt értékesítenénk.

A végső rendrakás akkor lenne igazán könnyű, ha életünk során jobban megfontolnánk, mit is vásárolunk. Itt tehát nemcsak selejtezésről van szó, hanem arról is, mennyire fontos lenne egy nem pazarló, környezetvédő életforma bevezetése, tudatosítása, már fiatalkorban.

Oszd meg másokkal is!
Mustra