ultra futás

Rakonczay Gábor februárban azzal került a hírekbe, hogy új rekordot állított fel, amikor 57 óra leforgása alatt, éjjel-nappal egy egyszemélyes kajakban evezve végighajózott a Duna teljes magyarországi szakaszán. Expedíciói során tűnt már el hetekre az Atlanti-óceánon, túlélt olyan borulásokat, amiket egy átlagembernek nagy valószínűséggel nem sikerült volna. Néhány napja, amikor a világrekorderrel beszélgettem, épp 6 napos ultrafutása után lábadozott. Szó szerint, ugyanis egy ilyen verseny alaposan próbára teszi a szervezetet. Felmerül a kérdés: mi az, ami miatt mégis újra és újra belevág az embert próbáló küldetésekbe? Rakonczay Gábor a többi közt erre is válaszolt a Díványnak adott interjú során.

Először is gratulálok az ultrafutó-világbajnokság egyéni arany- és páros ezüstérméhez!

Köszönöm, szerencsére jól sikerült a magyar csapat szereplése, és nyilván az egyéni első helyezés volt a nagy álmom.

Azt olvastam, hogy ilyenkor 2 hét is kell a visszaálláshoz. Most hol tartasz ebben a folyamatban?

Épp megy le a vizesedés, lázas vagyok, hiszen egy ilyen verseny után az egész szervezet gyulladásban van. Ha most vizsgálna meg egy orvos, akkor nem a legjobb eredmények születnének. Kell egy-két hét, amíg regenerálódik a test. Nagyon érdekes, hogy pár hét után viszont sokkal jobb állapotba kerül a szervezet, mint amilyenben a verseny előtt volt. 

Ez elég fájdalmas folyamatnak hangzik…

Igen, az is. Az ultrafutás drámája az, hogy miután véget ér a verseny, nem dőlhet hátra az ember, hogy csak élvezze a szép eredményt, és a megszerzett élményeket, hiszen ekkor jön a fájdalmas regenerálódás. Ez az ultrafutás lassú lecsengése. Amikor ez elmúlik, utána tapasztalhatom meg csak azt az érzést, amit más sportágak versenyzői a dobogóra állva, hogy: „Jaj, de jó, hogy megcsináltam!”

Teljesen elmarad a győzelem eufóriája?

Szép lassan jövök rá, mit is csináltam; a verseny végén a hatnapos alváshiány okozta kimerültség egyszerűen nem teszi alkalmassá arra a futót, hogy átlássa, mi is történt. Nyilván tisztában vagyok a helyezésemmel, de mélységében nem tudom még átérezni. Kell pár nap az érzés megérkezéséig, hogy ez mennyire jó!

Ismerek olyan ultrafutót, aki még hallucinált is a többnapos futás során, annyit kivesz az emberből egy ilyen intenzív megpróbáltatás. Neked is voltak hasonló tapasztalataid?

Igen, a hajnali órákban valóban nem nagyon tudja az ember, hogy hol van. El-elbóbiskolunk; én is simán nekimentem az egyik út menti fának. Olyan dolgokat látunk az aszfalton, amik nincsenek is ott, és amiket aztán próbálunk kikerülni vagy átugrani. Ez az ultrafutás velejárója, hiszen az a cél, hogy minél kevesebb alvással teljesítsük a távot. Emiatt hiába vagyunk fent, hiába mozgunk, már nem vagyunk teljesen tudatunknál.

Miért éri meg mégis feszegetni a határokat?

Egyértelmű, hogy hatalmas pofont adok ilyenkor a szervezetemnek, magamhoz képest is nagy sokk. Ha csak a tényeket nézzük – azaz sokat fogy az ember, rengeteg idő a felkészülés, rendkívül fárasztó, komoly mélypontokkal –, akkor azt gondolnánk, hogy normál esetben ezeket a helyzeteket igyekszünk elkerülni, és nem akarunk belemenni. Viszont más szemszögből nézve, 

el lehet menni egy olyan határig, amiről csak sejtései vannak az embernek, hogy ilyen létezik; aztán kiderül, hogy még azt is ki lehet tolni. 

Mindaz, amin fizikailag átverekszi magát a szervezet, semmiségnek tűnik ahhoz az értékes tudáshoz képest, amit a verseny által kaptam. Bőven megéri, hiszen átértelmezi az elképzeléseinket a határainkról, a lehetőségeinkről, a kitartásunkról. Amikor sikerül kitolni az addigi határainkat, az nagyon nagy önbizalmat képes adni. Megadja azt a tartást, hogy ha legközelebb jön egy probléma, feladat az életben, akkor jól tudja az ember, hogy neki kell állni, és csinálni; akkor is, ha nehéz, hiszen átlendülhetünk rajta.

Egy ilyen megmérettetés nemcsak fizikai, de lelki felkészülést is igényel. Te hogyan treníroztad magad a mostani ultrafutásra?

Ez a verseny egy nagyon hosszú felkészülési időszak lezárása. Kell hozzá a megfelelő fizikum, jó keringési rendszer, nem árt az ultrafutómúlt. Ha nem megfelelő a fizikai állapot, akkor még egy fáradásos törés is bekövetkezhet a verseny során. A fizikai rész megszerezhető – akárki képes futni egy ultrát, ha megéri az illetőnek, és elegendő időt, energiát szán rá. 

Ahhoz, hogy egy 150 kilométernyi táv után még továbbmenjen az ember sok száz kilométerig, fejben nagyon rendben kell lenni. 

Nagyon kell akarni, és meg kell találni azt, amitől élvezhető lesz számára, akármilyen nehéz is. Ezért azt mondom, hogy a mentális rész majdnem fontosabb, mint a fizikális. Ahogy az ember készül, napról napra, évekről évekre, elérkezik ahhoz a ponthoz, hogy felnő fejben is a feladathoz; de ehhez olyan személyiségtípus és neveltetés is szükséges, ami lehetővé teszi azt, hogy tovább fussunk.

Téged mi hajt újra és újra újabb kihívások felé? Ha jól sejtem, itt nem csak adrenalin-utánpótlásról van szó.

Azt gondolom, mindenki szeretné meghaladni önmagát, jobbá akar válni, valamit meg akar szerezni – maga miatt, a családja miatt, a világ miatt –, csak esetleg nem olyan látványos keretek között zajlik ez a küzdés, mint az extrém sport esetében. 

Egy idő után a hétköznapok feladatai rárakódhatnak az életünkre, és eltakarhatják ezeket az igényeket. 

Ha valaki meg tudja őrizni azt a gyermeki részt, hogy „akkor is fel akarok mászni a fára, és szét akarok nézni”, még ott a kíváncsiság és a felfedezni vágyás, akkor ez a mozgatóerő 40-50 évesen is ugyanúgy hajtja az embert. Ez akkor is működik, ha sarkvidéki expedícióról van szó vagy ultrafutásról. Az egész emberiség attól az igénytől fejlődik, hogy többek, jobban legyünk, mint amilyenek tegnap voltunk. Az élet állandó mozgásban van. Ha mi megállunk, akkor az olyan, mintha visszafelé mennénk. Az extrém sport számomra épp ezt jelenti: amikor sikerül megugrani egy új kihívást, akkor azt érzem, hogy tettem előre egy lépést. (Borítókép: Rakoczay Gábor engedélyével)