szocializmus férfi

„Töretlen optimizmussal valljuk: igenis létezik eszményi férfi. Igaz, ritka, mint a fehér Volvo. És mindig más nőt vesz feleségül…” – elmélkedett az ideális férfi létezéséről az Ez a divat 1982-ben. A kérdést különböző lapokban többször is feltették (az ideális nő kérdésével együtt), és az olvasók – férfiak és nők egyaránt – nem rejtették véka alá a véleményüket.

Ami a konkrét férfiideálokat illeti, a keleti blokk országainak fiai nemigen képviseltették magukat a női fantáziavilágban. A korszakban a „Nyugat” tejjel-mézzel folyó Kánaánként élt a legtöbb (női) honfitársunk gondolataiban, így a fehér Volvóval rendelkező, gazdag, sármos férfi ideálját is elsősorban amerikai filmszínészek testesítették meg. Persze akadtak kivételek is: Cserhalmi György csibészes mosolya vagy Kovács P. József búgó hangja sok magyar nő szívét megdobogtatta.

Férfiideálok a szocializmusban

A nyolcvanas években a legtöbb nő számára a férfiideált Robert Redford szőke haja, kék szeme és vakító mosolya, a táncos lábú John Travolta, a televíziók képernyőjén Az Angyal bőrében látható Roger Moore vagy a franciás sármmal és kisfiús bájjal megáldott Alain Delon testesítette meg. Ugyanakkor, ha megnézzük a korabeli divatfotókat, feltűnően sok a szőrös, bajuszos férfi a képeken, akik nem ritkán cigarettával a szájukban álltak a kamera előtt, hiszen abban az időben a dohányzás még hozzákapcsolódott a férfiasság eszményéhez, és nem tiltották a dohánytermékek reklámozását sem. Ennek a típusnak a megtestesítője volt Burt Reynolds is – bár az a képe nem jutott el a vasfüggönyön túlra, amin egy szál semmiben pózol az amerikai Cosmopolitan számára. Az évtized vége felé a tesztoszterontúltengésben szenvedő, rettenthetetlen akcióhősök is bekerültek a magyar mozikba és a magyar nők álmaiba: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger szívesen mutogatta kockahasát és méretes bicepszét a filmvásznon. A fiatalabbak ekkor már Tom Cruise-ért vagy az akkor még babaarcú Johnny Deppért lelkesedtek.

„Autója vagy motorja legyen, de az sem baj, ha mindkettő megvan”

1985-ben a Szabad Föld megkérdezte a magyar lányokat-asszonyokat, milyen a férfiideáljuk. Rengeteg levél érkezett, amelyek túlnyomó többségében nem a fizikai jellegzetességeket említették a levélírók, hanem olyan jellemvonásokat, amelyekből az akkori férfiakkal kapcsolatos problémákra is következtethetünk. Sokan írták, hogy az ideális férfi nem iszik a részegségig, nem dohányzik a lakásban, megadja a feleségének a tiszteletet és hűséges hozzá. De meglepő válaszok is születtek: „Napjainkban az ideális férfi jó szakmával rendelkezik, az életszínvonalához képest mindig tanul, és szép jövedelme van. Fontos, hogy autója vagy motorja legyen, de az sem baj, ha mindkettő megvan. Az eszményi férfi hetente 56 órát dolgozik, természetesen beleszámítva az otthon végzett munkát is. Fontos, hogy a férfi legyen gyengéd és megértő, legyen fantáziája, viszont ne dohányozzon, ne igyon, legfeljebb egész kis mértékben. Az otthoni feladatai közül a legfontosabb, hogy a gyermekeitől kérdezze ki a leckét” – vélte Margit Kiskunfélegyházáról.

„Másodállása legyen”

„Otthon a házimunkában épp annyira kiveheti a részét, mint akármiben: mosogathat, főzhet, moshat, takaríthat, törölgethet, gyereket pelenkázhat, moshatja a kocsit, kapálhat a kertben, szedheti a gyümölcsöt” – írta Marianna. „A férfi alkata legyen – enyhén – izmos.

A segítőkészség és a vidámság fontos, a háziasság viszont nem, inkább másodállása legyen”

– vélekedett Erika Veszprémből. (A kádári Magyarországon a másodállás sokszor a fusizást vagy maszekolást jelentette.) „A férfi legyen kisportolt alkatú, magas, fekete, bár negyven felett az őszülő halánték sem hátrány. Öltözzön ízlésesen, szeressen és merjen elegáns lenni, legyen udvarias, és gyakran hozzon virágot. Nem szükséges, hogy sok házimunkát végezzen, de tudjon kávét főzni” – vélte egy másik női olvasó. „A férfi legyen szép magas, 175–180 centi, fekete vagy barna hajú, kék vagy zöld szemű, bajuszos és kisportolt. Adjon magára, de ne vigye túlzásba a spray használatát. (…) Flörtölhet, de csak úgy, hogy a feleség és a család ne lássa kárát” – írta egy békéscsabai olvasó.

„Az ideális magyar férfi nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik – és nem létezik”

A kérdés a férfiak fantáziáját is megmozgatta, de úgy tűnik, az 1980-as években a magyar férfiakat még igencsak felzaklatta a gondolat, hogy a házimunkából kivegyék a részüket. „Szó sincs arról, hogy a férj segítsen az itthoni munkában, hogy veszi az ki magát, ha egy férj csak akkor ideális, ha a fele munkát elvégzi?! Hát ez mégiscsak túlzás, ráadásul lehetőség a mai fiatalasszonyoknak a még hanyagabb családnevelésre és az igen sok válásra” – kérte ki magának a felvetést Viktor. „Aki kitalálta, hogy az emancipáció egyenlő a férfiak házimunkájával, az zárt intézetet érdemel. Bűn ez a felfogás.

A realitások alapján a hatalmat átruházni vagy megosztani a nőkkel az annyi, mint kecskére bízni a káposztát”

– morgolódott István. Sándor inkább elviccelte a kérdésre adott választ: „Az ideális magyar férfi nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik – és nem létezik.”

„A fárasztó napi munka után kell a férfinak a kikapcsolódás”

Bizonyos S. R. egyenesen a családon belüli erőszakra biztatott, ami, sajnos, a nyolcvanas években sem volt ritka: „Suszter a kaptafánál, asszony a fakanálnál – az az ő dolga. A családfői tisztet bízza csak nyugodtan a férfira, hisz évezredes tapasztalata van az erősebb nemnek a kormányzásban, s bár néha keményebbek a módszerek, azért beváltak. (Egy-két pofon nem a világ, még a pedagógiai irodalom is említést tesz az úgynevezett „makarenkói pofon”-ról.) (…) Úgy igazságos, ha nem szólnak bele egymás szabadidejébe: a fárasztó napi munka után kell a férfinak a kikapcsolódás, s a jó férj sem tiltja meg felesége számára, hogy – mikor a konyhában már nincs dolog – nyugodtan kössön-horgoljon vagy akár a tévét nézze. A dolgos asszonynak kijár a tisztelet is: büszke lehet rá, ha az ura még a kocsmában is eldicsekszik felesége serénységével, ezt bizony az ideális férj kérés nélkül is megteszi.” Nehéz elhinni, hogy valaki ezt komolyan leírta az ideális férfi ismérveként – azt pedig még nehezebb, hogy valószínűleg ma is vannak, akik így gondolják.