Számtalan, egymásnak ellentmondó tanulmány íródott már önmagunk fotózása és az ehhez vezető motivációk kapcsán. Úgy tűnik, lassan egységesül az álláspont, miért is kattintgatunk folyton az előlapi kameránkkal.
Pszichológiai értelemben több oka lehet az önfotózásnak
Gwndolyn Seidman, az Albright College docense szerint nem mindenkit ugyanaz motivál a szelfizésben, és az egyes helyzetek közötti különbségek is megváltoztathatják a fotózás mögötti okokat, ezért is nehéz pontosan meghatározni, vajon miért az E/1-es perspektívát használjuk legtöbbször, ha megörökítenénk egy pillanatot. A kutató a Psychology Todayben megjelent összefoglalójában szeretné eloszlatni azt a közkeletű tévhitet, miszerint a szelfizés maga a narcisztikus személyiségzavarral van leginkább összefüggésben.
Nem is minden szelfimegosztó narcisztikus?
A Tübingeni Egyetem kutatói is megerősítették ezt, legutóbbi kutatásuk eredményeit összegezve arra jutottak, hogy
a szelfik az adott pillanat mélyebb jelentéseinek megragadására is alkalmasak.
„A képek készítése és közzététele sokak számára a mindennapi élet része. Noha a populáris kultúrában néha gúnyolódnak a fényképezési gyakorlatok, a személyes fotók segíthetnek az embereknek visszakapcsolódni múltbeli élményeikhez és felépíteni önelbeszéléseiket” – mondja dr. Zachary Niese vezető kutató.
A vizsgálatok során 276 főiskolai hallgató válaszolt a kérdésekre, melyek egyrészt az egyes emberek narcizmusra való hajlamát mérte fel, másrészt szelfikészítési szokásaikat és motivációjukat firtatta.
A kutatók különböző kategóriákba sorolták az emberek motivációját a szelfikészítési indítékaik szerint. A legnagyobb arányban a narcisztikus vonások szerepeltek, azonban ez csak 30 százalékban jellemezte a posztolókat.
23 százalékban a kapcsolatfelvétel, a közösségi élmény miatt posztolták ezeket, és ugyanekkora arányban használták munkájuk miatt, reklámként. A szelfik megosztása mögött az esetek 5,7 százalékában a dokumentáció állt, azaz a későbbi könnyebb visszaemlékezés miatt töltötték fel képeiket a közösségi média egyes platformjaira.
3 százalékuk pedig egyszerűen csak a trendhez igazodott, azaz azt tette, ami az általánosan elvárt viselkedési forma.
Mi is megkérdeztünk egy szakértőt, hogy kiderüljön, miként értelmezzük a már nem is annyira új jelenséget. Madurka Petra pszichológus, erőszakmentes kommunikációs tréner szerint többféle szükséglet állhat a szelfiposztolás hátterében. Mint azt a Díványnak elmondta, érdemes különválasztani magát a fényképezési módot a posztolások gyakoriságától is, hiszen a kettőben egészen eltérőek lehetnek a motivációk.
A már fent említett kutatásban részt vevők minél fontosabbnak értékeltek egy emléket, annál szívesebben szerepeltek volna az ott készült fényképeken, azonban egyrészt ezek nem mindig társasági események voltak, így a kép készítésének módjára ez volt az egyetlen lehetőség.
A csoportos szelfik esetén a részvételt erősítheti, ha saját kézből kattintunk, és nem csak odaállunk a kamera elé.
Esendőségünk emlékei
A tanulmány készítői azt is megállapították, hogy a személyes szemszögű fotókon nem feltétel a tökéletes külső sem, a fizikai élmény helyett az érzések, hangulatok dominálnak, éppen ezért a készítők sok esetben kifejezetten előnytelennek számító kinézettel szerepelnek rajta. Egy maraton befutója után a célban fotózott kép, a hegyet megmászó, fáradt vándor csúcsfotója nem arról szól, hogy előnyös oldalát mutassa a világ felé – ez pedig már önmagában megkérdőjelezi a narcisztikus motivációt.
A szelfi az esetek döntő többségében dokumentációs célokat szolgál.
Egészen más azonban a helyzet azzal, megosztjuk-e vagy sem, hiszen a közreadással óhatatlanul interakcióba kerülünk másokkal is a képek kapcsán.
„Ahogy sok egyéb szociálpszichológiai jelenség esetében, itt sem lehet egyértelműen meghatározni a miértet. Nem mindegy, hogy az illető milyen mennyiségben és formában teszi közzé az elkészült képeket” – magyarázza Madurka Petra.
„Az erőszakmentes kommunikáció szerint minden cselekedetünk valamely szükségletünk kielégítésének céljából fakad. Egy önmagamról készített fotóval kielégíthetem egyszerűen a szépség, az önkifejezés iránti szükségletemet is, de az elismerés, megerősítés, önbizalom iránti szükségleteim is bekapcsolhatnak egy-egy fotó készítésekor, ez attól is függ, hogy milyen szinten van az önértékelésem.”
A szelfizés ugyanis komoly drog, és ez nem vicc. A visszajelzések okozta kielégültségérzet ugyanis addiktív lehet.
„Az idegtudományos vizsgálatok kimutatták, hogy az internetes posztokra kapott lájkok a drogokhoz hasonlóan az agy jutalmazásért felelős területeivel állnak kapcsolatban” – mondta a szakértő a Díványnak.
Az emberi törzsfejlődést is képes volt befolyásolni a pozitív visszacsatolások eredménye az evolúció során, botorság lenne kihagyni a lákjok számának dopamin termelést beindító hatását. Mivel életünk kezdetén is már a jutalmazással motiválnak bennünket, legyen szó gyermeknevelési kérdésekről vagy akár iskolai piros pontokról, egyszerűen ez a megszokott számunkra. A jutalmazás elengedhetetlen bizonyos kognitív folyamatok, többek között a vágyakozás és a motiváció, a tanulás és a fejlődés elősegítéséhez, mindezekhez pozitív érzéseket társítva.
Agyunk ezért evolúciós okok miatt is aktiválódik a hasonló helyzetekben: fokozza a dopamintermelést. A sok irányból érkező késztetés ellenére érdemes azonban gátat szabni a szelfiposztolásnak, ugyanis függetlenül attól, hogy ez narcisztikus személyiségre utal-e vagy sem, a külső szemlélők számára visszatetsző lehet, ha túl sokat mutatunk magunkból.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
