simone de beauvoir feminizmus szex

1929-ben a párizsi Sorbonne Egyetem folyosóján gyakran feltűnt egy mindössze 152 centi magas, kancsal, mosdatlan, jóképűnek a legkevésbé sem mondható fiatalember, aki állandóan nagy kalapot viselt. A filozófia szak évfolyamelsője azonban nem a külsejével hódított: „Akár szép, akár csúnya az ember, nincs nagy jelentősége, ha beszélget. Már híres író akartam lenni, így hát a szépség, ugyan már, mit számít… Senki sem törődik vele, hogy egy híres író szép vagy sem” – foglalta össze később a 20. század egyik legnagyobb filozófusa, Jean-Paul Sartre a hódításról vallott nézeteit.

Egy jó házból való úrilány

Nem valószínű tehát, hogy a másik eminens, Simone de Beauvoir Sartre fizikai adottságaiba habarodott volna bele. Simone igazi „jó házból való úrilány” volt: szülei a felső középosztályhoz tartoztak, gyerekkorában az előkelő Boulevard du Montparnasse-on laktak egy tágas lakásban. Bentlakásos katolikus magániskolában tanult, és olyannyira vallásos volt, hogy elhatározta, apácának áll. Vallásos meggyőződése egészen 14 éves koráig tartott, akkor hite válságba került, és innentől kezdve ateistának vallotta magát. Emlékiratainak első kötetében, az Egy jó házból való úrilány emlékirataiban megörökíti a konformizmus elleni küzdelmét, az Elválaszthatatlanok című regényében pedig az iskolás évek másik jelentős tapasztalatát: barátnőjéhez, Zazához fűződő intenzív, de viszonzatlan érzelmeit.

Kancsal Don Juan

Az érettségi után Simone matematikát és irodalmat tanult, majd filozófiát hallgatott, ahol Jean-Paul Sartre-ral együtt az évfolyam legjobb hallgatója volt. Az elkényeztetett, szemüveges, kancsal, „mama kedvence” Sartre gyerekkorában gyakran volt társai céltáblája, idővel azonban megtanulta testi fogyatékosságait pótolni a személyisége erejével. Amikor 1929-ben megismerte Simone-t, már Don Juannak látta magát, olyan csábítónak, aki fittyet hány a konvenciókra. Sartre utólag már macsóként emlékszik vissza akkori önmagára: „Macsó voltam; ám amikor Simone de Beauvoirral találkoztam, az volt az érzésem, hogy a legjobb kapcsolatra találtam, ami valakivel is lehetséges. A legteljesebb kapcsolatra. Nem a szexuális életre és az intimitásra gondolok, hanem a beszélgetésre, vagy egy-egy fontos döntésnek a megvitatására.”

Konvencióktól mentes kapcsolat

Hamarosan egy párt alkottak, és – a konvencióktól való mentesség jegyében – szerződést kötöttek egy kétéves párkapcsolatra. Ebbe azonban nem tartozott bele a szexuális hűség, és bár a két évből 51 lett, a köztük lévő intellektuális kapocs elsősorban szenvedélyes beszélgetéseket, ötleteket, folyóiratokat és könyveket szült. Formálisan soha nem kötöttek házasságot, nem vezettek közös háztartást és közös gyermekük sem született. Egymás alkotótársai lettek, a kimondatlan felosztás szerint Sartre volt a filozófus és Beauvoir az író, de egyesek szerint Sartre némely munkáját valójában Beauvoir írta. Beauvoir, annak ellenére, hogy számtalan regénye jelent meg, és a nevéhez fűződik a feminizmus alapművének tartott A második nem, úgy nyilatkozott, hogy – feminizmus ide vagy oda - a legnagyobb műve nem ez volt, hanem a Sartre-ral való kapcsolata.

Egy testvérpár a házaspár hálójában

A pár körül kialakult egy értelmiségiekből álló „holdudvar”, amelynek tagjai voltak Beauvoir gimnáziumi tanítványai is. Velük azonban nem csak szellemi-intellektuális kapcsolatot tartott fenn: nyíltan biszexuális volt, és nem ment ritkaságszámba, hogy kiskorú tanítványait elcsábítsa – akiket aztán Sartre-nak is bemutatott. 1943-ban kiadott, L´Invitée című regényében felismerhető egy testvérpár, Olga és Wanda Kosakiewicz alakja. Olga 1934-ben előbb Beauvoir, majd két éven át Sartre szeretője volt. (Sartre két éven keresztül próbálta elcsábítani Olgát, de a lány visszautasította. Ekkor a férfi találkozott Olga nővérével, Wandával, akinél viszont sikerrel járt. Olga Kosakiewicz később Jacques-Laurent Bost-hoz ment feleségül, aki Sartre tanítványa, majd szintén Beauvoir szeretője volt hosszú évekig – akkor is, amikor már együtt élt Olgával.)

Veszedelmes viszonyok

Így járt Bianca Bienenfeld-Lemblin is, akit Beauvoir 1938-ban gimnáziumi tanárként csábított el. Akárcsak Olgát, őt is bemutatta, majd „átpasszolta” Sartre-nak. Bianca idealizálta ezt a szerelmi háromszöget, de hamarosan a páros mindkét tagja szakított vele. Ezt soha nem heverte ki igazán, depressziós lett, és nem is tudta elengedni az írónőt: minden hónapban egyszer együtt vacsoráztak egészen Beauvoir 1986-ban bekövetkezett haláláig. Amikor viszont 1983-ban nyilvánosságra kerültek Beauvoir és Sartre egymásnak írott levelei, kiderült, hogy a páros gonosz, manipulatív játékot űzött a hálójukba belekeveredett fiatal lányokkal, köztük Biancával is, akinek érzései, személyisége, emberi volta hidegen hagyta a filozófuspárt. „Perverzitásukat gondosan elrejtették jámbor külsőségek alá. (…) Valójában a Veszedelmes viszonyok irodalmi modelljét játszották el vulgáris módon” – vélte utóbb Bianca.

A fasizmus előretörésének árnyékában a zsidó származású, joggal aggódó Biancáról az egyik levélben Beauvoir hidegen megjegyzi: „tétovázik a koncentrációs tábor és az öngyilkosság között”, majd afelett örvendezik, hogy Sartre szakított a lánnyal. Később, a háború idején sem aggódtak egy percig sem hajdani szeretőjük sorsáért. (A fájdalmas viszonyról Bianca könyvet is írt, Mémoires d'une jeune fille dérangée címmel.) Utólag Bianca Lemblin úgy vélte, Sartre már elvesztette szexuális érdeklődését Beauvoir iránt, aki azáltal, hogy fiatal nőket „szállított” neki, kihűlő párkapcsolatukat igyekezett fenntartani.

Kirúgták az állásából

Beavoir-t végül 1943-ban függesztették fel tanári állásából, amikor azzal vádolták, hogy 1939-ben elcsábította a 17 éves Natalie Sorokine-t. Sorokine szülei hivatalos vádat emeltek Beauvoir ellen kiskorú megrontásáért, hiszen az azonos neműekkel folytatott nemi kapcsolat beleegyezési korhatára Franciaországban akkoriban 18 év volt. Beauvoir franciaországi tanítási engedélyét visszavonták, annak ellenére, hogy Natalie az anyja ellenében vallott, Beauvoir és Sartre mellett. Az eset lezárása után hat évvel megjelenő A mások vére című könyvét az írónő Natalie Sorokine-nak ajánlotta. Később mindhárom volt tanítvány azt állította, hogy lelkileg nagyon megviselte őket a „hármas fogat” és a mentoraikkal való kapcsolat.

17 év levelezés

Ami a férfiakat illeti, talán leghíresebb szeretője Nelson Algren amerikai író volt, akivel 1947 januárjában ismerkedett meg, amikor előadói körútra indult az Egyesült Államokba. Igazi szenvedély lobbant lángra köztük – olyan, amelyet Simone de Beauvoir addig talán soha nem tapasztalt. 17 évig írták egymásnak a leveleiket, Beauvoir „kedves férjem” megszólítással. Minden évben találkoztak Amerikában vagy Európában, és Nelson Algren feleségül is kérte, de Beauvoir nemet mondott és Sartre-ral maradt, aki közben minden nőt, aki az útjába akadt, az ágyába vitt. Kapcsolatuknak az vetett véget, hogy Algren nagyon zokon vette, hogy A körülmények hatalma című Beauvoir-regényben alakja felismerhető, és megszakított minden kapcsolatot az írónővel. „Egy filozófusnál még a prostituáltakat kiszolgáltató strici is becsületesebb” – nyilatkozta a könyv megjelenése után keserűen. Beauvoir mindenesetre haláláig viselte a jegygyűrűt, amit Algren ajándékozott neki, és azzal együtt temették el.

Az utolsó szerelem: Claude Lanzmann

1952-ben az akkor 44 éves Beauvoir megismerkedett a 26 éves Claude Lanzmannal, aki Sartre titkára volt. Az öregedéstől félő Beauvoir női vonzerejének utolsó próbáját jelentette ez a kapcsolat, amit nem követett több: a következő években elméletileg is az öregedéssel, a női sorssal, a nők szabadságharcával foglalkozott, és más, a nemiségtől többé-kevésbé mentes szeretetkapcsolatok felé fordult. Ápolta Sartre-t, akinek 1980-ban bekövetkezett halálát soha nem tudta igazán kiheverni. Egyre gyakrabban fogyasztott alkoholt és amfetamint, vég nélküli vitákat folytatott tanítványából lett nevelt lányával, majd 1986. április 14-én, 78 éves korában elhunyt.