síelés képek

1837-ben még szenzációszámba ment, hogy egy norvég fiatalember, bizonyos Ernst Jensen „norvég csúszkákon” csúszkálta körbe a pesti vásárpiacot. (Bár, valljuk be, ma is feltűnést keltene, ha valaki síléccel akarna közlekedni a Vásárcsarnokban.) Maga a sí, sízés, síelés szavak is nehezen honosodtak meg nyelvünkben: hol „norvég csúszkának”, hol „lábszánkónak” emlegették. 

„A vidék folyton változik, újabb képek jobbra-balra”

1896-ban jelent meg Chernel István kézikönyve, A lábszánkózás kézikönyve címmel. De a másik korai magyar síelő, Hangay Oktáv is ezen a néven értekezett kedvenc sportjáról: „Mily egész más a lábszánkózás! A vidék folyton változik, újabb képek jobbra-balra, melyek csak feszültebbé teszik az ifjú figyelmét, kitartóbbá az izmok erejét, s a változatosság pedig, mely a lábszánkó gyors csuszamlásával mindig új környezetet szemléltet velünk, folyton élénkségben tartja a fogékony kedélyt” – írta.

A századelőn, 1907-től kezdve aztán új lendületet vett a magyarországi síelés. Megtartották az első sítanfolyamot a Normafánál, megalakult a Magyar Sí Klub, majd hamarosan megrendezték az első síugró bajnokságot, a harmincas években pedig már sorra nyíltak a sípályák, a Budai-hegységtől kezdve a Mátráig.

Síelés hóban és szárazon

A tehetősebbek persze külföldön is szívesen a lábukra kötötték a lécet: legtöbbször a szomszédos Ausztria, vagy az 1938-ig külföldnek számító Kárpátok felé vették az irányt. „Békében reggel 9 órakor felült az ember a tátrai gyorsvonatra, s már délután 5 órakor megérkezett Tátrafüredre. Most ugyancsak reggel 9-kor ül az ember vonatra, de este 10 óra is elmúlik, mire megérkezik a »Stary Smokovec«-re” – panaszkodott 1925-ben a Színházi Élet újságírója, de ha ez még nem adott volna elegendő okot a bosszúságra, az 1920-as években öt olyan tél is volt, amikor alig esett a hó. De ekkor sem estek kétségbe: megszületett a „száraz síelés”, amelyben még bajnokságokat is tartottak.

A csúcs: a Kékes

A harmincas években aztán a természet bepótolta a korábbi években elmulasztott havazásokat, és a síelés valóságos tömegsporttá nőtte ki magát. A budai hegyeknél magasabb presztízsűnek számított a Kékes, hiszen „itt találkozik az ember az ország legelőkelőbb társaságával. Egy-egy téli szombaton valóságos autókaravánok startolnak Pestről és a nagy vidéki városokból a Kékestető felé.

Országos nevű politikusok, arisztokraták, a legjobb pesti társaságok tagjai és Magyarországon telelő előkelő külföldiek adnak ott egymásnak találkozót, s a néző a sport mellé valóságos téli divatrevüt kap”

– írta a lap 1935-ben. A síparadicsomokban tehát zajlott az élet, aki szerette volna, tükörsima jégen korcsolyázhatott, esténként pedig átvette az uralmat a tánc és a bridzs.

Az igazi luxust a távolabbi, svájci, olasz vagy francia hegycsúcsok jelentették, erre azonban keveseknek volt pénzük. Nekik maradtak a budai hegyek – vagy a korcsolyázás a Duna jegén, amiről az alábbi cikkünkben olvashatsz.