A Pokoli főnökök – Munkahelyi vezetők okozta traumák című kötet egy kulturális antropológus nézőpontján keresztül láttatja, mit lehet főnökként elrontani – és hogy ezt mennyien el is rontják, azt a traumatizált, kihasznált, megalázott munkavállalók személyes sztorijai támasztják alá.
Van, akivel saját útlevelét akarta megcsináltatni vezetője, és van, akivel meg csak egyszerűen a munkáját végeztette el, förtelmes inkompetenciájának palástolásaképp.
Volt, aki mindvégig a menekülési utat kereste, és akadt olyan is, akit a szakadék szélére sodort az embertelen bánásmód. A személyes történetek mind másképp hajmeresztők a maguk módján – és szerencsés ember az, aki egyik kapcsán sem él át aha-élményt egykori vagy épp jelenlegi vezetőjére gondolva.
Modla Zsuzsanna mindezen felül szakértőkkel beszélgetett a borzasztó főnökök jelenségéről, magyarázatokat keresve, nemzetközi kitekintést nyújtva. Ha neked is volt legalább egyszer rossz főnököd, azért érdekelhet – ha pedig főnök vagy, azért, hogy megtudd, mit kell elkerülnöd. (Vagy megpróbálni kijavítani…)
A szerzővel a könyv kapcsán beszélgettünk arról is, miért olyan (túlzottan) fontos területe életünknek a munkánk, és arról is, milyen tulajdonság tehet egy főnököt igazán jóvá.
Hogyan talált rád a téma?
Volt rossz főnököm, de ez annyira nem meglepő; Magyarországon kifejezetten gyakori, hogy a munkavállaló a felettesével való rossz kapcsolat miatt mond fel. Az ötlet az enyém volt, de eredetileg nem terveztem megírni a könyvet, csak a témát adtam a kiadónak, mert azt gondoltam, fontos beszélni róla.
Saját bőrömön és a környezetemben is sokakon tapasztaltam, hogy gyakran keveredünk bántalmazó párkapcsolathoz hasonló főnök-beosztott viszonyokba, ám
míg a toxikus párkapcsolatokról sokat beszélünk nyíltan is akár – gyakori téma, hogy mit kezdjünk a vélten vagy valósan narcisztikus partnerünkkel –, arról, hogy a vezetőinkkel mi a helyzet, már nem szívesen beszélünk.
Tabu a téma. Houellebecq írja A térkép és táj című regényében, hogy „a nyugati embert nem az önreprodukciós folyamatban, hanem a produkciós folyamatban elfoglalt helye határozza meg”. Ez szerintem nagyon igaz: állandóan a munkáról beszélünk, ha valakiről meg akarunk tudni valamit, akkor a munkájáról érdeklődünk. És – teszem hozzá – a karrierünket illető kérdésre kényszert érzünk, hogy valami hatalmasat mondjunk, amitől én például megőrülök.
Nagyon sok időt töltünk tehát életünk során munkával – egyes számítások szerint 80 ezer órát! –, plusz állandóan erről beszélünk, néha már-már az identitásunk az, hogy mi a foglalkozásunk. Ehhez képest legtöbbünk nem érzi magát jól a munkájában – igen gyakran a főnöke miatt –, mégsem igyekszünk hatékony megoldásokat találni a helyzetünkre.
Végül azért írtad meg te a könyvet, hogy meg tudd törni ezt a hallgatást?
Bár a könyv írása során, pontosabban amikor az interjúkat készítettem, megfogalmazódott bennem, hogy jó volna, ha elindulna ebben változás –
a történetek szereplői akarva-akaratlanul közel kerültek ugyanis hozzám, és ezért nemegyszer kívántam magamban, hogy bárcsak lelepleződnének pokoli főnökeik,
de az oka annak, hogy végül megírtam a könyvet, ennél sokkal profánabb volt. Amikor év elején jelezte a kiadóvezető, hogy az általam javasolt szerző nem halad a könyvvel, én épp egy olyan etapba kerültem a disszertációmmal, amikor félre akartam tenni egy kicsit, így ez a „projekt” kapóra jött. Ráadásul nagyon szeretek interjúzni, és az érintettségem miatt is kedvet éreztem a témához. Azt mondtam a kiadónak, hogy csinálok egy kérdőívet: ha lesznek emberek, akik szívesen mesélik el a történeteiket, és azokkal lehet mit kezdeni, akkor álljunk neki.
Milyen platformon találtad meg a könyv civil megszólalóit?
Én nem vagyok aktív a közösségi médiában, ezért megkértem ismerőseimet, hogy ők osszák meg a kérdőívet. Emiatt a könyv nem is reprezentatív: az én buborékomból és a környezetem buborékjából érkeznek a megszólalók, az interjúalanyok általában nagyvárosi diplomás emberek.
Ami még súlyosabbá teszi a mondanivalót: azt hihetnénk, hogy a magasan képzett, jó státuszú, intelligensnek vélt emberek környezetében ilyesminek nem lenne szabad előfordulnia, ennek ellenére az egyik megszólalód az öngyilkossági kísérletig jut el.
Ez így van. Az elkeseredés nem diplomafüggő. És a PhD-fokozat sem jelent emberi nagyságot…
Említetted, hogy túlzottan azonosulunk a munkánkkal, identitásunk szerves része. Mehet mélyre a bántalmazás épp ezért, mert túl komolyan vesszük a munkánk?
Elképzelhető. De szerintem inkább a kiszolgáltatottság tesz sebezhetővé. Magamon, környezetemen és az interjúalanyaimon is tapasztaltam azt, hogy hajlamosak vagyunk sok mindent eltűrni a munkában. Közrejátszhat ebben a mobilitás hiánya, az, hogy nincs is lehetőségünk munkahelyet váltani, de lehet ez nagyon racionális karrierdöntés eredménye is:
az emberek egyszerűen felmérik, a karrierútjukban milyen kompromisszumokat kell megkötniük.
Amíg egy CV-ben az lesz a legfontosabb, hogy bizonyos mérföldköveket ki tudjon pipálni a HR – diploma, két év tapasztalat junior pozícióban, három szeniorként stb. –, addig biztos lesznek olyanok, akikkel bármit meg lehet csinálni, mert azt gondolják, ezeken a stádiumokon mindenképpen át kell menniük. Szerintem nem az befolyásolja, hogy mit viselünk el a főnökünktől, hogy mennyire vesszük komolyan a munkánkat, hanem részben ezek a racionális okok, célok, illetve a pszichés hangoltságunk.
A pokoli főnököket típusok szerint kategorizálod a könyv első felében. Van ezek közt rossz, rosszabb és legrosszabb, vagy mind egykutya, csak másként rossz?
Az volt az elképzelésem, hogy a felsorolás kezdődik az alkalmatlan emberekkel, aztán egyre durvul a helyzet, és eljut a fekete öves veszélyesekig. Ehhez képest érdekes, hogy amikor a koncepciót elmeséltem egy ismerősömnek, azt mondta, nem érti a sorrendet, szerinte az inkompetens főnöknél nincs rémesebb. Ez jól illusztrálja, hogy a pokoli jelleg relatív. Ő valószínűleg jól tudna kezelni egy agresszív embert, elküldené melegebb éghajlatra, viszont egy teszetosza főnökkel nem tudna mit kezdeni.
Egy rossz főnök nemcsak az alkalmazottai életét teheti tönkre, de a cégnek is rossz, hiszen akár forintosítható kárt is tud okozni. Így még érthetetlenebb, hogy miért nem foglalkozunk a rossz főnökök okozta károkkal…
Ez szerintem is nagyon furcsa, és a véleményem szerint részben azzal lehet összefüggésben, hogy nem valami asszertív a kultúránk, azaz nem szeretünk és nem is tudunk megfelelő módon visszajelzést adni. Tehát akár felső vezetőként is igyekszünk ezt kerülni, illetve úgy gondolkodunk, hogy mindegy, mit csinál a kolléga, csak hozza a számokat. Pedig a számokra ez is hat! Na meg vannak, akik azért érzik vékony jégnek a témát, mert tartanak attól, hogy esetleg a reflektorfényben róluk is kiderül, hogy alkalmatlanok a vezetésre.
Szerintem kevesen rendelkeznek a narcizmus egészséges vetületével, pedig valószínűleg belőlük lesz jó vezető. Ezeknek az embereknek van stabil önbecsülésük anélkül, hogy a valóságtól elrugaszkodnának, és másokat lenyomnának.
Erről Bánki Györggyel beszélgetünk a könyvben.
A vezetővé válást segíthetné az is, ha megfelelő képzést is kaphatnának azok, akiket kiválasztanak…
A szakmai ismeret nagyon fontos abban, hogy valaki vezető legyen, de nagy tévedés, hogy ez önmagában alkalmassá tesz rá. És ha valaki nem alkalmas vezetni és embereket irányítani, akkor a státuszának emelését oly módon lenne érdemes biztosítani, hogy ne kerüljenek alá emberek. Erre tesznek is kísérletet bizonyos cégek, amik felismerték már, hogy vezetővé tenni egy arra alkalmatlan embert mind neki, mind a kollégáinak, mind a szervezet egészének ártalmas.
De az is fontos, hogy ne csak a főnökök felelősségét firtassuk! A munkavállalónak is része van abban, ha a rossz vezetők a helyükön maradnak.
Remélem, a könyv elolvasása után sokaknál megjelenik konklúzióként, hogy tenni kell a jó vezetőért. Vissza kell jelezni, ha szükséges, eszkaláltatni kell a problémát, és mindennek alapjául reflektálunk kell arra, hogy valami nem stimmel, és nem azt mondani, hogy „mindegy”, és nem rosszindulatú koalíciózásba kezdeni a kollégáinkkal – ahogy Döbrentey Zsolt szervezetpszichológus fogalmazott a beszélgetésünk során. A vezető és a munkavállaló nem egymástól függetlenül léteznek, hanem egymásra hatnak, együttműködésükben alakulnak.
Melyik történet volt a legdurvább neked szerzőként?
Az öngyilkossági kísérlet története, de tapasztalatom szerint rengeteg múlik azon, mennyire van távol a mesélő attól az eseménytől, ami traumatizálta. Ő még nagyon közel volt. De nem bagatellizálnám azt sem, amikor egy kkv vezetője udvartartásaként kezeli a dolgozóit, vagy amikor egy főnök kiakad azon, hogy a munkavállaló nem tudja helyette megcsináltatni az útlevelét. Bár nagyon jó stílusban, nevetve mesélte mindezeket az interjúalanyom, de azért ezek súlyos dolgok, lássuk be.
Sok visszajelzést kapsz hasonló sztorikkal, mióta megjelent a könyv?
Igen. Nem nagyon ismerek olyan embert, akinek nincsen pokoli főnökös története. Talán csak a barátomat. Ő azt vallja, nagyon szerencsés, neki csak jó főnökei voltak. Ez így nem igaz… legalábbis a velem megosztott történeteinek tanulsága szerint nem.
Ő nagyon jó példája annak, amit a könyvben is hangsúlyozok: sokfélék vagyunk, egyazon eseményt két ember nagyon különbözően is megélhet.
Ez ugyanakkor – és ezt fontosnak tartom hangsúlyozni – nem jelenti azt, hogy csak a lelkialkatunk tehet arról, ha rosszul érezzük magunkat a munkában. Ha valaki ezzel jön nekünk, ne higgyünk neki!
Tervezel még valamit ezekkel a történetekkel?
Azonkívül, hogy elmeséltem őket, nem. Bízom benne, hogy sokakhoz eljut a könyv, és sokaknak jelent segítséget majd. Jó volna, ha kevéssé lenne tabu ez a téma, ha mernénk beleállni ezekbe a konfliktusokba. Elgondolkodtató volt, hogy amikor egy-egy sztorit megírtam, és visszaküldtem a megszólalóknak ellenőrzésre, szinte nem volt olyan, aki ne kért volna valamiféle változtatást még úgy is, hogy semmi nem utalt sem rá, sem arra, hogy hol történt az eset.
Van egy ősfélelem az emberekben.
Azért is olyan fontos ez a téma, mert a munkáltató-munkavállaló viszonya egy olyan alá-fölé rendeltség, ahol a hatalommal való visszaélés a mindennapok gyakorlatának része lehet, és sokszor az is. Nagyon örülnék, ha ezt a könyvet vezetők is olvasnák – vezetői coach olvasta már, és azt jelezte vissza, hogy képzésben fogja használni, mert olyan dolgokra világított rá, amelyekről korábban nem is gondolta, hogy problémás lehet.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
