romantikus vígjáték

Lehet, hogy velem van a baj, hogy nem vagyok elég romantikus alkat, és jobban értékelem, ha kiporszívóznak helyettem, mint ha kapok egy szál vörös rózsát, de akkor se fér a fejembe, miért kell ugyanazokra a sémákra felhúzni minden egyes romantikus vígjátékot már évtizedek óta.

Van rá kereslet

Még mindig van, aki jókat vihorászik a már korábban legalább 10 filmben elsütött szituációs poénokon, és izgul a felfokozott, ám abszolút kiszámítható végjáték előtt, hogy vajon tényleg egymásra talál-e a két szerelmes? Mivel Hollywood minden évben kijön egy hasonló forgatókönyv alapján készült „remekművel”, gyanítom, hogy igen. Őket semmiképp sem szeretnénk megsérteni, de azért összeszedtünk jó néhány irritáló romkomklisét.

Ne már! Megint itt egy bélbajos hősszerelmes?

Miért van az, hogy még mindig előveszik a romantikus vígjátéknál a vécére rohangálós kínos helyzetet? Először és utoljára a Dumb és Dumbernél működött a hasmarsjelenet, mert bár sokkolóan volt vicces, de mégsem erőltetve, hanem őszintén elborzadva kacarásztunk rajta. Gondolom, ebből kiindulva vettették be később még jó pár filmnél a randi alatt, nászút során „ránk tör a szapora” című történetet, annak ellenére, hogy a minden eredetiséget nélkülöző jelenetek inkább gusztustalanok, mint viccesek. 

Azok a kötelező karakterek

Minden romkomba kell egy kissé butuska, de szerethető jóbarát vagy szomszéd, aki szolgáltatja az állítólagos jó poénokat – mert hát, hogy nézne ki, ha a főszereplőkön dőlnénk a nevetéstől? Azonban a mellékszereplő már nyugodtan villanthat kőművesdekoltázst, odadörzsölheti a hímvesszőjét vagy a sörhasát az ablakhoz, miközben a főhős bentről figyeli (lásd Ashton Kutcher legújabb filmjében). Tessék: lehet jókat vihorászni a filmen anélkül, hogy a szerelmesek renoméja sérülne. A meleg jóbarát karaktert is elsütik olykor-olykor, de szerencsére a melegség már nem humorforrás, csak egyszerű kötelező elem.

Mindig összevesznek

A nagy finálét biztos, hogy mindig egy nagy balhé előzi meg, ami előre megjósolható, hiszen valamelyik főszereplő körülbelül a történet közepén valami orbitális hibát vét, ami rendre ki is derül. Miért nem lehet egy kis extrát belecsempészni legalább, hogy ne legyen ennyire kiszámítható? 

Apropó kiszámíthatóság

Természetesen nem várja el senki a romantikus vígjátékoktól, hogy a film vége előtt pár perccel kinyiffantsák az egyik kedvenc karakterünket, mint a Trónok harcában, de jó lenne, ha kevésbé néznék hülyének a nézőt, és legalább egy picit próbálnának csavarni a történet felépítésén. Mert a forgatókönyv mindig ugyanaz, csak a párbeszéd változik: felívelő, nyugis, már-már érdekes szakasz; valami turpisság, ami egyelőre nem derül ki; kiderül a turpisság és jön az örihari; majd látványos szenvedés után a várva várt happy end.

A romantikus elemek, amik a való életben nem működnének

Amikor azt látom, hogy a szereplők a spontaneitás jegyében belevetik magukat ruhástul a tóba, medencébe, vagy épp berohannak a tengerbe, majd utána ugyanabban a ruhában várják összebújva a napfelkeltét, mindig azon gondolkodom, vajon mennyire viszketne mindenünk, mennyire fáznánk és milyen fertőzést szednénk össze egy ilyen romcsi fürdőzés után a valóságban. Nagyon kiábrándító vagyok, tudom. Azt sem értem egyébként, miért jó, ha a filmben többnapos nem fürdés után esnek egymásnak a szerelmesek – igaz, a középkorban ez bevett szokás volt.

És akkor jöjjön a grandiózus végkifejlet

Február 12-én, a Nálad vagy nálam? című film megtekintése során életemben először fordult elő velem, hogy a film utolsó 5 percét nem tudtam végignézni – hiszen ha már végigszenvedjük azt a másfél órát, mi az az 5 perc, ugye.

Mi történik a reptéren – az elválás és az „utunk nem egy irányba vezet tovább” szimbolikáján kívül –, ami miatt nem képes leszakadni a témáról a hollywoodi filmipar? Értem én, hogy így tudják végletekig fokozni a feszültséget; hiszen az odafelé úton dugóba kerülhet (és kerül is) a taxi, ezért futva vagy lóra pattanva is meg lehet tenni az utolsó kilométereket. De ez akkor is lejárt lemez – még akkor is, ha közben elered az eső, mert az aztán a varázslat!

A legrosszabb, amikor gyerekekkel játszatják el a reptéri nekifutós jelenetet, mint az Igazából szerelemben (mondjuk ez az egyetlen film, aminek még ezt is elnézem). Na és az megvan, amikor az utazóközönség is bekapcsolódik a nagy kibékülésbe? Az Amerikába jöttem metrós jelenténél még cuki volt, mára azonban már nagyon elcsépeltté vált. 

Valamit mégis tudnak ezek a filmek, mert akkor is megnézzük őket, ha előre tudjuk, nem számíthatunk semmi jóra. Lehet, hogy egyszerűen csak biztosra akarunk menni, ezért olyan filmet választunk, ahol végre kikapcsolhat az agyunk, és biztosan nem marad el a happy end sem, ahogy az a való életben oly sokszor történik.