rabszolga élete ókori Róma

A gazdaság alappillérét jelentették az ókori Rómában

A rabszolgaság rendszere természetes társadalmi jelenségnek számított az ókori emberek számára, melynek jogosságát senki sem kérdőjelezte meg, a rabszolgák pedig rendkívül fontos szerepet játszottak a római gazdaságban, a termelés nagy része az ő vállukon nyugodott. A becslések szerint a birodalom kezdeti időszakában, a Kr. e. 1. században létszámuk már elérte Itália lakosságának 30-40 százalékát; egy vagyonosabb polgár akár 500, míg a császár több mint 20 ezer rabszolgával rendelkezhetett.

A rabszolgák rengeteg különféle munkát elláttak, és az élet minden területén megtalálhatóak voltak, a házitanítóktól a mezőgazdaságban dolgozókon át az arénában viaskodó gladiátorokig: a legendás rabszolgafelkelés-vezetője, Spartacus ugyanúgy közéjük tartozott, mint az ismert költő Phaedrus, a filozófus Epiktétosz és a meseirodalom megalkotójának tekintett Aiszóposz. A nagy többségük ugyanakkor valamilyen fizikai munkát végzett, ami a szabad polgárok számára alacsonyabb rendűnek, derogálónak számított, bár előfordult, hogy elszegényedett szabadok is hasonló munkákat vállaltak a megélhetés miatt.

Hadifogolyból és dezertőrből is válhatott rabszolga

A rabszolgák többsége hadifogolyként került Rómába: a légiókat élelmes rabszolga-kereskedők követték a hadjáratok során, és egy-egy összetűzést követően azonnal lecsaptak a kínálkozó lehetőségre, jó pénzért megvásárolták a foglyul ejtett ellenséges katonákat; egyes hadjáratok alatt akár több tízezer új rabszolgával is gazdagodhatott a birodalom. Természetesen előfordult, hogy egy katona inkább megtartotta magának az elfogott túszt, és hazavitte személyes rabszolgájának. A kalózok szintén jelentős részt vállaltak a rabszolga-kereskedelemben, a megcsáklyázott, kifosztott hajók személyzetét és utasait gyakran magukkal vitték, és túladtak rajtuk egy rabszolgavásárban.

Önként is vállalhatta valaki a rabszolgaságot, szökött elítéltek és katonaszökevények például gyakran erre kényszerültek, ugyanis csak így menekültek meg a rájuk kirótt, jóval súlyosabb büntetések elől, de az elszegényedett, vagyonukat vesztett szabad polgárok is választhatták a megélhetésnek ezt a módját. Előfordult, hogy a nincstelenné lett családfők saját gyerekeiket, rokonaikat adták el rabszolgának, ha már nem adódott más lehetőségük a talpon maradásra.

Léteztek született rabszolgák is, a rabszolgapárok (akik hivatalosan nem számítottak házasoknak) gyermekei követték szüleik jogi státuszát, és azok gazdájának tulajdonát képezték – sokan kifejezetten kedvelték a „saját nevelésű” rabszolgákat, azok ugyanis gyerekkoruktól kezdve a háznál éltek és dolgoztak, és hűségesek maradtak hozzá. Házasságon kívüli viszonyból szintén származhattak másodgenerációs rabszolgák: amikor egy szabad polgárnak gyermeke született egy rabszolganőjétől, a kicsit nem vehette a nevére, azzal ugyanis római polgárjogot kapott volna, a gyerekre így anyja státusza szállt át.

Egy kiskapu mégis akadt: mivel a római jog kimondta a magzati érdek védelmét, amennyiben az anya a terhesség ideje alatt bármennyire rövid ideig is szabad volt, a gyermek szabad emberként látta meg a napvilágot.

Hatalmas piacokon árulták őket

A köztársaság korszakának végére a rabszolga-kereskedelem hihetetlenül virágzó iparággá vált, kialakultak jelentős csomópontok, például a görög Délosz szigete, mely az év minden szakában rendkívül jelentős forgalmat bonyolított. A kereskedők nem árultak zsákbamacskát, az árveréseken, vásárokban teljesen meztelenül mutogatták „portékájukat”, így a potenciális vevők saját szemükkel, alaposan felmérhették a rabszolgák testi adottságait. Az árusok garanciát is vállaltak „termékeikre”, ha a rabszolga gazdája az eladást követő féléven belül olyan testi vagy szellemi fogyatékosságot fedezett fel rajta, melynek nem volt tudatában a vásárláskor, az eladó köteles volt visszavenni őt, és megtéríteni az árat.

A rabszolgák értékét elsősorban testi adottságaik és képességeik alapján különböztették meg: a legértékesebbnek és legkapósabbnak azok a személyek számítottak, akik értettek valamilyen speciális szakmához, a szakácsmesterséghez magas fokon értőket például rendkívül megbecsülték, és magas összegeket kínáltak értük. A rabszolgák etnikai hovatartozása egyáltalán nem számított, a meghódított területekről szerzett foglyokat bőrszínre, anyanyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül ugyanúgy kezelték.

Külön lakrésszel rendelkeztek gazdájuk házában

A rabszolgákat a szabad polgárok általánosan lenézték, alacsonyabb rendűnek tekintették és megvetették, ugyanakkor előfordult, hogy egy-egy gazda bensőséges, már-már baráti (vagy akár intim) viszonyt alakított ki kedvenc rabszolgájával. A személyes szolgálók gyakran bizalmi viszonyba kerültek urukkal, úrnőjükkel, és jól ismerték annak titkait, így gyakran részt vettek a különböző intrikákban, és jó pénzért terjesztették a kényes pletykákat.

A városi, háztartásban és a ház körül dolgozó rabszolgák gazdájuk otthonában éltek, számukra elkülönített lakrészben, mely szigorúan el volt szeparálva a szabadok hálószobáitól, ugyanakkor elég közel volt ahhoz, hogy bármikor, akár az éjszaka folyamán is azonnal parancsolóik rendelkezésére állhassanak. A szobákban általában több rabszolga lakott együtt, azok zsúfoltsága természetesen a személyzet létszámától függött; a megbecsültebb, fontosabb pozíciót betöltő rabszolgákat természetesen jobb körülmények között szállásolták el tulajdonosaik.

Szabadidejükben a rabszolgák ugyanúgy eljártak a fürdőkbe, ott nyüzsögtek a köztereken, piacokon, mint a szabad polgárok, a cirkuszokban, gladiátorviadalokon is együtt izgultak a közönség magasabb státuszú tagjaival – ezt elsősorban annak köszönhették, hogy sem öltözködésük, sem bármilyen egyéb külsőség nem különböztette meg őket a szabadoktól, ezért könnyen elvegyülhettek közöttük. Az anekdota szerint egy senator egyszer indítványozta, hogy a rabszolgákat kötelezzék egységes ruházat viselésére, javaslatát azonban leszavazták, ugyanis attól féltek, így a rabszolgák ráeszmélnének, mennyire sokan is élnek a városban.

A lázadókkal, szökevényekkel brutális módon végeztek

A rabszolgák ugyanakkor feltétlen engedelmességgel tartoztak gazdáiknak, minden parancsnak engedelmeskedniük, a büntetéseket tűrniük kellett, és parancsolóik bármilyen perverz szexuális vágyát muszáj volt kielégíteniük. A lázadást és a szökést kíméletlenül megtorolták: a szökevény rabszolgák felkutatásával profi fejvadászokat bíztak meg, az elfogottak homlokára pedig a FUG (fugitivus = „szökevény”) betűket égették, hogy mindenki lássa a bűnüket. A visszahozott szökevények sorsa gazdájuk kezében volt, aki meg is bocsáthatott nekik, de kegyetlen halálbüntetéssel, például keresztre feszítéssel, ízekre szaggatással, halálra korbácsolással is sújthatta őket.

Egy hírhedt rendelet szerint, ha a ház ura gyilkosság áldozata lett, a vele egy fedél alatt lakó vagy kíséretéhez tartozó rabszolgákat ki kellett végezni, hacsak bizonyíthatóan nem próbálták gazdájuk életét sajátjuk veszélyeztetésével megmenteni. A gazdák sem tehettek meg azonban mindent, a császárkori törvények például büntették a rabszolgák ok nélküli megölését, túlzott kegyetlenkedések esetén pedig elvehették tulajdonosától az érintett rabszolgákat.

A rabszolgákkal szembeni bánásmód és az őket megillető jogok egyébként korszakonként változtak, a köztársaság korában például engedélyezték, hogy gazdáik különvagyont, ún. peculiumot ruházzanak át rájuk, mellyel szabadon gazdálkodhattak, a befolyt hasznon pedig megállapodás szerint osztozott a két fél. A peculiumba akár más rabszolgák is beletartozhattak, vagyis rabszolgák tarthattak saját rabszolgákat. Az első római császár, Augustus törvényei azonban szigorították a rabszolgatartás szabályait, és erősebben korlátozták a rabszolgák jogát.

Többféleképp is elnyerhették a vágyott szabad életet

A rabszolgák különböző módokon elnyerhették szabadságukat, ennek leggyakoribb útja az volt, ha gazdájuk szabadította fel őket – ebben az esetben a ház ura egy bizalmi emberével és az érintett rabszolgával megjelent a praetor színe előtt, és hivatalos szertartás során adományozta neki a szabadságát. A tanú egy pálcával megérintette a rabszolgát, és azt állította, ez az ember szabad, miközben a tulajdonos nem szólt semmit; mire a preator belegyezését adta a dologba.

A gazdák végrendeletükben is felszabadíthatták rabszolgáikat, akik örökölhettek is vagyonukból, ugyan Augustus törvényei korlátozták az így szabaddá tehető rabszolgák létszámát. Szintén lehetséges út volt, ha valaki közvetlenül a preator által nyerte el a szabadságát, ebben az esetben a preator egy, a felszabadítást jelképező nemezkalapot helyezett szimbolikusan az illető fejére, vagy saját asztalához ültette őt. A kereszténység elterjedésével és államvallássá válásával megjelent a templomban történő felszabadítás hagyománya is.

Végezetül, nemcsak magánszemélyek, hanem az állam is adományozhatott szabadságot a rabszolgáknak, ha amaz valamilyen különleges hőstettet hajtott végre, önfeláldozó magatartást tanúsított, tűzesetnél és egyéb katasztrófáknál segédkezett, vagy segített a hatóságoknak egy bűnöző kézre kerítésében. Ilyenkor a gazdáknak nem volt beleszólásuk a dologba, az állam az ő engedélyük és beleegyezésük nélkül is eljárhatott. A birodalom korában szokássá vált, hogy felszabadították azokat a rabszolgákat, akikkel szemben gazdájuk megsértette a vásárlásukkor kötött szerződés bizonyos pontjait, például prostitúcióra kényszerítette őket.