Az evolúciópszichológia régóta kutatja, hogy vajon létezik önzetlen segítségnyújtás, vagy más néven igazi altruizmus? A pszichológia közel ötven éve kezdte komolyan vizsgálni a nagy kérdést, ami így hangzik: képesek vagyunk tenni mások érdekében úgy, hogy közben nem várunk cserébe semmit? A tudományos válasz szerint nem beszélhetünk teljesen őszinte segítő szándékról, meglepő módon a szülő-gyermek kapcsolatban sem.
A gyerekünknek nem fordítunk hátat
Ennek a hátterében a túlélési ösztön áll, így hajlamosak vagyunk azonnal hátat fordítani a bajban, ha magunk is veszélyt érzékelünk. Bár saját gyerekeinkért mindenre képesek lennénk, és semmilyen szín alatt nem mulasztanánk el a segítségnyújtást, mégsem feltétel nélküli önzetlenségről van szó. „Legtöbb támogató tettünk a velünk rokonságban lévő személyekre irányul.
Gondoljunk bele, hogy egy megromlott barátság esetén nem szívesen segítjük tovább egymást, viszont egy közeli családtagtól általában akkor sem fordulunk el teljesen, ha viharossá vagy hideggé válik kapcsolatunk.
Ennek oka, hogy tudat alatt a génjeink továbbörökítése motivál minket a társas kapcsolatokban” – mondja dr. Lantos Nóra Anna szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar egyetemi adjunktusa. „Vagyis a segítő magatartás a létfenntartásra irányul.”
Az önzetlenség valójában önzőség?
Nem számít, hogy milyen erősen kötődünk másokhoz – legyen szó gyermekeinkről, házastársunkról vagy szüleinkről –, az altruista viselkedés mindig kicsit rólunk is szól. Ez nem azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk az őszinte, szeretetből fakadó bánásmódra. Amikor rendszeresen keressük az alkalmat a környezetünkben lévő emberek támogatására, azzal biztosítjuk mások számára, hogy elég stabilak vagyunk, és nem csak önmagunk vágyait akarjuk kielégíteni, nyersen fogalmazva: nem vagyunk egoisták. Ebben segítségünkre van az önismeret, ugyanis jó önbecsüléssel könnyebben vesszük észre, hogy mikor és hol van ránk szükség, ezért fontos, hogy ápoljuk és folyamatosan javítsuk a kapcsolatainkat, valamint önmagunkkal szemben is legyünk együttérzők.
„Amikor felismerjük, hogy egyszerre több csoporthoz tartozunk, például egy családhoz, baráti körhöz, helyi emberekhez, munkahelyi közösséghez stb., akkor erősebben érezhetjük, hogy kapcsolódunk, felelősek vagyunk magunkért és másokért.
Így képesek leszünk felülemelkedni a belső frusztráltságból fakadó ítélkezésen, elfogadóbbak leszünk másokkal, és a segítő szándék is növekszik bennünk. Míg empátiát könyvek, sorozatok és filmek által is gyakorolhatunk. Mert, amikor együtt izgulunk egy karakterrel, láthatjuk, mit jelent az együttérzés egy ismeretlen személlyel. Ennek a tudatosításával serkenthetjük beleérző képességünket is.”
Megtartó erő a családban
Az altruizmus tehát leginkább egy fogalom, ami segít, hogy tisztán lássuk a kapcsolatainkban jelentkező viselkedési módokat. Ha veszélyben érezzük magunkat egy személlyel szemben, és ott motoszkál bennünk, hogy átver, elhagy, kihasznál minket, akkor érthető módon ösztönösen csökken a vele szembeni segítő szándék. Míg amikor biztonságot tapasztalunk valakinek a közelségében, akkor nagyobb figyelemmel fogjuk keresni, hogy miként segíthetünk neki viszont. Talán teljesen önzetlen cselekedetekre sosem leszünk képesek, de a családunkban, közösségünkben és idegenek előtt is újra és újra gyakorolhatjuk a segítségnyújtást. Legyen célja az evolúciós létfenntartás vagy a kölcsönösség erősítése, a támogató szándékról sosem szabad megfeledkezni.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
