Pszichológusok mondják el, mi volt a legfontosabb, amit a saját önismeretükben tanultak

Itt, a Díványon is sokat írtunk már arról, milyen fontos az önismeret. De miért mantrázzuk ezt folyton? Tényleg nem lehet meglenni anélkül, hogy végigmennénk a folyamaton, ami elvezet odáig? És... meddig? Van ennek a folyamatnak vége egyáltalán? Szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói a saját önismereti utukról mesélnek, amolyan (pszichológusként) kint is vagyok, (alanyként) bent is vagyok helyzetből.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Csonka Balázs: Az önismeret hozzáállás

A saját önismereti folyamatomat én több szakaszra tudom bontani. Nagyon fiatalon, húszévesen kezdtem el ezzel foglalkozni, csoportban, pszichodrámán. Egy-másfél év alatt jutottam el odáig, hogy meglegyen, mi az az önismeret. Bámészkodtam. Sokáig. Megértettem, a többiek által értettem meg, hogy az emberek magukkal hordozzák a sebeiket, és ez hatással van a működésükre. Azt is másokon láttam, hogy ezeknek a sérüléseknek az oldása megváltoztatja a jelent. Tanácstalan voltam, nem tudtam ezeket belsővé tenni. De a logikáját értettem, a környezetemben élőket sokkal jobban megértettem, sokkal jobban átláttam a viselkedésüket. 

Az egész lassan jött közelebb. És a nyilvánvaló dolgokkal kezdődött. Olyan elakadásokkal, amik jól megfogható sérülésekből származnak, jól körülhatárolható, megfogalmazható dinamika mentén működnek. Akit bántalmaznak, szorongani fog, ezzel például lehet valamit kezdeni, lehet vele dolgozni, ki lehet belőle jönni. De voltak pozitív dolgok is. A csoportok nyersen őszinte, mégis védett közege például olyan élmény, amit nagyon jó megtapasztalni, és nagyon jó lenne nagyobb méretekben is megtapasztalni. Sokat hoztak a szerepek is. A pszichodráma módszerében ez azt jelenti, hogy van egy központi játék, valaki játéka, az ő élete valamely motívumának megjelenítése, amiben a csoporttagok játsszák el az egyes szerepeket: testvért, szülőt, férjet, szeretőt, gyereket, vagy akár őt magát. Ilyen szerepekben tanultam meg például azt, mennyire másnak látnak, mint én magamat, és azt is, hogy tudok szeretni – vagyis hogy amit szeretés címszó alatt produkálok, azt a másik tényleg szeretetnek éli meg.

A következő szakasz pár évvel később következett, amikor a komplexebb minták kerültek elő. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, amik a rendszerek működésére vonatkoznak. Nem az tehát a kérdés, hogy mondjuk bántottak-e a családodban, hanem az, hogy hogyan működött ez a családi rendszer, milyen szerepeket, milyen funkciókat töltöttél be ebben a rendszerben, és látsz-e párhuzamot azzal, hogy a jelenben is hasonló szerepeket töltesz be, csak más rendszerekben. Láttam. 

Még egy minőségi változást jelentett az, hogy az előző szakasz logikájában a rendszer maga tudott a középpontba kerülni. Itt óriási tér nyílik térben és időben egyaránt. A család generációkon átívelő értékeket, hiedelmeket, üzeneteket, érzelmeket hordoz és közvetít, melyeket a rendszerben felnövő gyerek is megkap. Mindez úgy lehet diszfunkcionális, hogy ennek a gyökéroka nem a saját életünkben történt. Elsőre talán túlmisztifikáltnak tűnik ez az egész, de valójában semmi varázslat nincs benne, egyszerűen csak olyan dolgokról van szó, amikre a rendszer maga teljesen vak. Mert az a normális. Mindkét irányban. Az a hagyomány például, hogy a család felé egyfajta kötelesség sokat és magas színvonalon dolgozni, amiben én is nevelkedtem, a maga közegében természetesnek tűnik. Nehezen tűnik ezért fel a túl sok munka, de nehezebben hozzáférhetők a saját vágyak is. 

Mindezeken túl én azt gondolom,

az önismeret elsősorban látásmód, és csak másodsorban módszer. 

Az önismeret hozzáállás. Arról szól, van-e figyelmünk mindarra, ami a viselkedésünket, érzéseinket, döntéseinket meghatározza. Mikroszinten ez annyit tesz, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak a jelenünkkel kapcsolatban, például hogy tényleg van-e okunk félni valamitől. Rájöhetünk, hogy valójában a félelem van előbb, és amitől azt gondoljuk, hogy félünk, csak másodlagos magyarázat arra a félelemre, amit érzünk. Észrevesszük, ha valami nincs a helyén, például ha nagyon dühösek leszünk egy aránylag pitiáner dologtól. Rájöhetünk arra, hogy a dühünk nem a jelen dühe, hanem egy olyan helyzetből származik, ami érzelmileg nagyon hasonlít ehhez a mostanihoz. Felfigyelünk az életünk mintázataira, például ha sokszor kerülünk nagyon hasonló helyzetekbe. Rájöhetünk, hogy mit is keresünk valójában ezekben a helyzetekben, de akár arra is, hogy a hasonló helyzetek a családi történetünkben is megtalálhatók. Ezeket a kérdéseket életünk bármelyik pillanatában feltehetjük.

Szalay Ágnes: A szabadság

Saját önismereti folyamatomban a legértékesebb dolog, amit megtanultam, és ez az, amit szerintem minden önismereti folyamat megtaníthat, hogy sokkal kevésbé vagyok kiszolgáltatott, sokkal nagyobb szabadságom és hatalmam van az életem alakulása felett, mint amit korábban hittem. Ezt akkor, amikor az ember még a régi traumái vagy az egyéb elakadásai között igyekszik talpon maradni, nehéz elhinni. Hosszú az út odáig, hogy a régi sebek, beidegződések feldolgozódjanak, új döntések kerüljenek a helyükre és hihetővé váljon, hogy szabad vagy abban, hogy hogyan érzed magad.

Régen, a munkahelyem volt egy szlogen: you choose your life – vagyis te választod meg az életed. Eleinte ez a mondás nagyon dühített. Arra gondoltam, hogy a jól szituált, egyetemet végzett, kellemes családi háttérben felnőtt, gyerekkoruktól síelni járó, ciszhetero stb.-stb. …, egyszóval sok szempontból privilégizált emberek mantrája ez. Azoké, akiknek az élet igazi nehézségeivel sosem kellett szembesülniük, és kényelmes, nagyjából gondtalan életükről azt szeretnék gondolni, hogy az az ő érdemük. Ügyesen éltek, jól választottak, ezért ilyen jó. De mekkora igazságtalanság és kegyetlenség annak a szemébe vágni azt, hogy te választod az életed, aki mélyszegénységbe születik és ötéves koráig többet éhezik, mint amennyit nem, vagy fogyatékkal él, vagy gyerekként rendszeresen bántalmazzák, vagy rákbeteg, vagy feketének születik egy rasszista környezetben?! Azután, ahogy (önismereti folyamatom hatására) változtam én is, változott az érzésem is ezzel a mondattal kapcsolatban. Elkezdtem a megengedést, a lehetőséget látni benne. Nem azt mondja, hogy azt kapod, amit megérdemelsz. Hanem inkább azt, hogy bármit is kaptál, van lehetőséged választani. Van lehetőséged dönteni.

Nagyon gyakran mi magunk korlátozzuk saját magunkat. Áldozatszerepbe tesszük magunkat, nem hiszünk a lehetőségeink megválaszthatóságában, nem bízunk magunkban, értéktelennek látjuk magunkat, választásainkkal újraéljük traumáinkat. Az önismeret, a múlt sebeinek és saját belső világunknak megismerése, feldolgozása megadja a szabadságot a döntéshez. A függetlenséghez. Ahhoz, hogy bármit is adjon az élet, képesek legyünk arra, hogy derűvel, bizalommal legyünk a környezetünk felé, és ezáltal megválaszthassuk azt is, hogy hogyan akarjuk érezni magunkat. Ahhoz is muníciót ad, hogy valóban olyan életet, olyan embereket, barátokat, munkahelyet tudjunk választani magunknak, ami a legjobb számunkra.

Ez a függetlenség, a választás és döntés lehetősége a legfontosabb, amit megtanultam – és tanulom tovább, életem végéig – a saját önismereti folyamatomban.

Kuna-Várhelyi Gábor: Mégis szerethető vagyok

Sokan sokféle pszichés problémával, nehézséggel küzdhetünk. Szinte mindannyiunknak van valami, amit cipelünk magunkkal, amit még nem sikerült megoldanunk (sőt, talán még megértenünk sem) a saját működésünkben. Lehet ez olyasmi, amit előbb-utóbb magunk is átláthatunk és feldolgozhatunk, de súlyosabb pszichés probléma is, amihez szakember segítségére és pszichoterápiára lesz szükség. Mindenkinek megvan a saját nehézsége, és hozzá a saját személyes története.

De a sokféle súlyosságú, típusú probléma egy dologban mégis közös: amíg fennáll, szinte törvényszerűen károsítja az önértékelésünket. Mi más lehetnék, mint gyáva, ha egyszer évek óta halogatok valami fontosat, és nem merek belevágni? De gyáva vagyok akkor is, amikor nem merem megvédeni magam, pedig már századszorra rúgtak belém a munkahelyemen. Közben persze béna is, hiszen a munka sem megy elég jól, nem úgy teljesítek, ahogy szeretnék. És ha mindezek hatására végképp maga alá gyűr a depresszió, akkor szerencsétlen is. Nem működöm jól, és ezért ostorozom magam. Nem tudom elfogadni és szeretni, sőt elutasítom az embert, akit a tükörben látok, mert nem teljesíti az elvárásaimat. És ez óriási csapda. Az önostorozás és az elutasítás miatt egyre távolabb kerül a vágyott működés. Nem működöm jól, tehát nem vagyok jó. A probléma szenvedést okoz, a szenvedés önostorozást, az önostorozás önleértékelést, ez pedig további szenvedést. Ez így ördögi kör, és ha nem avatkozunk közbe, mindez örökre így marad. Beavatkozni pedig két ponton lehet:

1. Foglalkoznunk kell magával a problémával, minden aspektusával együtt. Fontosak a tünetek, a működésünk zavarának oka és története. Egyedül vagy segítséggel, de meg kell értenünk, és ha ez megvan, meglesz a módszer is a megoldáshoz.

2. De legalább ennyire fontos, hogy törődjünk az önértékelésünkkel is! Amíg ez nincs jól, semmi más sem mehet jól. Egy embert, aki nem szereti önmagát, más sem igazán tud. Ha nem tudom elfogadni önmagam, ha nem látom saját értékeimet, nem fogom tudni elhinni a másiknak sem, hogy ő igen, hiába is bizonygatja. És nehezen, akadozva megy majd a gyógyulás is, hiszen olyan reménytelenül távolinak tűnik, hogy egy olyan selejt, egy olyan hibás termék, mint én, működhet valaha jól is.

Az én önismereti munkám legfontosabb tanulsága ez: először is szeretnem kell magam, ha fejlődni akarok. Nem vagyok tökéletes, messze nem. Mégis el tudom fogadni, sőt egyre inkább kedvelem azt, aki a tükörből néz vissza rám. És így mi akadálya lehetne a fejlődésnek? Tudom saját magam támogatni, és a cél is elérhető közelségben van, nem a reménytelen távolba vész.

Milanovich Domi: A határokat nemcsak feszegetni kell tudni, hanem megőrizni is

19 éves koromban kezdtem el pszichológiát tanulni, most 35 éves vagyok. Részt vettem pszichodrámacsoportban, kipróbáltam különböző módszereket, jártam pszichológushoz, szupervízióba. A munkám során sokat olvasok lélektani kutatásokról, elméletekről, más szakemberek tapasztalatairól, amelyeket magamon is átszűrök írás közben. Nehéz mindebből egyetlen tanulságot kiemelni. Ráadásul az önismeret nem valami, amit egyszer elsajátítasz, és kész, akkor a tiéd, hanem valami, amivel folyamatosan dolgod van. Állandó belső dialógus önmagaddal: a viselkedésedre, a gondolataidra, az érzelmeidre, a testi működésedre való tudatos reflexió. Persze miután a gyermekkorod, a családi kapcsolataid, a munkához, a párkereséshez való viszonyod főbb témáit rendbe tetted, egy fokkal kevesebb meglepetés ér – de így is akadhat bőven, hiszen változnak a körülményeink, a minket érő kihívások, bármikor beüthet egy krízis.  

Nekem szerencsém van, mert éveken át lehetettem egy olyan aktivista közösség, a Budapest Pride csoport tagja, akik nemcsak tesznek az általuk vallott értékek társadalmi előmozdításáért, hanem akik a saját szervezeti működésükben is odafigyelnek ezeknek az értékeknek a megvalósulására. Ez az a hitelesség, ami a közösség fő erejét adja, amiért jó tartozni ehhez a csapathoz. Ha komolyan vesszük a feminista tételt, hogy a személyes egyben politikai is, akkor ez a csoportszervezés kontextusában azt jelenti, hogy a személyes életünk történései – a szocializációnk, a traumáink, a csoport-hovatartozásaink, az érzelmeink, az aktuális nehézségeink stb. – mind hatással vannak arra, hogy hogyan vagyunk jelen a munkahelyi életünkben. Miért éppen azt a munkát végezzük, amit? Hogyan teljesítünk? Hogyan bánunk közben önmagunkkal és másokkal? 

A munkánkkal összefüggő személyes történetek megosztása, az azokra való reflektálás azért fontos, mert különben rengeteg projekció jelenik meg a munkatársak között. Ezek gyakran fájdalmas és kibogozhatatlan konfliktusok, hiszen ilyenkor igazából nem egymásra reagálunk, hanem valami ködös, láthatatlan, akár múltbéli problémára, ami valamiért aktiválódott az adott helyzetben. Ha viszont együtt képesek vagyunk a csoport- és az önismeretünk fejlesztésére, akkor ezek a konfliktusok mind szétszálazhatók, konstruktív mederbe terelhetők lesznek, hatékonyabban tudunk együtt dolgozni, kevésbé égünk ki, és a személyiségünk is fejlődhet. 

Több éven keresztül havi egy egész napot töltöttem egy 10-12 fős csoport tagjaként azzal, hogy a társaimmal – akikkel nap mint nap együtt dolgoztunk – visszajeleztünk egymásnak, és elmondtuk, hogy kinek-kinek a mentalitása, a viselkedése hogyan hat a csoportban. Ezek a közlések egy biztonságos térben történtek, ahol egy szakember segítségével tudtunk közösen gondolkodni rajtuk. Azért volt hihetetlenül hasznos, mert kaptam gyakorlatilag 12 tükröt, akik segítő szándékkal, nekem a legjobbat akarva igyekeztek belőlem megmutatni valamit saját magamnak. Csomószor fájdalmas volt, csomószor haragudtam rájuk, de hol lassan, hol gyorsabban, túl a defenzivitáson, mégiscsak beépült, amiket mondtak. 

Így bomlott ki előttem, hogy hogyan határoznak meg a privilégiumaim (a fehér, felső középosztálybeli, nagyvárosi, többdiplomás pozícióm) és a jó tanuló, jó sportoló neveltetésem. Hogy az a versenyszellem, nyerni akarás, amiért gyerekként érmeket akasztottak a nyakamba, sokszor dominánssá tesz olyan helyzetekben is, amikor nem kéne annak lennem. Az önérvényesítés és a saját gondolataim előadása már egész jól ment, de azt is begyakorolhattam végre, hogy hogyan legyek sokkal figyelmesebb másokkal, hogyan adjak teret olyanoknak, akik a múltjuk miatt vagy a marginalizáltabb helyzetükből adódóan nehezebben nyilvánulnak meg. Megtanultam, hogy a határok feszegetése, a kitartás, a hajtás mellett ugyanolyan fontos, hogy meg tudjam őrizni a határaimat, tudjak nemet mondani, elengedni dolgokat, pihenni. Hogy nem minden a munka, a teljesítmény, hogy akkor is értékes vagyok, ha épp nem csinálok semmit. Ezek persze nem olyan tanulságok, amiket egyszer elsajátítottam, és kész, most már az enyémek, hanem valami, amivel folyamatosan dolgom van. A gödör továbbra is létezik, csak távolabbról ki tudom szúrni, így el tudom kerülni. Vagy hamarabb észreveszem ha már belecsúsztam, és több eszközöm van kijönni.