A 20. században már nem testi betegségnek tartották, hanem a depresszióhoz hasonló mentális zavarnak, ami jellemzően az infantilis, felnőni képtelen embereket érinti. A tudomány fejlődésével aztán ezek az értelmezések kikoptak, ma pedig már teljesen természetes jelenségként tekintünk rá.
Nosztalgiázni jó, de fontos a kritikai gondolkodás
Daniel Kahneman izraeli pszichológus és író különbséget tesz az emlékező én és a tapasztaló én között. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy – például – amíg a tapasztaló én számára a szülés az egyik legkellemetlenebb, legfájdalmasabb folyamat, amit átélünk, az emlékező én számára ugyanez idővel jóval kellemesebb emlék lesz, hiszen megszületett a gyermekünk, és ezért minden kétséget kizáróan megérte szenvedni.
De függetlenül a szüléstől, általánosságban elmondhatjuk, hogy a negatív élményekhez kapcsolódó érzelmeink emléke könnyebben elhalványodik, mint a pozitív eseményekkel kapcsolatosak. Az emlékeink tehát nem különösebben megbízhatóak, ennek ellenére a legtöbb esetben mégis jó érzéssel tölt el, ha nosztalgiázunk.
De mitől lesz valaki hajlamosabb a nosztalgiázásra? Nem meglepő módon azok az emberek, akik magányosak vagy más területen elégedetlenek az életükkel, hajlamosabbak rózsaszín szemüvegen keresztül tekinteni a múltra. De gyakran emlékeznek vissza azok az emberek is, akik átmenetileg nehéz helyzetben vannak – ők jellemzően a jobb, stabilabb időkből merítenek erőt ahhoz, hogy megbirkózzanak a bizonytalanságokkal. Azok, akik hajlamosak nosztalgiázni, nemcsak képesek leküzdeni a nehézségeket, de nagyobb eséllyel keresnek érzelmi támogatást a kihívások idején.
Ez a fajta személyes nosztalgia számos előnnyel jár. A nosztalgikus eseményekre való emlékezés csökkenti a magányt és a depressziót, de csökkenti a szervezetben jelen lévő gyulladást, ezáltal pedig a fájdalom érzését is.
Van azonban a nosztalgiának sötét oldala is. Svetlana Boym író, professzor kétféle nosztalgiát különböztet meg. A resztoratív (helyreállító) és a reflektív nosztalgia a múlthoz való viszonyulásunk két eltérő formáját takarja. Előbbinél a múltat képtelenek vagyunk elengedni, szeretnénk újrateremteni, ilyenkor jellemzően inkább negatív érzéseink támadnak. Utóbbinál viszont már képesek vagyunk a múltra múltként tekinteni, ám ettől nem szomorúság jár át minket, hanem hála. A resztoratív nosztalgia ismerős lehet, ha olyan politikai beszédekre gondolunk, amik a dicsőséges múltat éltetik, a történelmi nosztalgia célja pedig az aranykor visszahozása. De kinek a szemszögéből nézzük ilyenkor a dolgokat? A társadalom mely csoportjainak rovására szeretnénk visszaállítani a régmúlt történelmi időket?
A fejlődés minden észszerű mértékével mérve – beleértve például az írástudást vagy az egyre növekvő élettartamot – az emberiség életszínvonala általában javul. Sokkal kevesebb a háború, mint néhány évtizeddel ezelőtt, egyre kevésbé rasszista és szexista időket élünk, egyre többen vagyunk, akik szerint elfogadhatatlan a gyerekek testi fenyítése, mégis sokan vannak, akik szerint régen minden jobb volt. Ez a felfogás jellemzően a társadalmi katasztrófát vagy traumát átélt közösségekben van jelen, amikor éles határ választja el a trauma előtti és utáni időket. De nem feltétlenül kell átélnünk az adott korszakot ahhoz, hogy nosztalgiával gondolhassunk rá. A vágyakozást egy olyan történelmi periódus iránt, amit nem tapasztaltunk meg, anemoiának nevezzük.
Tekintettel arra, hogy az agyunk meglehetősen megbízhatatlan, ha a múltbéli dolgokról van szó, az emberek pedig hajlamosak rózsaszín képet festeni korábbi eseményekről, tartozunk magunknak annyival, hogy kritikus szemmel tekintünk ezekre. És bár a nosztalgia hasznos mankó lehet a személyes traumáink átvészeléséhez, hajlamossá tehet minket arra, hogy a korábbi, negatív eseményeket is legitimáljuk a társadalom számára.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
