A kérdésre ezen a héten is szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói adják meg a választ.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: A múltat fel kell dolgozni, hogy a saját életedet élhesd
Vannak olyan pszichológiai elméletek, amelyek egyszeri hallás után is bemásznak az ember bőre alá. Megismerkedsz velük, aztán elkezded alkalmazni a saját életedre, vagy arra, amit a környezetedben tapasztalsz. Ilyen James Marcia mára klasszikussá vált identitáselmélete is, amelyet még 1980-ban írt le. Eredetileg a serdülőkori fejlődéssel kapcsolatban vizsgálta az identitás formálódását, vagyis azt, hogy hogyan alakulnak a „Ki vagyok én?” kérdésre adott válaszaink. Úgy látta, hogy az érett identitást akkor érjük el, ha számos alternatívát mérlegeltünk, és ezt követően tudunk elköteleződni az értékeink mellett. Tisztába kerülünk például azzal, milyen foglalkozást szeretnénk űzni, milyen vallási, politikai nézetek mellett tudunk kiállni, mit jelent számunkra férfinak vagy nőnek lenni, milyen nemű emberekhez vonzódunk. Lehetnek viszont olyan szakaszok az életünkben, amikor vagy az elköteleződésünk hiányzik, vagy a lehetőségünk, hogy felfedezzük önmagunkat.
- Diffúz identitás. Ebben az esetben nincs határozott identitásunk, nem választottunk irányt magunknak, nincs önálló véleményünk semmiről. Néha visszhangozzuk, amit a környezetünkben hallunk, de nincsenek saját, kimunkált meggyőződéseink. Ez egy nagyon fenyegető állapot. Ennél sokak számára még az is jobb, ha negatív identitásaik vannak, például bandákba verődnek, csak hogy legyenek valakik.
- Korai zárás. Ez az az állapot, amikor valaki anélkül köteleződik el egy identitás mellett, hogy bármi mást kipróbált volna. Sokszor csak évekkel később, gyakran az életközépi válság során jön rá, hogy automatikusan azt a foglalkozást választotta, amit a szülei kijelöltek neki, házasságot kötött élete első szerelmével, sosem utazott, mindig arra szavazott, akire a családtagjai. Nem is merült fel benne, hogy ezeket a dolgokat megkérdőjelezze, és ezáltal a kezébe vegye a sorsát.
- Moratórium. Az az állapot, amikor keressük önmagunkat. Megvizsgálunk különböző életlehetőségeket, átnézzük a prioritásainkat, újratervezünk. Pszichésen általában nagyon megterhelő, de hihetetlenül fontos folyamat. Ez teszi lehetővé, hogy a változó körülmények dacára önazonosak tudjunk maradni.
- Elért identitás. Amikor mi dolgozzuk ki a saját válaszainkat, és azok mentén tudjuk szervezni az életünket. Azt érezzük, hogy a helyünkön vagyunk. Ezt nem úgy érdemes elképzelni, hogy egyszer magunkra találunk, és akkor onnantól okék vagyunk. Biztosan lesznek még időszakok, amikor újra moratóriumba kerülünk, és felül kell vizsgálnunk a nézeteinket, a céljainkat, a saját magunkról és másokról alkotott véleményünket.
Mi a tanulság? Az exploráció, a felfedezés fontossága. A szülői hatásokat csak akkor tudod a helyükön kezelni, ha egyáltalán felismered őket, és más megoldási módokat is van lehetőséged kipróbálni. Csak a múltad megértésével, az önismereted fejlesztésével juthatsz el oda, hogy nem zsigerből cselekszel. Amíg nem vagy tudatos, addig az automatizmusaid irányítanak. Csak úgy lehetsz szabad, ha rálátást szerzel a saját működésedre: miért az az első reakciód egy helyzetben, ami – és megteremted egy második, tudatosabb válasz lehetőségét is. Ehhez pedig az kell, hogy dolgozz magadon. Az önismereti munkát nem lehet megspórolni, ha a saját életedet akarod élni.
Szalay Ágnes: nem lesz könnyű dolgod, ha ott akarod hagyni
Ha ott szeretnéd hagyni a szüleid által neked szánt életet, nehezebb dolgod lesz, mint hinnéd. Persze nem arra gondolok, hogy anyukád mindenáron orvost szeretne belőled faragni, de te rosszul vagy a vértől, és ezért inkább közgazdász leszel. Néha természetesen ezt sem könnyű megtenni, talán mindannyian ismerünk olyan orvos-, ügyvéd- vagy akár boltosdinasztiákat – ahol a lázadó utódnak nagy harcot kell vívni a szakma továbbörökítésének megakadályozásáért.
De a foglalkozás, a szakma, a hivatás mégis csak a felszínen megjelenő dolgok. Szüleink sokkal inkább a Sorskönyvük továbbadásával befolyásolják az életünket. Azért szerepel itt nagybetűvel a Sorskönyv, mert ez egy pszichológiai fogalom, Eric Berne tranzakcióanalízis elméleti keretrendszerében. Ez egy nem tudatos módon követett forgatókönyv, „egy, a gyermekkorban készített, a szülők által megerősített és a későbbi események által igazolt életterv, amely egy választott alternatívára összpontosul”. Bár a szülők továbbítják ezt az élettervet, szó sincs arról, hogy tudatosan tennék, saját Sorskönyvük, hiedelemrendszerük, elképzeléseik transzportálódnak a gyerekeikbe. Így érvényesül a transzgenerációs hatás, hiszen nemzedékről nemzedékre adjuk tovább. A Sorskönyv elmélete zseniális, sosem érzékelt belátásokat hozhat az ember életébe, ha elkezdi megismerni a sorskönyvi mintázatokat, és feltárni a sajátjait. Ha valakinek felkeltette az érdeklődését a téma, jó szívvel ajánlom a tragikusan korán elhunyt kiváló pszichológus, Birtalan Balázs blogját.
A Sorskönyvvel kapcsolatban három nagyon izgalmas kérdés van:
- Hogyan közvetítik a szülők? Úgynevezett parancsokkal és engedélyekkel, saját hiedelmeik sorok közötti továbbadásával, példájukon keresztül.
- Mennyire kényszerítő erejű? Elképesztően. Képesek vagyunk szinte egy az egyben megismételni szüleink életét.
- Hogyan lehet megszabadulni tőle? Önismereti fejlődéssel. Azzal, hogy felismerjük saját tudattalan belső hajtóerőinket, új megközelítéseket tanulunk, és az adott helyzetben, életünk során ezek által tudatos döntést hozunk, hogy követjük a belső parancsot, vagy mást választunk.
Berne három alaptípusát különböztette meg a Sorskönyveknek: a nyertes, a vesztes és a banális. Ez utóbbi olyan semmi különös, nagyobb célok és eredmények nélkül leélt egyszerű, kicsit unalmas élet.
A vesztes Sorskönyv a legrosszabb örökség, egy olyan forgatókönyv, amely valahogy a döntéseinken, választásainkon, kapcsolati mintáinkon keresztül azt közvetíti, hogy ne sikerüljön neked. Te sosem viszed semmire. Mi kisemberek vagyunk, sosem leszünk olyanok, mint ők, a gazdagok. Nekünk dolgoznunk kell, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy azzal foglalkozzunk, ami érdekel. Minden férfi szemét/minden nő kurva… Ilyen és ehhez hasonló mondások alapján alakítjuk ki a magunkról és világról képzett hiedelmünket, majd mindent megteszünk azért, hogy beteljesítsük. Tényleg mást tanulunk, mint ami érdekelne, végzetes hibákat vétünk, hogy visszavonják tőlünk az előléptetést, megcsaljuk életünk szerelmét vagy egyszerűen csak végigélünk egy életet egy olyan munkahelyen, amit szívből gyűlölünk, anélkül, hogy valaha is váltanánk. Mert mondjuk az van a Sorskönyvünkben, hogy az élet szenvedés. Aki vesztes Sorskönyvet kapott, sokszor maga sem érti, miért úgy alakul az élete, ahogy nem szeretné. Ilyenkor a legfontosabb az önismeret, és az, hogy rájöjj, hogyan szabotálod magad.
A nyertes Sorskönyvet azon családok örökítik tovább, akik hagyományosan, generációkon keresztül sikeresek, elégedettek, szerető családi kapcsolataik vannak. Itt a gyerek azt tanulja kicsi korában, hogy ő elfogadható, a vágyai, akarata érvényesek, szeretetreméltó, és már a felcseperedését is sok sikerélmény kíséri. Ezt azok a szülők tudják megadni, akik maguk is kiegyensúlyozottak, alapvetően elégedettek magukkal, az életükkel. Ebben az esetben a siker, a boldogság képessége a minta – és az meg tulajdonképpen mindegy, hogy milyen foglalkozást, keretet választ valaki ehhez. Sok olyan példát tudok, hogy ezek a gyerekek mégis a szüleiket követik végül, pedig eleinte nem úgy indulnak. Banki vezető gyereke először festőművész majd nyelvtudós lesz, végül csak kiköt a banki szoftverek programozásánál. Színészek óvják gyermeküket az előadói pályától, mégis énekesnő lesz a kislányból. Vagy egyszerűn már az elejétől büszkén viszi tovább a gyermek az állatorvosi rendelőt. Ugyanakkor az is lehet, hogy teljesen más pályát választanak, mégis az elkötelezettségük, az önmagukba vetett hit, a szakmájuk szeretete ugyanaz, mint szüleiké. Hiszen megkapták a döntés lehetőségét, az esélyt a sikerre – és éltek is vele, éppúgy, ahogy a szüleik kívánták nekik.
Kuna-Várhelyi Gábor: Bűntudat és szorongás az ára, mégis megéri
Pszichológusként, segítőként a családi múlt, a szülői örökség szinte törvényszerűen negatív összefüggésben jelenik meg. Valami olyasmi ez, amitől megszabadulni, amiből kigyógyulni kell. De mondjuk ki, ez közel sem törvényszerű. Létezik a jó szülői minta, az örökölt életút, amit jó és hasznos követni. Aki ilyet kap, annak könnyebb dolga lesz: megkönnyíti ez a fontos döntéseket, sok mindent magától értetődővé tehet. És hogy hasznos vagy káros? Erről nekünk kell döntenünk. Fontos személyiségfejlődési lépés ez valamikor a felnőttkor kezdetén. Tudatosan vagy akaratlanul értékelünk (vagy legalábbis értékelhetnénk), hogy jó-e az életút, amit szántak nekünk. Ha elmarad az értékelés, és a korai zárás miatt az identitás fejlődése félbemarad, az később – ahogy fentebb is írtuk – bizony fájni fog.
De mi történik, ha megszületett bennünk a döntés, és lelépnénk a nekünk kijelölt útról? A szabadságnak – mint mindig – ára van. A szülői út elhagyásakor két dologra érdemes készülni:
1. Csalódást okozunk a szüleinknek. A reakció módja persze tőlük függ, hogy a rosszalló megjegyzésektől az örök neheztelésen át a kitagadásig miben valósul meg. És hiába tudjuk, hogy mindezek a reakciók az éretlen, szabadságot és támogatást adni képtelen szülő sajátjai, ettől még fájhat. A merev, a gyermekének önálló döntéseit, érzéseit, szabadságigényét elfogadni képtelen szülőnek törvényszerűen csalódást okozunk, hiszen végül nem tudott belőlünk rendes mérnököt faragni. Mérnököt faragni… Hát igen, néha észre sem vesszük, mit mondunk, pedig milyen kifejező a nyelvünk! Mennyi üzenet van ebben a „faragni” szóban! Annyi biztos, hogy véső és kalapács kell hozzá, úgyhogy nem lesz fájdalommentes. De sebaj, a munkadarabot nem szokták kérdezgetni, hogy érzi magát közben, és arról sem, mivé szeretne válni a munka végére. Nem vonzó? Nem véletlen.
2. Ha letérünk a szülői útról, „jutalmunk” a rosszallásukon és haragjukon túl a szorongás és a bűntudat lesz. Erős belső parancsok dolgoznak bennünk az ellen, hogy ellentmondjunk a szüleinknek. És ha ők a nevelésünk során a kritikával, büntetéssel és a feltételekhez kötött elfogadással rá is erősítettek erre, magunkat büntetjük majd a szorongással és bűntudattal, ha ellenállunk annak a bizonyos faragásnak.
Furcsa „üzleti” döntésbe keveredünk ilyenkor. Minek van nagyobb ára, megélni a szabadságunkat, és elszenvedni a szülők rosszallását és a saját bűntudatunkat, vagy alávetni magunkat inkább, és szenvedni egy életen át, hogy nem a saját életünket éljük? Sokan választják az utóbbit, és magyarázzák, indokolják, szépítik maguknak és a világnak a megalkuvásukat. Érthető ez, különösen egy parancsoló, merev, erőszakos és büntető szülői háttérrel. Érthető, megbocsátható, de nem jó megoldás. Sok-sok alkoholizmus, depresszió és mindenféle más módon boldogtalan és összetört élet mutatja, mennyire nem. Harcoljuk meg inkább ezt magunkkal, és a bennünk élő és a valódi szigorú szülőnkkel is, ha kell! A szabadság még csak egy lehetőség a boldogulásra, de ebben az esetben legalább ez már a kezünkbe kerülhet.
