kitelepítés

A magyar arisztokrácia megsemmisülése gyakorlatilag a második világháborúban kezdődött el, s annak befejeztével csak folytatódott. A front alatt német, majd szovjet csapatok dúlták fel otthonaikat. Vagyonuk nagy része elveszett, majd a kommunista hatalomátvétel után államosították birtokaikat, bányáikat, nagy- és kisvállalkozásaikat. Ezzel párhuzamosan kiszorultak a politikából és a közéletből, ha esetleg állami tisztségviselők voltak, B listára kerültek.

Házmesterek országa

A budapesti kitelepítés 1951. május 21-én kezdődött: ekkor kapták kézhez az első érintettek a kitelepítési véghatározatokat. „Ott állt a teherautó, a kapuban vigyorogva a házmester, aki azelőtt főnyilas volt, úgy köszönt, hogy »Éljen Szálasi!«. Most nagy kommunista jelvény volt a kabátjára tűzve, mindenkit ő jelentett fel” – emlékezett vissza a magyar származású Claire Kenneth írónő. Az égető lakáshiány miatt alig-alig kerülhette el a kitelepítést az, akinek a távozása jó minőségű lakás, ház vagy villa felszabadulását eredményezte. Esterházy Péter, akit családjával együtt szintén kitelepítettek, így írt erről: „Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban G. J. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene.”

A villákat – legtöbbször bútorostul – az állam lefoglalta, és politikusok, funkcionáriusok, gyár- és intézetigazgatók számára utalta ki. A többi lakásba az ÁVH, a rendőrség és a hadsereg alkalmazottai, valamint más, az állam által így jutalmazott magánszemélyek (például sztahanovisták) költöztek be. Két hónap alatt hivatalosan 5182 családot hurcoltak el.

Villából a teherpályaudvarra

Legelőször az arisztokrácia és a háború előtti politikai elit tagjaira került sor. Miután megkapták a határozatot, az érintett családoknak egyetlen napjuk maradt, hogy összekészítsék a legszükségesebbeket, vagy – ha még maradt valamijük a háború után – gondoskodjanak anyagi javaik biztonságáról. A kitelepítés teljes vagyonelkobzással járt, az egész családot érintette, és gyakran alkalmaztak fizikai erőszakot az eljárás során. Hajnalban érkezett a teherautó a karhatalmistákkal, és valamelyik budapesti teherpályaudvarra vitte az érintetteket. A lemeszelt ablakú, zárt szerelvények vagy marhavagonok hosszas veszteglés után indultak el, a rettegő családoknak sokszor az úti célt sem árulták el.

Tyúkólban, birkaistállóban laktak 

A hosszú és kimerítő utazás után sokan kuláknak bélyegzett családokhoz kerültek: a hatalom ezeket a módosabb parasztokat azzal kívánta büntetni, hogy saját házukban összezsúfolták őket a kitelepítettekkel. Gundel Imre így emlékezett: „Volt főépület, középen konyha, jobbra a háziak lakószobája, balra a tisztaszoba, a Fábiánék lakhelye. Egy különálló kis házikó egykor cselédlakás volt, de a cselédek világa rég bealkonyult már: középen egy csöppnyi konyhában évek óta senki sem főzött, 

ezt jelölte ki a háziúr Grosszmannéknak. És másnap megjelent még egy idős anya és nevelt fia, ők az eső miatt a vonatban várták ki a reggelt. Csak a nyitott fészerben, kocsiszínben jutott nekik hely.”

Kitelepítve a Hortobágyra

Mások rosszabbul jártak. „Vannak még Magyarországon olyan területek, amelyek felett még a gólya sem repült át” – mondta Péter Gábor, az ÁVH főnöke. A kitelepítettek rendszerint ezekre az isten háta mögötti falvakba vagy tanyákra kerültek. Többek között a Heves megyei Mikófalván vagy a Polgár melletti Lenin-tanyán is éltek kitelepültek, ez utóbbinak mintegy 650 lakója volt. Kelet-Magyarországon és a Tiszántúlon is több ilyen tábor volt, a legrettegettebbek azonban kétségkívül a hortobágyi táborok voltak.

12 zárt tábort létesítettek a Hortobágyon. Ezeket fegyveres őrök, kutyák és drótkerítés vette körül, a „lakás” maga pedig istálló volt, amit az érkezőkkel takaríttattak ki. 1953 tavaszáig folyamatosan érkeztek a kitelepített családok, akik szinte semmit nem vihettek magukkal. Rettenetes körülmények között, egy-egy hodályban összezsúfolódva tengették napjaikat. (Később vályogból építhettek maguknak házat, természetesen kizárólag saját kézzel.) Ahogy Szántó András írja tanulmányában: „A kitelepítetteket 50-100 fős, felfűthetetlen, padlástalan, szél és beázás ellen oltalmat nem nyújtó, higiéniailag alkalmatlan barakkokban helyezték el, melyek közül nem egy a kitelepítés reggelén még birkahodályként szolgált.” A kitelepítettek gyakran éheztek, fáztak, a nőknek ugyanolyan nehéz fizikai munkát kellett végezniük, mint a férfiaknak. Szezonális mezőgazdasági munkákat végeztek, közműveket, utakat, gazdasági épületeket építettek, vagy éppen a kísérleti gyapot- vagy rizstermesztésben kellett részt venniük.

Orvoshoz se jutottak

Kényszerlakhelyüket kizárólag rendőri engedéllyel hagyhatták el, és ha kaptak is levelet vagy csomagot, azt előtte felbontották, cenzúrázták. Orvosi ellátáshoz nemigen juthattak. Claire Kenneth is elmesél egy ilyen esetet: „Miért álmodom még mindig, ennyi év után is, hogy ott vagyok, ott, az ezerszer elátkozott házban, a rizsföldek között? Mint egy szörnyű lidércnyomás, úgy tér vissza időnként az álom. (…) A mellettem lévő fekhelyen furcsán, zihálva lélegzik egy nagyon öreg ember, súlyos szívbaja van. (…) Drága jó Gyula bácsi… Egyik éjjel különös csendre riadtam fel. Már nem zihált, nem is lélegzett, csendesen meghalt. A holttestét csomagolópapírral takarták le, mert nem volt más. A felesége szintén nagyon idős volt, Kaas Klementina bárónő (…) itt zokogott, a papírral letakart holttest mellett. – Meg lehetett volna menteni, ha orvost hívunk!” Sokszor, ha túl is élték a megpróbáltatásokat, maradandó egészségkárosodást szenvedtek. Nem látogathatták beteg hozzátartozóikat, nem vehettek részt rokonaik esküvőjén vagy temetésén. Annál gyakrabban zaklatták őket éjszaka a karhatalmisták.

Sehol nem voltak biztonságban

Akadtak, akik megelőzendő a hivatalos kitelepítést, önszántukból elköltöztek, például birtokuk egyik melléképületébe: présházba vagy gazdasági épületbe. Sajnos azonban ez sem szavatolta mindig a biztonságukat. Gróf Csekonics Sándort, miután elvesztette az Enyingen lévő birtokát, egykori vadőre lakosztályában szállásolták el. Később a végrehajtó, majd egy paraszt házába költöztették, végül egy nyugdíjas vasutasnál bérelt szobát, a vasútállomás közelében. A kommunista hatalom azonban ezzel sem elégedett meg: 1952 egyik éjjelén állig felfegyverkezett funkcionáriusok szállították el autójukkal az akkor nyolcvanéves öregurat. A család sohasem tudta meg, hogy hol és mikor halt meg, és azt sem, hogy hol temették el.

Történelmi nevű darukezelők

1953-ban a kitelepítetteket elengedték, azzal a feltétellel, hogy senkinek nem beszélhetnek a velük történtekről. Ekkor sokan azzal szembesültek, hogy immár nincs hová hazamenniük: polgári lakásuk már egy kommunista káder kezére került. Gyakorlatilag földönfutók lettek: se ruhájuk nem maradt, se lakásuk, se vagyontárgyaik. Jobb esetben segédmunkát vállalhattak – ha fizikai állapotuk megengedte –, így darukezelő, zsákoló, éjjeliőr lett belőlük. A legtöbben nem akartak szem előtt lenni, visszahúzódtak, de így is gyakran megfigyelés alatt tartották őket. Gyermekeik gyakran azzal szembesültek, hogy „osztályidegenek”, emiatt korlátozott maradt számukra a továbbtanulás. Beszélni azonban nem lehetett semmiről. A nyolcvanas években kezdték óvatosan érinteni a témát szociológusok, írók és filmrendezők; a kitelepítésről a mai napig az egyik legismertebb és legjelentősebb film a Bacsó Péter által rendezett Te rongyos élet. A kitelepítés sokáig éppúgy tabutémának számított, mint a „felszabadulás” alatt a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak.