Aki nagyvállalatnál dolgozik, bizonyára tapasztalta már, hogy bizonyos fejlesztéseket, ötleteket vagy projekteket, amelyekbe jókora összegeket öltek már, annak ellenére sem állítanak le, hogy időközben kiderül: az adott projekt bizony se nem jó, se nem hasznos, ellenben rengeteg erőforrást felemészt. A jelenségnek frappáns neve is van: ugly baby syndrome, azaz rondababa-szindróma.
A ronda baba esete a cégvezetővel
Az elnevezés találó: ugyanúgy, ahogy a csecsemőjéről készült fényképeket mutogató, boldog anyukának sem mondja senki, hogy „ööö, ez a csecsemő nem valami szép”, a cégvezetőket vagy igazgatókat sem világosítja fel senki, hogy a projekt valójában értelmetlen, hiszen a munkavállalók félnek a konfliktustól vagy az állásuk elvesztésétől. Az édesanya szépnek látja a kisbabáját, mi több, számára a csecsemő az élet értelme, a legfontosabb a világon, és talán rengeteget küzdött azért, hogy megszülessen. Ugyanígy, sok cégvezető, tulajdonos vagy vállalatigazgató meg van róla győződve, az ötlet kiváló, a projekt tökéletes, a nehézségek csak átmenetiek, a befektetett munka pedig előbb-utóbb meg fog térülni – és nagyon nehéz egy ilyen esetben felismerni, hogy a „baba” bizony ronda.
Nem csak a munkahelyen, a mindennapi életben is számtalan olyan hatás ér bennünket, amikor bár azt hisszük, tudatosan, racionális szempontok alapján döntünk, a valóságban agyunk mintázatokat és magyarázatokat keres, úgynevezett kognitív torzításokba hajszolva minket. Lássunk ezek közül néhányat!
Az áldozathibáztatás és az igazságos világba vetett hit
Amikor egy-egy áldozat a nyilvánosság elé áll, mindig akadnak, akik a megértés és az empátia helyett inkább az áldozatot hibáztatják. Emögött gyakran felsejlik az igazságos világba vetett hit: ahhoz, hogy boldoguljunk az alapvetően bonyolult és kaotikus világban,
szeretjük azt hinni, hogy a világ igazságos hely, ahol a jók elnyerik a jutalmukat, a gonoszak pedig a büntetésüket – még akkor is, ha valahol mélyen tudjuk, hogy ez legfeljebb a mesékben van így, nem pedig a valóságban.
Mégis könnyebb magunkban elrendezni egy-egy tragédiát vagy szerencsétlenséget, ha valami logikát sejtünk a történtek mögött – ezért tartják sokan úgy, hogy XY „magának kereste a bajt”, „azt kapta, amit megérdemelt”, vagy éppen „minek ment oda”.
Tízmillió virológus: a Dunning–Kruger-hatás
Szintén érdekes (és mindennapi) kognitív torzítás a Dunning–Kruger-hatás. Az amerikai szociálpszichológusokról elnevezett torzítás azt a mindennapokban is megfigyelhető jelenséget takarja, hogy minél kevesebbet tud valaki egy adott témáról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját ismereteinek mértékét. A legkézenfekvőbb példákat a kommentszekciók hozzászólásai között találjuk: a Covid idején mindenki virológusnak hitte magát, Suhajda Szilárd halálakor pedig a magashegyi mászás szakértőjének. Az amatőr hegymászók/vezetéstechnikai oktatók/virológusok nem ismerik fel, hogy mennyire keveset tudnak a témáról, ellenben mások szakértelmét megkérdőjelezik. Jó hír viszont, hogy ha az illető ráveszi magát, hogy fejlessze ismereteit, előbb-utóbb belátja, hogy korábban vajmi keveset tudott az adott témáról.
A közösségi média a megerősítési torzítás melegágya
Manapság már nem lep meg senkit, hogy buborékban élünk, hiszen a közösségi médiában egy kattintással eltüntethetjük a nekünk nem tetsző véleményeket vagy a világképünkbe nem illeszkedő információkat. Mindez fokozza az egyébként is létező megerősítési torzítást:
hajlamosak vagyunk azt az információt előnyben részesíteni, amely egyébként is illeszkedik a világképünkbe, világnézetünkbe, és igazolja az előfeltevéseinket.
Mindehhez az sem feltétlenül szükséges, hogy az információ igaz legyen: egyszerűen elsiklunk a nekünk nem tetsző vagy meggyőződésünkkel ellenkező hírek fölött – mindezt azért, hogy ne kerüljünk konfliktusba önmagunkkal.
Miért pont IKEA-hatás?
Végül, de nem utolsósorban, szólnunk kell a címadó IKEA-hatásról, ami röviden annyit jelent, hogy bizonyos dolgokat leginkább azért értékelünk, mert a saját munkánk van benne. Ezt a kognitív torzítást egy olyan kísérlet segítségével bizonyították, amelyben a résztvevőknek IKEA bútorokat kellett összeszerelniük. Az eredmény szerint az összeszerelés folyamata növelte a bútorok értékét a vásárló szemében – azaz akár hajlandóak többet is fizetni érte, ha az összeszerelést maguk végezhetik el. Mindennek a hátterében az alkotókedv áll: szükségünk van arra, hogy időről időre bizonyítsuk, hogy tehetségesek, kompetensek vagyunk, ezáltal pedig növekszik az önértékelésünk és a hatékonyság érzete. A kísérlet ugyanakkor rávilágít a sikerélmény jelentőségére is: ha a bútort végül nem sikerül összerakni, úgy érezzük, hogy a munkánk kárba veszett, így az IKEA-hatás nem érvényesül.
Barnum és a többiek
A lista természetesen nem teljes. Említhetnénk még a Barnum-effektust, amit jócskán kihasználnak a különböző jövendőmondók, az utánfutóhatást (amikor csak azért cselekszünk úgy, ahogy, hogy ne lógjunk ki a többiek közül), vagy a szerencsejáték-hatást. Ez utóbbi esetében azt hisszük, hogy a véletlenszerű események között összefüggés van, azaz bizonyos számok esetében például kisebb a valószínűsége, hogy kihúzzák a lottón. Pedig, aki látta a Valami Amerikát, tudja: még az is megeshet, hogy egyszer tényleg az 1, 2, 3, 4, 5 lesz a nyertes számkombináció a lottón.
A Stockholm-szindróma kevéssé ismert hatásairól szóló cikkünket is érdemes elolvasni.
