gyász fájdalom halál

A legtöbb ember számára nincs nagyobb veszteség annál, mint örökre elválni attól, aki fontos volt számunkra. Egy szülő, egy gyermek, egy társ, egy testvér vagy egy barát elvesztése sokszor feldolgozhatatlannak tűnik.

Aki tegnap még nevetett, ma már hangtalan

A hirtelen távozás időt sem ad arra, hogy felocsúdjunk. Hogy elfogadjuk, ami még tegnap létezett, ma már nincs. Hogy aki tegnap még nevetett vagy mérgelődött, mától már hangtalan. Hirtelen meghalni borzasztó.

Ám az a nehéz, hogy hosszú szenvedés árán távozni sem kevésbé az. Sőt… Néhány hónappal ezelőtt még minden rendben volt. Itt-ott fájt, de nem lesz baj. Azért vizsgáltassunk ki mindent. Rák. 

Hogy milyen lehet azt megtudni, hogy ennyi volt, nincs tovább? Belegondolni is szörnyű, hát még átélni.

„Amikor feldolgozásról és elfogadásról beszélünk, az nem egy olyan dolog, ami elsőre megtörténik. Ha azt mondom, hogy elfogadom, hogy meg fog halni a szerettem, az egy kőkemény belső munkának az eredménye, ami hosszú idő alatt történik meg, és nagyon egyedi. A gyászra nincsen egységes recept, hogy mit lehet ilyenkor tenni, mindenki figyeljen arra, hogy neki milyen szükségletei vannak” – tanácsolta Szikszay Luca, a Szent László Kórház Onkológiai Centrum Hospice részlegének pszichológusa.

Amikor elkezdődik a „végjáték”

Nem is szeretünk beszélni a halálról. Persze hogy nem, hiszen nem egy kellemes családi ebédtéma. Mégis, amikor megtudod, hogy már nincs is olyan messze, fel lehet rá készülni. Talán.

„Nincs olyan, hogy jól meghalni… Amit a filmekből látunk, hogy hirtelen lecsukja a szemét, semmilyen testi változást nem látunk rajta, az utolsó szavai az összes szerettének szól, miközben lezárja a dolgait, ez a legritkább esetben tükrözi a valóságot. Ráadásul egy olyan elvárást állít a hozzátartozókkal szemben, aminek nem tudnak megfelelni” – mondta a pszichológus.

Aztán kezdetét veszi a „végjáték”. Egyre növekvő fájdalmak, egyre tehetetlenebb mozgás, étvágytalanság, felfekvés, pelenka és a végtelen szomorú tekintet haldokló szerettünk szemében. Majd a kérdés: mikor lesz már ennek vége? Aki egykor csupa erő, tekintély volt, heteken át várja a megváltást: a halált.

A legtöbb embernél ez működik, akkor is élni akarunk, amikor már nincs miért. Aztán egyszer csak elfogy minden: se remény, se erő.

Elengedni, de hogyan?

Várni a halált. Furcsa párosítás. Várjuk a nyaralást, az étteremben a vacsorát, egy új családtag érkezését, de a halált? Azt nem szoktuk. Kivéve, amikor már minden emberi méltóság odalett, és a távozás már nem a legrosszabb dolog, ami történhet.

„A haláltól a megváltást várni egy borzasztóan bűntudatkeltő gondolat. Ez gyakran kínozza a hozzátartozókat. Van egy nagyon nehéz élethelyzet, amitől szabadulni szeretnénk, ami nagyon szorosan összefonódik a hozzátartozónkkal kapcsolatos érzéseinkkel. 

Külön kell választani, mert lehet a haldoklót nagyon szeretni, de egy ilyen élethelyzet, amitől fizikailag és érzelmileg is ki van fáradva mindenki, annak kívánhatjuk a végét. A több hónapos pelenkázás, emelgetés, se enni, se aludni nem tud a hozzátartozó: bizony van joga azt érezni, hogy ettől szabadulni szeretne” – tette hozzá Szikszay Luca.

A gyász nehéz és kimerítő időszak 

A veszteséget minden ember egyedi módon éli át, a maga tempójában. A gyász nehéz és kimerítő időszak, de sokszor az is, míg odáig eljut az ember. Előfordul, hogy semmi nem készít fel minket erre, csak jön és letarol mindent. Szakértők a gyász több szakaszáról szoktak beszélni, s valóban az egészet végig kell járni.

Hogy az idő segít? A pszichológus szerint valóban tud, de közben szükség van a belső megmunkálásra, hogy az elfogadhatatlant elfogadhatóvá alakítsuk.

„Ez nem könnyű feladat, és sok energiát igényel. Ezt a folyamatot támogatni tudják a rituálék, család, barátok, önsegítő csoportok, szükség esetén szakemberek – ahol megélhetem azt, hogy bármikor beszélhetek veszteségemről, anélkül, hogy bírálva lennék érte. Ha csak az időre hagyjuk, hogy »begyógyítsa a sebeket«, akkor a gyászolók gyakran esnek abba a csapdába, hogy csak hátra kell dőlniük, és minden rendbe jön. Majd hónapok múlva szembesülnek azzal, hogy az idő önmagában nem elég. Idő kell a belső munkához, siettetni nem lehet. De a belső munka meg fogja hozni az enyhülést” – véli a pszichológus.

Sokan elsőre a sokk érzését élik át, amikor elveszítik a szerettüket. A tagadás, hogy „ez nem lehet igaz”, teljesen normális reakció, ahogyan a düh és a tehetetlenség érzése is. „Miért történt mindez éppen vele?” – hányan teszik fel ezt a kérdést. Válasz sosincs.

„Nincs arra szabvány, hogy mennyi időnek kell eltelnie, hogy feldolgozottnak lehessen tekinteni a gyászt, bőven van, aki egy éven túl is gyászol, de ilyen esetben azért már érdemes lehet szakemberhez fordulni, hogy ránézzenek közösen, hogy egy lassabb feldolgozású vagy esetleg komplikált gyászról van-e szó. Mivel utóbbinak hosszabb távon fizikai és pszichés következményei is lehetnek” – mondta a Szent László Kórház Onkológiai Centrum Hospice részlegének pszichológusa.

A gyász alatt sokan nem tudnak tisztán gondolkozni

Elménk dolgozik, próbálja felfogni a felfoghatatlant, de nem ritka az az érzés, hogy csak árnyéka vagyunk önmagunknak. Az élet hirtelen megváltozott, és úgy kell alkalmazkodni ehhez, hogy ezt a változást mi nem akartuk.

A pszichológus szerint az elején sokkal dühösebbek és zaklatottabbak a gyászolók. „Sokan ilyenkor magányosnak érzik magukat, Isten – vagy bármilyen hitrendszer – által elhagyatottnak, becsapottnak. A »friss« gyászolóknak elsődleges segítség: az értékelésmentes, elfogadó, megtartó légkör, a biztonság, a kiszámíthatóság, a kapcsolódás, a valahova tartozás érzése, a gyász megoszthatóságának érzése, mivel gyakran tartanak attól, hogy már terhelik környezetüket a történetükkel.

Aki elment, egyszerűen kiszállt ebből a világból. Mi itt maradtunk a fájdalommal. Ösztönből cselekszünk, sírunk, de ha kell, letöröljük a könnyeket, és hiszünk abban, hogy neki már jobb…”