Nos, ha még egyszer Guinness rekordernek mennék, előbb inkább kerékbe töretném magam, s ha még mindig ragaszkodnék valamiféle csúcshoz, csak akkor vágnék bele. Ezzel együtt tegnap 5300-an világcsúcsot döntöttünk az Andrássy úton.
Van abban valami roppant megejtő, ahogy egy magyar Guinness-rekord kísérlet kezdődik. Ki nem találnátok, mi lehet az! A cél esetünkben az volt, hogy megdöntve a Guiness „szimultán legtöbben együtt rajzoló” kategória tavalyi eredményét ( 3652 fő – Kína, Louyang), minél többen gyűljünk össze szeptember 20-án, a forgalomtól elzárt Andrássy úton. A magyar rendezők azonban valamilyen furcsa okból kifolyólag arra gondoltak, limitálják a „minél több” számát. Végülis kis ország vagyunk, ha az óriási Kínának 3652 rajzolóra futotta, és azzal is győzni tudtak, akkor nekünk elég mondjuk ötezer. Az szép szám, szép kerek, jól hangzik.
Guinness-hősök akarunk lenni!
Így aztán már a hét elején befejeződött a hétvégi esemény on-line regisztrációja, a szervezők nagyon sajnálják, de csak akkor tudnak velünk foglalkozni, ha valaki az utolsó pillanatban mégsem jön el az eseményre. Egy másodikos általános iskolai osztályról lévén szó, sőt kifejezetten a Kossuth Lajos Két Tanítási Nyelvű Általános iskola 2.b osztályáról – az ember mégsem mondja azt, hogy gyerekek, a dolog úgy alakult, hogy bár a létszám a fontos, de velünk már nem számolnak, hanem ennek tudtában mégiscsak felkerekedik vasárnap hajnalban. Lesz, ami lesz alapon. A gyerek megbocsátók, ha mégis rosszul alakulna a helyzet. Ebben bízunk.
Így sétálunk végig a reggeli néptelen Andrássy úton, a gyerekek versenyt futnak a külső sávban, épp elfáradunk, mire elérjük a Kodály köröndöt, az első lehetséges regisztrációs pontot. 
Na, itt már szép számmal vagyunk, három beengedő kapu nyílik az Andrássy útra, mi a szerviz sávban próbálunk befutóként csapódni más csapatokhoz. Persze kiderül, hogy van, ahol nem érik el a kötelező 25 főt, de csak 4 ember hiányzik, a másik helyen meg csak három, de mi együtt jöttünk, együtt megyünk alapon – tovább indulunk a békésebbnek tűnő Bajza utcához. Kétségtelen, hogy már fáradunk, de Marica ofő néni rendíthetetlen, addig elegyedik beszédbe egy rendező fiúval, kérleli, mosolyog rá, amíg az valahogy 
csak talál nekünk egy foghíjas csapatot, amelyet aztán 12 fővel erősíthetünk.
Megnyugszunk, osztunk, szorzunk, néhány szülő a kordonon kívül marad, de a gyerekek mind bekerülthettek. Éljen! Zöld sapkát kapunk a fejekre, zacskót elemózsiával a kezekbe, és már mehetünk is. Háromnegyed 11-et üt az óra, mire elfoglaljuk J8-as pozíciónkat. Még negyedóra mondjuk boldogan, mit sem sejtve a magyar Guinness kísérletek megdöbbentő alaposságáról.
Jönnek már, jönnek a kréta hostessek!
Állítólag az online regisztráció is meglehetősen macerás volt, a helyszíni ehhez képest csak fél órás papírmunkával jár, vagy három helyen írunk alá, diktálunk lakcímet, életkort. Ami, ha belegondoltok ötezer ember esetében kissé időigényes feladat. Majd következik a hitelesítés - ami a helyszíni alapos számlálást, diktálást, ellenőrzést követően - minden elképzelhető tartalékunkat igénybe veszi.
Lévén két teljes órán át várunk a közben igencsak átforrósodó aszfalton, aztán játszunk, aztán guggolunk, majd ülünk, megisszuk az ajándékba kapott ásványvizet, fölfaljuk a szendvicseket, és játszunk, és ülünk, környékez a hőguta, a gyerekek még bírják, mi már alig. Feltűnik két bohóc, kedvesek, meg valami spinning izén ugráló zázszólólengetők. A színpadról két műsorvezető tartaná bennünk a lelket, ők tudósítanak arról is, hogy Csapó Gábor egykori olimpikonunk születésnapját is ünnepeljük ezen a szép napon, aki a tömegben araszolva veszi tudomásul, amint ötezren visítjuk, hogy Booooolddoooog születésnapot Gábor!
Ezen is túlvagyunk, krétánk viszont még mindig nincs - majd hozzák egyszercsak a kréta hostessek, de ha lesz, akkor is csak kürtszóra kezdhetünk hozzá az alkotáshoz - viszont megtudjuk, hogy a mellettünk levő csapat Kisvárdáról jött, meg hogy Szabolcs-Szatmárból külön vonat indult erre a különleges alkalomra. Nohát, sóhajtjuk. Nohát, sóhajtja a tömeg, de még mindig semmi.
Majd aztán egyszerre elérkezik a pillanat, vezényszóra elpróbáljuk a jelenetet, ahogy majd a krétához kapunk, és csak rajzolunk, és jön a countdown, a gyerekek elcsigázva várják, hogy most…hogy 3,2,1…
Rajzok a majdnem örökkévalóságnak
Tíz percet kapunk, hogy telerajzoljuk a négyzetünket, hogy összefüggő rajztengerré változtassuk az Andrássy utat a Kodály köröndtől a Hősök teréig. Hogy átrajzoljuk a világot, hogy élhetőbb, színesebb legyen körülöttünk a tér, s hogy az álmaink után - egyszer majd - a valóság is ilyen legyen. Színes, békés, nyugodt. Jelentem sikerült.
Tíz percig rajzoltunk krétával az aszfaltra, szimultán 5300-an, köztük mi is…
Aztán még következik egy kis állatkert, a kitartóbbaknak vidámpark is – a kapott karszalaggal ingyenes a belépés.
Csak egy dolog bánt.
Az amúgy is utálom hétfő reggel. Csak azt tudnám feledni.
A pillanatot, amikor autók ezrei húznak át az Andrássy úton, pont ott, ahová a legszebb rajzainkat krétáztuk. Nos, hát, mindegy. Mi megtettük, amit megkövetelt a haza! Győztünk, mi kell több?!?
