„Minél borzalmasabb valaki élete, annál hálásabb vagyok, hogy megajándékoz a bizalmával” – interjú Erdős Eszterrel

Lassan negyven éve, hogy elindult a drogmisszió. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

Úgy kezdődött, hogy '83-ban felkérte az állam az Ökumenikus Tanácsot, hogy az egyházak foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. Akkor éppen dr. Barta Tibor debreceni református püspök volt az elnöke, aki az Ökumenikus Tanácson belül és ezzel egyidejűleg a református egyházban is létrehozta a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót. Az egyházi hierarchiának megfelelően megbízott egy esperest, dr. Adorján Józsefet, az akkori budapesti Gorkij fasori esperest, hogy legyen a misszió elnöke.

Adorján József szociológiát tanított nekem, és ötödéves voltam a teológián, amikor megszólított a folyosón,

mennék-e hatodévre a fasorba úgy, hogy a szokásos lelkészi teendőim mellett a most létrehozott Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót szervezzem meg. Mondtam, hogy jó. Úgyhogy ez volt az elhívásom. 

Miért mondtál igent?

Ennek volt egy előzménye. Az első könyvünk címe az, hogy Senki sincs itt véletlenül. Úgyhogy én sem vagyok itt véletlenül. Egy elég zűrös családból jövök, és még zűrösebb kamaszkorból. Négy középiskolába jártam, az utolsó ebből levelező volt, estin érettségiztem, és 16 és fél éves koromban megszöktem otthonról. Csavarogtam, országos rendőrségi körözés volt rajtam, kerestettek a szüleim, és fél év múlva mentem haza. Az is egy csoda történet, hogy hogy mentem haza anyák napján. 

Elmeséled? 

Ültem a Batthyány téren, szép napos időben, anyák napján, és odajött hozzám egy fiú. Egyébként nem tudtam, hogy anyák napja van. Nem nagyon ismerkedtem az utcán, mert nagyon szorongó, szégyenlős voltam, most is az vagyok. Leült mellém a hosszú szőke hajú, farmerdzsekis, kopott hippi, és megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy semmit, aztán beszélgetni kezdtünk, így kiderült, hogy igazából én már karácsony előtt elmentem otthonról, és azóta utcán vagyok. Aztán megszólalt, hogy anyák napja van.

Megérintett? 

Elsírtam magam. Mondta, hogy „hát akkor talán telefonálj haza”. Lekísért az aluljáróba, hazatelefonáltam, de nem mertem beleszólni.

Anyukám csak annyit mondott: „Eszter, te vagy? Gyere haza!”.

Aztán elindultunk hazafelé, útközben még ittunk egy málnát a Batthyány tér fölötti utca kis kocsmájában. A srác egészen a Lövőház utcai lakásunkig kísért, följött velem a negyedik emeletre, és megvárta, míg bemegyek.

Találkoztatok még valaha?

Soha többet nem láttam. Néha arra gondoltam, hogy ez a fiú talán egy angyal volt, nem is volt ember. Mert igazából nem akart tőlem semmit, csak beszélgettünk, telefonáltunk, és hazakísért.

Egyrészt azt gondoltam, hogy hülyeség, hogy Isten pont egy ilyen utolsó senkiért leküld egy angyalt, de mivel soha többet nem láttam, néha eszembe jutott, hogy ez a fiú talán nem is létezett.

Mekkora szerepe van ennek a hippi fiúnak az Isten felé fordulásodban?

Szerintem semekkora. Mindig hittem Istenben, csak kamaszkoromban már nem mindig jártam templomba, helyette inkább korcsolyáztam. A szüleim mindig jártak. 

Akkor hogy találtál Istenhez?

Tizennyolc évesen egy illegális ifjúsági táborban tértem meg. Ennek is voltak előzményei. Miután általános iskolás koromban úgy összesűrűsödtek fölöttem a felhők, az egyik iskolából a másikba vittek.

A szüleim ezért úgy gondolták, hogy miután rossz kislány vagyok, majd Debrecenben, az ország egyetlen református gimnáziumában megjavítanak.

Félévkor kirúgtak, de volt egy osztálytársam, egy barátnőm, az Orosz Ági, akinek a szülei és a nagyszülei is lelkészek voltak.

Miután a nagypapája azt mondta, hogy igen, Ági az iskolai szünetekben mindig meglátogatott, nyáron meghívott magukhoz egy-két napra úgy, hogy én közben csúsztam lefelé, ő pedig jó tanuló volt. Egyszer kaptam tőle egy levelezőlapot, hogy menjünk csendes hétre Balatonszéplakra. Elmentem, és képzeld, ő nem volt ott. 

Hogy érezted magad?

Elég rosszul, de utólag úgy látom, hogyha ott lett volna, akkor én nem tudtam volna megtérni. Mert akkor egyrészt szégyelltem volna előtte, hogy így „beszentülök”, másrészt meg akkor lett volna egy kis barátosném, akivel egészen más dolgokra figyelek. 

Mi változott meg benned a csendes héten? 

Az én drogom mindig a könyv volt. Ahogy megismertem a betűket, rengeteget olvastam; a paplan alatt, meg amikor nem voltak otthon a szüleim. Ha hallottam a kulcsot fordulni a bejárati ajtó zárjában, bevágtam a regényt a fiókba, és kinyitottam a kémiakönyvet. A könyvek és a keresztény szüleim által sok-sok misszionárius történetet ismertem meg, így kiskorom óta misszionárius akartam lenni. Aztán ez elkopott, de ott, ezen a csendes héten rájöttem arra, hogy mindig is ezt akartam, mindig Istenhez akartam tartozni. Mindig erre vágytam, csak közben elfelejtettem.

Azt kívántam, hogy most már soha ne hagyjon el Isten, mert tudtam, ha így megyek tovább, akkor az nem lesz jó. Nagyon link volt a baráti társaságom, és volt egy fiú, akivel pár hétig jártam, mindennap előttem drogozott. Nekem sosem kellett, a társaságban én voltam általában az egyetlen jó a házibulikon, mindig azt mondtam, tudok én hülye lenni drogok nélkül is. Évtizedekből visszanézve persze azt is látom, hogy ez genetika is, mert egyik águnkon sincs szenvedélybeteg.

Senki nem kártyázta el a birtokot, senki nem ivott, a mi családunkban nem volt bor a vasárnapi ebédnél.

A szüleim sokat veszekedtek, rengeteg problémájuk volt, de sosem ittak. Az összes haverom viszont drogozott. Na így kerültem én később a fasorba.

Hogy találtak oda hozzátok ’83-ban a misszióba?

Csináltam egy bibliaórát, és megkerestem azokat az embereket, akikről tudtam, hogy kimaradtak a suliból. Rájuk gondoltam először, ebben volt saját élményem. Láttam azt, hogy ahol nem olyan erős a család, mint amilyen nálunk volt, azok az emberek kisodródtak, elsüllyedtek. Jöttek is, és mindről kiderült, hogy anyagoznak. Először csak egy volt, aztán lett még egy a héten, utána meg már mindennap ezzel foglalkoztam. Valahogy híre ment, és azok is jöttek, akiket nem hívtam. Így lett ez drogmisszió. 

De hogyan lett ebből drogterápiás otthon?

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne nekik segíteni – az első három évben nyolcan meghaltak abból a társaságból, akik a fasorba jártak. Olvastam amerikai terápiás közösségekről, elmentem az NDK-ba, mert hát hova menjen egy református lelkész, ha nem a német protestánsokhoz. Ott nagyon szép volt minden, de nem volt az igazi. Ezután mentem két hétre Svájcba, ahol olyan rehabokat láttam, amelyeket drogosok vezettek. Ez nagyon tetszett. Mi addig ugye a kórházakban próbálkoztunk a drogosokkal, de az nem volt sikeres:

vagy leszedálták, és folyt a nyál a szájából, amikor bementem hozzá, nem is értettem, mit motyogott.

Majd kijött a kórházból egy zárójelentéssel, amire az volt írva, hogy absztinencia javasolt. És akkor körülnézett, hogy most mit csináljon, aztán elment megnézni, mi van a haverokkal. De volt olyan kórház is, ahol rosszalkodtak a drogosok, mert nem adtak nekik gyógyszert: feltörték a gyógyszerszekrényt, vagy elszedték a pszichotikusoktól a gyógyszereiket, vagy káromkodtak, csúnyán beszéltek a személyzettel, úgyhogy kirúgták őket.

Amikor hazajöttem, írtam egy levelet a püspök úrnak, hogy én is szeretnék csinálni egy ilyen drogrehabot, elhoztam a programot, szeretném adaptálni. A püspök úr erre azt mondta, hogy jó. 

Ez lett Ráckeresztúr.

1986 őszén vettünk egy kis parasztházat a faluban, az első kliensek pedig 1987 februárjában jöttek. Adaptáltam a svájci programot, két dolgot viszont újként hoztam be: azt, hogy keresztények vagyunk, és a személyközpontú pszichológiát, mert nem tetszik, hogy a drogterápiás közösségek klasszikus formái az egész világon konfrontatívak.

Én nem akarok konfrontálni senkit, Jézus se konfrontált. A praktikus részeket egyébként átvettük, például azt, hogy hogy néz ki egy napirend, egy terápiás híd, milyen témák vannak, vagy hogy hogy mennek a csoportok. 

Mit gondolsz, hogyan alakult volna, ha a kereszténység nem kerül bele?

Ez soha nem jutott eszembe. Valószínű, hogy akkor azt nem én csináltam volna, hanem valaki más. Én most is naponta átélem azt, hogy ami az embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Egyrészt van olyan addiktológus, aki a rádióban arról nyilatkozott, hogy

vegyük tudomásul, a drogosokat nem lehet meggyógyítani.

Ez nem igaz. Azok 83 százaléka tartósan marad józan, akik végigcsinálják nálunk a terápiát, és 50 százalék fölött jár azoknak a száma is, aki megszakítják. Én nem mondom, hogy nem lehet Isten nélkül józannak lenni, mert más programokban is fel lehet épülni, de itt van valami.

Egy bibliaóra után bejött hozzám egy srác, gondolom, a bűnbocsánatról beszéltem, arra viszont jobban emlékszem, ő mit mondott. Azt mondta, „figyelj, Eszter, vannak olyan dolgok az életemben, amit senkinek nem tudok elmondani. És neked sem fogom ám elmondani. És soha senkinek nem fogom elmondani. Akkor mit csináljak, kössem fel magam?”. Ekkor már kiabált. Azt mondtam neki, hogy „ne kösd fel magad, hanem mondd el Istennek, hogy a lelkésznek sem, a mentoromnak sem merem megvallani, de nagyon kérlek, bocsáss meg!”.

Ilyet nem tudok mondani, ha nincs hit.

Hit nélkül nem tudnám csinálni, mert lehet, hogy a srácok nem jutnak hitre – bár nagyon sokan nyitottak –, de én boldogabb vagyok, mert tudok nekik egy olyan utat mutatni, ami az ember felett van. Ez egy csodálatos lehetőség mindennap. 

Számodra mit jelent a hit?

„Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok” (Ady). Nyilván ez nem azt jelenti, hogy mindig 120 százalékkal tudok hinni benne, inkább azt mondom, hogy úgy döntöttem az életem egy pontján, tizennyolc éves koromban, hogy hinni akarok, és ezt még nem vontam vissza. Én akkor is hiszek, amikor éppen kételkedem, és valamikor azon is gondolkozom, hogy van-e Isten egyáltalán, nem tudom, de én akkor is hinni akarok. Pascal azt mondta, hogyha meghalna, és kiderülne, hogy nincs Isten, és újra születhetne, akkor is újra hinne benne – én is így gondolom. Ha nem lenne Isten, én akkor is hinni akarnék benne, mert ez a legszebb dolog a világon. Ebben van jóság, szeretet, hűség, minden, ami érték, meg ebben van a moralitás. Azért is hiszek Istenben, mert kell valami, ahova igazodunk.

Amióta a csendes hétről meséltél, folyamatosan az jár a gondolataimban, hogy az Istennel való kapcsolatodban nem álltál meg a megtérésnél, hanem tovább is mentél, egészen a lelkészi hivatásig. Miért választottad ezt?

Az én családomban, aki nem diplomás, az nem is ember. Úgyhogy anyukám mondta, hogy azért jó lenne, ha kitalálnám, mi akarok lenni. A két bátyám akkor már egyetemre járt, én meg mondtam, „jól van, elmegyek magyar–ének szakra, tanárképzőre” – bocs, nem akarok senkit sem megbántani, de azt gondoltam, hogy oda minden hülyét fölvesznek. Eközben a zűrös ügyeim miatt bejártam a rendőrségre, ahol egy jóságos rendőrnő nagyon sokat törődött velem, elküldött pszichológushoz pályaorientációra, aztán szerzett nekem egy gyermekfelügyelői állást a hűvösvölgyi nevelőotthonban. Szörnyű volt, olyan rosszak voltak a gyerekek, a fejem tetején táncoltak.

Akkor döntöttem el, hogy én bizony tanár nem leszek. Mindeközben rájöttem arra, hogy engem igazából az Úr Jézuson kívül semmi más nem érdekel, és teológiára akarok menni. Cseri Kálmán volt a lelkészem, aki egyébként nem ajánlott a teológiára, ennek ellenére beadtam a jelentkezésem, és nem mentem el a tanárképzős felvételire. Volt egy kis protekcióm a bátyám által, így végül eljutottam a teológiafelvételiig, amelyen egyetlen kérdést tettek fel, de nem tudtam rá válaszolni. Megkérdezték, hol működött Kálvin. Én meg néztem bután, hogy honnan tudjam, hol működött Kálvin, hát mit tudom én. Nagyon kedves volt a dékán, mert azt mondta, „jó, akkor erre lesz öt éve, hogy megtanulja, meséljen inkább arról, mit szeret olvasni”. Na, hát, ebben meg otthon voltam.

És miket szerettél olvasni?

Mindent, mindenevő voltam. Minél vastagabb volt a könyv, annál jobban szerettem, és még most is szeretem a többkötetes írásokat. Én a szakácskönyvet is úgy olvastam, ha vettem, hogy elkezdtem az elején, és csak akkor tettem le, ha végeztem vele.

Mit jelent számodra a lelkészi hivatás?

Ha akkor lett volna diakónus szak, akkor lehet, hogy inkább oda jelentkeztem volna. Engem a misszionárius lét vonzott, és az, hogy az embereket az Istenhez vezessem. Isten valahogy ezt el is intézte nekem, nem lettem hivatalos gyülekezeti lelkész. Lelkész vagyok, látod, ott a palástom, de azt csak nagy ünnepekkor veszem fel, meg akkor, ha temetek vagy esketek. Vasárnaponként valójában farmerben prédikálok, de a fehér póló azért általában összejön.

Én jobban szeretem azt, hogy közel vagyunk egymáshoz, nem véletlen, hogy mindig mindenkivel tegeződöm, itt, a drogmisszióban még a gyerekek is tegeznek.

És ez nem csak arról szól, hogy jó fejek vagyunk, inkább arról, ami mögötte van: az nekem fontosabb, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Mi nem akarunk doktor nénit meg tanár bácsit játszani, inkább azt mondjuk, én is egy ember vagyok, nekem is van életem, te is egy ember vagy, örülök, hogy itt vagy, és akkor most nézzük meg, mit tudunk egymással kezdeni. Ezért is hálás vagyok Istennek, hogy nem bízott rám olyasmit, amit nem tudnék megtenni jó szívvel.

Mit érzel a szolgálatodban áldásnak, sikernek vagy kihívásnak, kudarcnak? 

A kudarcról saját magam jut eszembe: az a kudarc, hogy nem vagyok olyan, amilyennek Isten szeretne látni, vagy olyan, amilyennek én szeretném látni magamat. Egyébként kliensvonatkozásban nem szeretem a siker-kudarc szavakat, mert a siker nem az én vagy a mi sikerünk, hanem az övé meg Istené:

a kliensé azért, hiszen az ő személyiségében, az ő szociális körülményeiben volt annyi erőforrás, hogy meg tudja változtatni az életét, Istennek pedig azért, mert segített neki ebben.

A kudarcot se kell magunkra venni, mert nem biztos, hogy az én kudarcom az, ha valaki nem tudja megváltoztatni az életét. Természetesen mindig el kell gondolkoznom azon, hogy mit tehettem volna máshogy. De az se biztos, hogy akkor is meg tud gyógyulni, ha mindent tökéletesen csináltunk volna. Nem kell annyira beképzeltnek lennünk, hogy azt higgyük, minden rajtunk múlik. 

Az sem kudarc, ha visszaesik valaki, vagy meghal?

Erre is van egy történetem. Egy jól szituált családból jött srác itt volt egy évig, megcsinálta a terápiát, aztán a McDonald’s vécéjében túladagolta magát. Az édesanyja azt mondta a temetési megbeszélésen, hogy annyira boldog, mert a fiának volt egy szép éve, mielőtt meghalt. Merthogy, azt képzeljem el, az ő kisfiát születése óta mindenki utálta, később a bandájában is csak kihasználták – egy diagnózis nélküli, mentálisan sérült gyerek volt. Az anyukája szerint az lett volna a legborzalmasabb, ha úgy hal meg, hogy sosem volt boldog. Na, tessék!

Én nem teologizálok, Spurgeonnel értek egyet, aki azt mondja, hogy „hagyjatok békén azokkal a dolgokkal, amit nem értek, nekem épp elég gondot okoznak azok, amiket megértek”. Igen, nagyon sok mindent nem értünk, például a szenvedés teológiáját sem. 

És az áldás? 

Az áldás, az más. Azt szoktam néha a kollegáknak mondani, hogy minél hülyébb valaki, annál nagyobb kitüntetés, hogy Isten ránk bízta. Ezt nem tudom megunni. Minél borzalmasabb valakinek az élete, engem annál nagyobb hálával tölt el, hogy megajándékoz a bizalmával, és hogy Isten úgy gondolta, hogy odaenged engem is. Ha lenne jó értelemben vett hivatásgondozás, ahol azt tanítanák, ami a magyarországi diakonisszák jelmondata is volt, hogy „jutalmam, hogy tehetem”, akkor a fiatalok örömforrásnak tudnák használni a munkahelyüket, és azzal a céllal mennének be reggel dolgozni, hogy „én ma nagyon jól fogom magam érezni”. Én nem akarok szenvedni a munkahelyemen, én azt akarom, hogy ha bejövök dolgozni, az nekem egy örömforrás legyen, és az is. 

Ha újrakezdhetnéd, akkor is a lelkészi hivatást választanád?

Nemrég meséltem a helyi óvoda jubileumi ünnepségén, hogy anyukám óvónő volt, és amikor nyugdíjba ment, azt mondta, ha újrakezdhetné, csak óvónő lenne. Én ugyanezt érzem, újra csak lelkész lennék. Ha Isten megengedné. 

Jövőre meglesz a negyven éved a drogmisszióban. Hogyan készülsz a nyugdíjra?

Hálás vagyok Istennek, hogy nincs bennem keserűség meg fájdalom, örömmel készülök, több okból is. Az egyik az, hogy nem vagyok már fiatal, érzem, hogy könnyebben elfáradok. Lehet, hogy nem jó dolog ezt elárulni, de ez az igazság, nincs már meg az a fáradhatatlanságom, mint régen. A másik, hogy van két unokám, és nagyon-nagyon szeretnék a lányomnak segíteni, hogy tudjon rám számítani.

Szeretnék az unokáimmal is jót mulatni, kirándulni, színházba, bábszínházba, Operába, állatkertbe menni, olyan dolgokat csinálni együtt, amelyekre egy szülőnek már nincs energiája. A harmadik pedig az, hogy nekem nemcsak a drogosok gyógyítása a küldetésem, hanem az is, hogy a jövő szakembereinek valamit átadjunk, és megéreztessük velük, hogy milyen sok örömet ad a munkánk. Van bennem egy ilyenfajta lelkesedés is, hogy végül is azért megmaradnak az óráim az egyetemen, így ha ott még továbbra is igényt tartanak rám, és van egészségem, akkor azt szeretném komolyan venni és megtartani. És van egy utolsó ok is, az pedig az, hogy mindig volt váltás. Jézus Krisztus óta egypár stafétabot át lett már adva. Én azt mondom, Istenem, köszönöm, hogy itt lehettem, és most köszönöm, hogy elmehetek.