Mit várnánk egy köztársasági elnöktől? Őszinteséget, felelősségvállalást, hitelességet, közös értékrendet. Hiszen ő képviselné az ország alapvető értékeit.
Ugyan én még óvodásként, kis gyermekként éltem meg a rendszerváltoztatást, de egyik első, legélénkebb emlékem mégis ehhez köthető, ugyanis a nagyapám egy vidéki lapnak tudósított akkoriban, és engem is magával vitt a legfontosabb eseményekre. Magyarázta, hogy micsoda változások várhatók, hogy miért is van szükség a szabad választásra, pártokra, köztársasági elnökre, s hogy végre szabad ünnepelnünk azt, hogy immár nem lehet eszmék mögé bújva elkenni a felelősséget.
A kerítés nélkül való város
A köztársasági elnök hazánk legfőbb közjogi méltósága, a pozíció pedig valós felelősséggel és példamutatással jár annak ellenére, hogy nálunk nem a választópolgárok voksolnak személyére közvetlenül. Ő a példabeszédbeli kerítés, mely védelmezi az embereket.
Amely néha megrogyhat ugyan, de javítható és olyankor újjá kell építeni.
Az utóbbi napok nyilatkozatai után egyértelmű, hogy az értékek azért közösek, talán csak hiba csúszott a gépezetbe valahol. Egy sebtében hozott döntésben, egy nem kellő körültekintéssel kezelt ügyben, egy rossz napon, egy rossz tanács következtében. Előfordul. De ahogy a legkisebb közösségi felelősséggel bíró ember esetében is méltányolandó, sőt: tiszteletre méltó, ha hibáját elismeri, úgy a nagyobb felelősséggel bírók esetében még inkább szükség lenne eme erény gyakorlására.
Cinkos, aki néma
Az, hogy a pedofília minden bűncselekmény egyik legborzasztóbb formája, egy egészséges lelkű ember számára megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű. Hogy bárki, aki támogat, hallgatólagosan - mint a felmentett igazgatóhelyettes -, vagy tettekkel, mint például egy kegyelmi kérvény aláírásával, az részt vesz a legkiszolgáltatottabbak bántalmazásában.
A törvény kimondja, hogy az elnöki határozattal szemben jogorvoslatnak és felülvizsgálatnak helye nincs, a kegyelmi döntés tehát véglegesnek tekinthető. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy létezhet olyan aláírás, amit ha nem is lehet semmissé tenni, ne lehetne a következményeit egy bizonyos pozícióban megelőzni vagy megakadályozni. Azt sem hiszem, hogy van olyan hiba, amit felismerve ne lehetne korrigálni. Ez csak akarat kérdése.
A némaság azonban, az elkendőzés, a történtek tettek nélküli magyarázata, anélkül hogy tényleges megbánás és felelősségvállalás lenne mögötte, nem a közt szolgálja. Nem moshatjuk a kezeinket, amikor emberek életéről, fiatalok jövőjéről, lelki egészségéről van szó, amikor a társadalmunk alapvető értékei rendülnek meg. Nem akkor, amikor a legfőbb érték a család, amikor milliók várják azt, hogy a védőháló működésbe lépjen. És főként nem akkor, amikor az életünk egyéb aspektusaiban ezek mentén élünk.
A gyávaság éppen akkora bűn, mint a tétlenség.
A hibákat bevallani nehéz, pedig éppen ez az a kötőanyag, ami képes építeni is. Egy hiba felvállalásával pedig nem csak a közvetlenül érintett emberek életére vagyunk befolyással, hanem azt is megmutathatjuk, nem kell többé félnünk, mert a következmények arányosak a tetteinkkel, akár bűnt követünk el, akár hibát.
