Debbie Harry

Az Ez van című könyv pont azt adja, amit a cím ígér: Debbie életrajzát olyan keresetlen őszinteséggel, szikársággal és beletörődéssel, ahogy azt csak ritkán látjuk. Azokban az évtizedekben volt fiatal New Yorkban, amikor tényleg bármikor bármi megtörténhetett – és meg is történt. Harry egészen nyugodtan tekinthetné magát áldozatnak, hiszen sokszor szenvedett autóbalesetet, szén-monoxid-mérgezést, égett le a háza, vált hajléktalanná, állítása szerint maga Ted Bundy vette fel éjszaka stopposként, és próbálta elrabolni. Emellett rendszeresen kirabolták, meglopták, zaklatták, kést tartottak a nyakához, és meg is erőszakolták. Ő viszont olyan stílusban említi ezeket, mintha azt sorolná, mit evett aznap. 

Azonnal Madonna jutott róla eszembe, aki hasonló utat járva egy idő után már nem zárta a lakása ajtaját, mert annyiszor rabolták ki, hogy már nem látta értelmét a lakatolásnak. Sharon Stone jut eszembe, akitől megkérdezték, fiatalkorában szenvedett-e el szexuális zaklatást a filmipar hatalmasságaitól. Stone hosszú, keserű érzéseket kiváltó, mindentudó nevetése visszhangzik a fejemben, miközben Debbie Harry történeteit olvasom, egyiket a másik után.

Hogyan vállalt el mindenféle munkát, mielőtt befutottak volna a sok nevet váltó zenekarral. Milyen kalandokban és totális őrültségekben vettek részt, milyen fesztiválokon jártak, milyen drogokat használtak.

Hogy élték meg a szabadságot, mi vezette el odáig őket, hogy a világ egyik első punkzenekarává váljanak úgy, hogy akkoriban egy nő nemigen lehetett erős személyiségű frontember. Debbie erre eladta magát androgün énekesként, úgy eljátszva egy jövedelmező szerepet, ahogy nagy példaképe, Marilyn Monroe tette ezt, csak épp egy másik irányba indulva. 

„A Blondie-beli karakterem egy felfújható szexbábu volt, sötét, provokatív, agresszív oldallal. Játék volt az egész, de közben nagyon is komolyan gondoltam.”

Mihez kezdett több mint figyelemfelkeltő külsejével, hogyan használta a szexust a színpadon, hogyan turkálta össze ikonikus ruhatárát, és még sorolhatnánk. Ezzel a nővel minden és annak ellenkezője is megtörtént, pedig nem túloz, nem szépít, sőt, szinte eastwoodi szikársággal ontja magából a vadabbnál vadabb sztorikat. Neki akkor és ott az volt a normális. 

Debbie Harry a legnagyobb sztárok között

Iggy Poppal és David Bowie-val turnézott, Andy Warhol készített róla portrét, bejárta a világot, egyik stílusban próbálta ki magát a másik után, küzdött a zeneipar zsarnokaival, a szexizmussal, az adóhivatallal.

Bulizott, heroinfüggő lett, élettársa megbetegedett, ápolta, majd szétmentek, a Blondie a hatalmas siker után a mélybe repült, feloszlott, majd újraalakult, Debbie Harry meg valahol eközben elment színésznőnek. Ma már inkább emberjogi aktivistaként hallat magáról, és az égvilágon semminek sem hagyta, hogy maga alá gyűrje.

„Az eredeti célom az volt, hogy címet találjak ennek a múltbéli utazásnak, ami a könyvem. A mai jelöltem: Edzett üveg. (…) Úgy tervezik, hogy nagy nyomás hatására inkább apró, tompa élű darabkákra törjön, ne pedig éles szilánkokra. Én is ilyen vagyok. Megedződtem, és viselem az ütéseket, anélkül, hogy veszélyes szilánkokra törnék.”

Debbie Harris igazán punk életéről a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Ez van című, ritkán látott fényképekkel illusztrált könyvből olvashattok, érdemes. Debbie ugyanis nemcsak fiatalon volt nyughatatlan, kreatív, vad és őrült, most is az, és ezen nem is szeretne változtatni, ezzel pedig mindannyiunkat inspirál.