Mindenkinek ismerős lehet az élmény, amikor egy édes kis kölyökkutya vagy egy nagy szemekkel ránk mosolygó kisbaba annyira kiakasztja a cukiságmérőt, hogy súlyos üngyülüm-büngyülümözések közepette legszívesebben jól megszorítanánk vagy megcsipkednénk az arcocskáját. Valószínűleg ugyanezt éltük át a másik oldalról, amikor a nagymama csípésre állított ujjai az arcbőrünkön landoltak, hogy jól megrángassák azt szeretetük kifejezése gyanánt.
Biztosan már mindannyiunknak hagyta el a száját az mondat, hogy valami „annyira cuki, hogy belehal”. Nem szükséges mélyre ásnunk, anélkül is jól érzékelhető ebből a néhány szóból is, hogy valamilyen nagyon intenzív érzés járhat át minket, amikor egy nagyon aranyos dologgal találjuk szembe magunkat. Arra már lehet, hogy kevésbé emlékszünk, hogy mennyi csokoládét vagy cukorkát tudtunk bezsebelni fitos orrú kisgyerekként a nagymama baráti társaságából, ha kedvesen néztünk a szemükbe néhány másodpercig. Honnan eredeztethető ez a furcsa reakció?
A cukiság fajfenntartó képessége
A kutya háziasításának története remek példa lehet arra, miért is éri meg cukinak lenni. A kutyák több tízezer évvel ezelőtt kerültek az ember mellé. Ekkor még sokkal inkább félelmetes vad formájában, semmint lábujjainkat nyalogató pihe-puha társként képzelhetjük el őket. A kutya az evolúció során pedig tökéletességre fejlesztette a cukiság mibenlétét, mert rájött arra, hogy minél inkább képes nagy fekete gombszemekkel pitizni, annál több törődést és élelmet kaphat, ami nem hátrányos a faj fenntartása érdekében. Több kutató az emberek esetében is vizsgálta a cukiságfaktor szerepét. Az eredmények alapján nagyon is megéri cukinak lenni, mert minél aranyosabbnak ítélünk meg egy kisbabát, annál erőteljesebben szeretnénk róla gondoskodni, még akkor is, ha nem a saját gyermekünkről van szó.
A cukisági agresszió egy létező fogalom
Ha a cukiság gondoskodást vált ki, mégis miért jár mellé arccsipkedés vagy fojtogató ölelés? A késztetést, amikor szuperaranyos dolgokat megszorítgatnánk, megharapdálnánk a károkozás szándéka nélkül, cukisági agressziónak nevezzük. A soha nem hallott kifejezés annyira létező, hogy még kutatásokat is végrehajtanak annak érdekében, hogy jobban meg tudjuk érteni, miért is hat ránk ilyen intenzíven egy cuki inger. Aranyos kisbabák és kölyökállatok képeit használták fel ingerként ezekben a vizsgálatokban. A résztvevők a képek láttán olyan erős pozitív érzésekről számoltak be, amik teljesen elárasztották őket. Az elárasztó érzelmek pedig nehezen kezelhetőek.
A jó hír mégis az, hogy a cukisági agresszió teljesen normális, és kevesen vannak, akiket nem érint ez a fajta érzelemkifejezés.
Dimorf érzelemkifejezés?!
A cukisági agresszió remek példa a dimorf érzelemkifejezésre. A dimorf kifejezés azt jelenti, amikor valaki valamilyen intenzív érzést él át, legyen az öröm vagy szomorúság, de a viselkedésében annak ellenkezőjét mutatja ki. Ilyen lehet például, amikor valami szörnyű dolog miatt szomorúak leszünk, mégsem tudjuk abbahagyni a nevetést, vagy amikor végtelenül boldogok vagyunk, mégis záporoznak a könnyek a szemünkből. A minket érő cukiság hatására ránk törő érzelmek nagyon ellentmondásosak, és nagyon intenzívek. Gondoljunk csak a közösségi oldalakon karácsonykor látott gyerekekre, akik megkapják végre a hőn áhított kiskutyát, és maguk sem tudják, sírjanak vagy nevessenek.
A cukiság agresszió dimorf kifejezése valószínűsíthetően segít minket a bennünk keletkező, nehezen kezelhető pozitív érzelmek szabályozásában. Erre azért is van szükség, hogy képesek legyünk az aranyos kis élőlény irányába fordulni, és gondoskodni róla. A pillanatnyi agresszió képes elvenni a túlzottan elárasztó pozitív érzések élét, és furcsamód kezelhetőbbé tenni azokat. Éppen ezért ne keltsen bennünk bűntudatot, hogyha azt érezzük, hogy legszívesebben szétszorongatnánk a barátnőnk gyermekét vagy a szomszéd kismacskáját.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
