Te is gyakran azon kapod magad, hogy az arcodhoz érsz? Sokat elárul rólad!

Testbeszédünk rengeteget elárul rólunk, önkéntelen mozdulataink gondolatainkat vetítik ki fizikai megvalósulásban. Rengeteget nyüstöljük arcunkat, mégis csupán akkor tudatosult sokunkban, amikor a korai Covid-elkerülő javaslatok egyikeként elkezdtünk figyelni arra, hogy nem szabad csak úgy hozzányúlnunk arcunkhoz, ez sokunknak gondot is okozott. Joe Navarro, a testbeszédről írt könyvéről elhíresült egykori FBI-hírszerző ügynöke azt járta körül, miért érünk arcunkhoz olyan gyakran, és mit jelentenek a különböző mozdulatok.

Miért pont az arcunkhoz érünk annyiszor?

Sokszor érünk arcunkhoz azért, hogy megnyugtassuk magunkat, csökkentsük a stresszt. Megérintjük, simogatjuk, vakargatjuk, dörzsöljük, húzogatjuk, tépkedjük, nyomkodjuk, szorítjuk, és még sok más dolgot teszünk vele. A test egyetlen más területe sem kap ennyi és ennyire változatos figyelmet egy nap leforgása alatt. Gondoljunk bele, mi mindent teszünk pusztán csak az ajkainkkal: nyalogatjuk, összenyomjuk, ceruzával vagy ujjal simogatjuk, kopogtatjuk, húzogatjuk, vagy akár értelmetlen rezgő hangokat adunk ki általuk, és csókolózunk velük. Mindezt azért tesszük, hogy kielégítsük agyunk nyugalomra és egészséges egyensúlyi állapotra való igényét, vagy hogy fokozzuk egy (romantikus vagy más) pillanat érzelmi megélését. A gyerekkorban kinőtt hüvelykujjszopást felnőttkorunkban arcunk babrálása váltja fel mint önnyugtató mozdulatsor. Többek között ajkainkat akkor is különleges módon mozgathatjuk, amikor hazudunk: sokan összeszorítják ilyen esetekben.

Navarro szerint azért érintjük meg annyiszor az arcunkat, mert az ötödik agyideg (nervus trigeminus) sok olyan gazdag és érzékeny idegvégződéssel látja el az arcunkat (homlok, arc, orr, szem, áll), amelyek könnyen elérhetőek. Ezért viselkedés-gazdaságtani szempontból az arcunk megérintése önmagunk megnyugtatására, összehasonlítva bármely más testrészünkkel, a legészszerűbb, hiszen a legkevesebb energiabefektetés mellett a leghatékonyabb megoldást jelenti. Más szóval, az ötödik agyideg a legalkalmasabb arra, hogy segítse gyors és hatékony megnyugtatásunkat, mivel ez a legnagyobb agyideg, széleskörűen használjuk, és relatíve közel van agytörzsünk híd (pons) részéhez, amely az agytörzs kulcsfontosságú csúcsa, és amely az érintésből származó jeleket fogadja, és azonnal továbbítja, hogy szükség esetén megkönnyítse a neurokémiai anyagok, például az oxitocin felszabadulását. Persze vannak, akik stressz hatására más testrészükhöz érnek hozzá, de az arc megérintése a legtakarékosabban hatékony „módszer”.

Miért érünk olyan sokféle módon arcunkhoz?

Agyunk igényeit elégítjük ki a különböző arcpiszkálásainkkal. Például, ha viszket az arcunk, megvakarjuk: a viszketés érzete üzen az agynak, amely fontos jelnek érzékeli ezt az információt, hiszen akár egy rovar vagy bőrbetegség is állhat a viszketés mögött. Agyunk ezután kiküldi a számunkra nem tudatosan észlelt utasítást, hogy vakarjuk meg arcunkat, hiszen ez a legjobb válaszreakció, nem pedig mondjuk, a viszkető rész megmasszírozása. Ez a szépen átgondolt, logikus folyamat viszont számunkra fel sem tűnik sokszor, egyszerűen csak megvakarjuk magunkat, és kész. Azonban ebből is látható, hogy önkéntelen mozdulataink mögött bizony valamilyen gondolat lepörgése áll, így, ha ismerjük a „tünet” általános kiváltó okait, olyan információt is megtudhatunk a másikról, amelyet nem feltétlenül akar megosztani velünk.

Hangulatunk, érzelmi állapotunk és stressz-szintünk szerint másként nyúlunk arcunkhoz, hiszen agyunk szükségleteink kielégítését célozza meg. Például, amikor gondolkozunk, hajlamosak vagyunk a mutató- és hüvelykujjunkat állunkhoz érinteni. Azért különlegesek ezek az ujjaink, mivel ezeket használjuk a tárgyak, dolgok pontos megragadásához és tapintásához, rengeteg ideg található meg bennük. Ez az érintés segíti a gondolkodást és az ellazulást is, ugyanezt a kisujjunk érintése nem tudná megadni nekünk. Ha pedig állunkat vakargatjuk, az az elmélyült, befelé forduló gondolkodás jele is lehet.

Minél nagyobb stresszhelyzetbe kerülünk, annál erőteljesebb, dinamikusabb és tapinthatóbb érintésekre van szükségünk, hogy megnyugodjunk. Tehát nem csak nyugodtan megérintjük arcunkat, ha nehéz helyzetbe kerülünk, például amikor egy konfliktus megoldása áll előttünk, hanem inkább erőteljesen vakargatni, húzogatni kezdjük, ajkunkat tépkedjük, megfeszítjük orcánkat, vagy a szánk sarkát egészen az állunkig legörbítjük. Agyunk mindent bevet, hogy megnyugtathassuk saját magunkat.

A tapintás érzékelése arcunkban és ujjainkban

Ujjaink és arcunk bőre alatt többféle ideg is megtalálható, mindegyik másfajta érzetet vesz észre és visz az agyba. A Meissner-testek nagyon érzékenyek a legfinomabb érintésre is, és gyorsan észlelik a textúraváltásokat. A (Vater-)Pacini-testek arra fogékonyak, hogy a hirtelen, nem állandó változásokat érzékeljék az érintésben, a nyomásban és a rezgésekben. A Merkel-idegvégződések képesek megkülönböztetni a különböző textúrák és tárgyak közötti különbségeket. A Ruffini-testek pedig lassabb, finomabb érintésre érzékenyek, különösen a nyomásokra és húzó érzetekre, valamint arra, hogy pontosan hol történik nyomásváltozás.

Nemcsak másra specializálódtak ezek az idegek, de más koncentráltságban is fordulnak elő. A Meissner- és a Pacini-testek azt jelzik gyorsan és röviden, ha valamit megérintettünk, miközben a Ruffini- és a Merkel-testek hosszabb ideig küldenek jelzéseket az agyba, az érintés folyamata alatt végig. Például, ha Braille-írást szeretnénk kisilabizálni, ahhoz hosszabban tartó tapintás szükséges, amely meg tudja különböztetni a „tapintottakat”, ezt a Merkel-testek végzik, mivel sűrűn helyezkednek el az ujjhegyeinkben az ilyen idegvégződések.

Tehát önkéntelen arcbabrálásaink valójában nagyon hasznosak a mindennapjainkban: segítenek megküzdeni a stressz érzetével, önnyugtató hatásuk van. Nem csoda tehát, ha sokaknak több időre volt szüksége ahhoz, hogy megbékéljen az új keletű „ne nyúlj az arcodhoz” javaslattal, amelyet a Covid elején hallhattunk folyamatosan a rendszeres kézmosással egyetemben.