Sok felejthetetlen pillanat, rengeteg közös nevetés (gyakran megállíthatatlan röhögés a stúdióban), csajos dumálások a lányokkal, és persze siker köt a Szex és New Yorkhoz. Izgalmas, sorsfordító időszaka volt az életemnek az a néhány év, amikor a szinkronját készítettük.
Az akkor indult változások idővel lecsengtek, új életszakaszba léptem, és ezzel együtt a sorozat is a szép emlékek polcára került.
Persze ott volt a két film, de azok közel sem érintettek meg annyira, hiányzott belőlük az a báj, humor, irónia és önirónia, ami a sorozat legnagyobb erénye volt. Merthogy egy szabadszájú, a kétezres évek elejét meghatározó, trendeket teremtő, a közgondolkodást alapvetően befolyásoló filmsorozat volt a Szex és New York.
Bevallom, váratlanul ért, hogy az évekig tartó lebegtetés után végül mégis csak kijött egy új széria. Nem lehetett könnyű dolga az alkotóknak, iszonyatos terhet jelenthetett, hogy egy kultikus alkotást kellett „megfejelni”. Mert húsz év alatt a Szex és New York legenda lett, nemcsak az akkori harmincasok, hanem a maiak is betéve tudják Samantha, Carrie, Charlotte és Miranda poénjait, beszólásait. A Szex és New York nélkül mai világunk nem lenne az, ami. Azt, amit politikusok és aktivisták elképesztő energiákkal, évtizedeken át tartó küzdelemmel igyekeztek megértetni és elfogadtatni, a sorozat szinte pillanatok alatt beleégette az emberek fejébe, legyen szó egyenjogúságról, a nők szabad szexhez való jogáról vagy épp a szingli lét elfogadásáról.
Nyilvánvaló volt, hogy ekkorát még egyszer nem lehet ugrani. És szerencsére a készítőknek nem is ez volt a szándéka. Szerethető és igazán emberi sorozat lett az And Just Like That…, ahol a lányok sebezhetősége végre tisztán megmutatkozhat. Már nem félnek megmutatni fájdalmaikat, csalódásaikat, nem akarnak menő, trendi csajok lenni, akik habzsolják az életet és a férfiakat. Nem. Asszonyok, anyák, tele gondokkal, problémákkal és persze örömökkel, amik már inkább a gyerekeikhez kötődnek, és nem saját magukhoz.
Sajnos mivel én még csak a szinkronstúdióban láttam az epizódokat, ráadásul mindössze öt rész utómunkáival vagyunk kész, nem nagyon tudom, mi is történik Charlotte-tal és Mirandával – már ha épp nem keresztezzük egymás útját. Mert ami számomra a legnagyobb meglepetés volt, hogy eltűnt a narráció. Hat évadon keresztül Carrie mindig mesélte, kommentálta a történéseket, így pontosan képben voltam, ki hol tart épp az életében, most viszont kénytelen leszek majd odaülni a képernyő elé, hogy megtudjam, mi van a lányokkal, hogyan élik mindennapjaikat.
Persze tudom, hogy Mirandának alkoholproblémái vannak, amin többen is kiakadtak, de lássuk be, mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe (vagy ha mi nem is, de közvetlen környezetünkben valaki), amikor kicsúszik a talaj az ember lába alól, amikor minden, ami addig volt, érvényét veszti, amikor nincs kapaszkodó. Nehéz ezzel az egész csomaggal mit kezdeni, különösen, ha elmúltál már ötven. És igen, ilyenkor sokan fordulnak az italhoz. És igen, ebbe szép komótosan lehet belesüllyedni, eleinte az ember mindig talál indokot, hogy miért is nyúl a pohárhoz. Aztán ha felismeri, hogy gond van, és kap segítséget, idővel fel lehet állni. Nem tudom, de gondolom, hogy Miranda is egy ilyen utat jár majd be a sorozat folytatásában.
Ami Carrie-t illeti.
Ahhoz, hogy értelme legyen a sorozatnak, nyilvánvaló, hogy meg kell újulnia. Kit érdekel egy ötvenes, sikeres, jómódú írónő, aki boldog házasságban él dúsgazdag férjével, elképesztően menő lakásában, cipői és gardróbja társaságában? Vagyis valaminek változnia kell az életében ahhoz, hogy tíz részen át lekösse a nézőt a sztori. És ebben az esetben az alkotók talán az egyetlen jó megoldást választották azzal, hogy Biget „eltették láb alól” (ennek színészi és filmes megoldásairól azért lehetne diskurálni…), mert a válás nem opció, ha előzőleg hat évad arról szól, hogy Carrie-nek Big az élete szerelme. Tehát ez a megoldás off. A gyerekvonal sem jó irány, hiszen tudjuk, sok alkalommal hangzott el a szájukból, hogy nem akarnak gyereket, ők így érzik teljesnek a kapcsolatukat. Tehát Big halála okos lépés volt. Izgatottan várom, belép-e a képbe egy új férfi. Az mindenesetre jó jel, hogy dráma ide vagy oda, Carrie szeme felcsillan, amikor egy teljesen váratlan szituációban előbukkan egy jó pasi.
Szeretem, hogy bár nem kérdés, hogy SJP több plasztikai beavatkozáson esett át az évek során, mégis nem egy múmiát látunk a vásznon, hanem egy hús-vér embert, egy csinos nőt. Nem szeretem, hogy az öregségükről beszélgetnek újra és újra, hiszen ők tudhatnák a legjobban, hogy az ötven az új harminc! (ahogy Samantha mondta). Öreg az, aki annak érzi magát…
Szeretem, hogy elég bátrak ahhoz, hogy megmutassák: kicsit elment felettük az idő, a felgyorsult és hangos világot próbálják megérteni, és felvenni a ritmust.
Például, hogy Carrie-t milyen kihívások elé állítja a húsz év alatt totálisan átalakult média világa. Ritka jó pillanat, amikor ő, akinek az a hivatása, hogy az emberi kapcsolatokról no meg a szexről írjon, milyen zavarba jön, amikor erről beszélnie kell. Mennyivel egyszerűbb (és intimebb) leírni merész, bátor, újító gondolatokat egy papírra, mint egy stúdióban ülve mikronba cseverészni róla. Vagy Miranda zavara, amikor a professzorával találkozik az emberjogi órán. Iskolapéldája annak, ahogy manapság kezelünk egyes helyzeteket, mert tényleg nehéz bizonyos témákról beszélni, mert ott a cancel culture meg a nyomás, hogy legyen minden PC, és már nem tudod, mit mondhatsz, mit kérdezhetsz. Ennek az egész tétovaságnak, bizonytalanságnak az a jelenet csodás esszenciáját adja – miközben jót mosolygunk magunkra ismerve.
Annak alapján, amit eddig láttam, nem hiszem, hogy ez a film olyan hatással lesz ránk, mint annak idején a Szex és New York, nem fogja alapjaiban megrengetni a világunkat, de talán másként megyünk ki az utcára egy borús téli reggel, mert felcsillan benne annak reménye, hogy mindig lehet újrakezdeni, hogy kalandokkal és kihívásokkal az ötvenes éveinkben is találkozhatunk, hogy a barátság mindenen átsegít, és hogy a problémáinkkal bizony szembe kell nézni.
Okos és szerethető film az And Just Like That…
