boldogtalan időszak

Egy brit közgazdászprofesszor 109 esetet megvizsgálva határozta meg a bűvös számot, amely nem más, mint 47,2 év. David Blanchflower a világ minden tájáról, 132 országból összegyűjtött adatok segítségével rajzolta meg az átlagos boldogsággörbét, amelyet olyan tényezők befolyásolnak, mint az iskolázottság, a családi állapot és a foglalkoztatottság. Az adatok alapján minimális különbség mutatkozott a fejlődő és a fejlett országok között: az előbbiekben 48,2 évesen érte el a megkérdezettek boldogságindexe a mélypontot, az utóbbiak esetében pedig 47,2 évesen.

Boldogtalan időszak mindenki számára?

Blanchflower kutatása és korábbi, hasonló vizsgálatok szerint a boldogság görbéje minden esetben U alakú: egy bizonyos életkorban boldogságérzésünk eléri a mélypontot, majd onnan ismét fokozatosan emelkedni kezd. A magyarázat szerint negyvenes éveink végén és ötvenes éveink elején kötelességeink (például az, hogy gondoskodjunk idősödő szüleinkről vagy egyengessük serdülőkorban lévő gyerekeink életútját), valamint az anyagi biztonsággal kapcsolatos aggályok (például a fizetendő jelzáloghitel) negatívan befolyásolják boldogságunk mértékét.

Az 50 az új 60 – vagy mégsem?

Bár a tanulmányban nem szerepel, fontos megjegyezni, hogy ekkorra esik az egyik úgynevezett normatív krízis is, az életközépi válság. Ekkor szembesülünk azzal, hogy minden valószínűség szerint több év van már mögöttünk, mint előttünk; és akarva-akaratlanul feltesszük magunknak a kérdést:

olyan irányba halad-e az életünk, ahogyan szeretnénk? Megvalósítottuk-e álmainkat, azok lettünk-e, akik lenni szeretnénk?

Az életközépi válság gyakran testi tünet formájában kezdődik: férfiak esetében például sportsérülések hívhatják fel a figyelmet arra, hogy testük már nem úgy működik, mint korábban, másokat, akik lélekben még igenis fiatalnak érzik magukat, a szemromlás (az „öregszem”) döbbenti rá arra, hogy – bár a 40 az új 30, és az 50 az új 40 – a biológiai változások őt is elérik, feltartóztathatatlanul.

Az életközépi válság mint normatív krízis

Sokan ekkor késztetést éreznek arra, hogy változtassanak az életükön, belátva, hogy a korábbi konfliktuskezelési és megküzdési módszerek már nem alkalmazhatók. Ha valaki egész életében magába fojtotta a sérelmeit, az életközépi válság időszakában úgy dönthet, hogy többé nem hajlandó erre. Aki a konfliktusait hangos szóval rendezte, vagy nem figyelt oda a házastársa visszajelzéseire, egyszer csak arra ébredhet, hogy elvált tőle a párja. Ez jobb esetben arra készteti, hogy magába nézzen, és – mint azt Pál Feri atya egyik előadásában említette – felfedezze magában azokat a tulajdonságokat, jellemvonásokat, képességeket, amelyeket származási családjából hozott minták alapján eddig elnyomott.

Az életközépi válság az az időszak, amikor sokan ráébrednek arra, hogy meg kell húzni a határaikat, önmagukra is oda kell figyelniük, és lehetőség szerint úgy eltölteni életük hátralévő második felét, hogy ne legyen hiányérzetük, ha időskorukban visszatekintenek ezekre az évekre. A normatív krízisek minden esetben lehetőséget kínálnak a növekedésre, fejlődésre: ha „megdolgozzuk” őket, személyiségünk is gazdagodni fog. Ha viszont kibújunk alóla vagy elodázzuk, hátralévő éveinkben is cipelni fogjuk a megoldatlan konfliktusokat és a boldogtalanságot.

A mélyponton túl

A mélypontot elérve tehát lassan ismét emelkedni kezd a boldogsággörbe, ha hihetünk a tudománynak. Blanchflower szerint, ahogy idősödünk, lekerül rólunk a gyermeknevelés felelőssége, egyre inkább elfogadjuk önmagunkat, élettapasztalatunk pedig segít bennünket abban, hogy a negatív eseményekkel megbirkózzunk. Nyugdíjasként a munkahelyi stressz sem nyomaszt bennünket, így ha nincsenek megélhetési és egészségügyi gondjaink, az időskor is tartogathat kellemes meglepetéseket – állítja a brit professzor.

Ugyanakkor – bár a tanulmány erre sem tér ki – az időskor újabb normatív krízist jelent mindenki életében: megjelenhetnek vagy felerősödhetnek a testi betegségek, és sokan értéktelennek vagy haszontalannak érzik magukat az addig identitást biztosító munka nélkül. Fokozódik az elmagányosodás veszélye, bizonyos negatív jellemvonások a kor előrehaladtával felerősödhetnek, a veszteségek pedig szaporodnak.

Hol a boldogság mostanában?

Végső soron a boldogtalanság minden életkorban megtalálhat minket – mint ahogy a boldogság is. És az sem biztos, hogy ezek a fogalmak minden életkorban ugyanazt jelentik: valószínűleg egészen más tesz boldoggá egy huszonévest, egy negyvenest vagy egy hetvenes éveit taposó illetőt. És arról se feledkezzünk meg, amit Pilinszky írt a boldogságról: „Szerintem a boldogság személytelen dolog. Ott követünk el hibát, azt hiszem, amikor be akarjuk kebelezni, körül akarjuk határolni azt, amit nem lehet.”

Ha az aktív idősödés lehetőségeiről olvasnál, ajánljuk figyelmedbe alábbi cikkünket is: