Dr. Bánki György a narcizmusról

Elegendő, stabil önbecsülésre mindannyiunknak szüksége van, és bár a mindennapok során egy sor kihívás éri egészséges énképünket (negatív kommentek, viták, kisebb-nagyobb kudarcok vagy más kellemetlen élmények formájában), jó esetben hamar visszatalálunk saját értékelhetőségünk érzéséhez. Élnek közöttünk ugyanakkor olyanok is, akik számára az egészséges önbecsülés kialakítása – elsősorban gyerekkori sérelmeik és traumáik miatt – már sokkal nehezebb ügy. Közülük kerülnek ki a narcisztikusok is. 

Idén tavasszal online formában folytatódik az Iránytű, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom párkapcsolati, önismereti és mentálhigiénés ismeretterjesztő sorozata. A sorozat évadnyitó eseményén mi is részt vettünk, hogy meghallgassuk dr. Bánki György pszichiáter előadását, aki nemcsak a kóros narcizmus kialakulásáról beszélt, de kitért arra is, miért nem lehetséges egy párkapcsolat keretein belül „gyógyítani”, és miért fontos megérteni a kóros narcizmust.

Mi is az a narcizmus? 

A narcizmussal kapcsolatban sokszor találkozunk a végletekig leegyszerűsített és emiatt nem is pontos definícióval. Eszerint a narcisztikus ember egy ellenszenves figura, aki túlzó módon szereti önmagát és feltétel nélkül hisz a saját nagyszerűségében. A meghatározás alapján a legtöbben azonnal ráismerni vélünk egy-egy ismerősünkre, családtagunkra, vagy legalább a főnökünkre, nem igaz?

A narcizmus kérdésköre a valóságban ennél sokkal sokkal árnyaltabb. Egyrészt mert a grandiozitás, a felfelé törekvés messze nem csak rossz: hiszen például e vonás nélkül nem jöttek volna létre az emberiség legnagyobb eredményei sem, és a narcizmus egy bizonyos szintig teljesen normális emberi vonás. Másfelől viszont a kóros narcizmus nem is állhatna messzebbre a feltétel nélküli önszeretettől: a narcisztikus ember valójában éppen ennek fájó hiányától és a szégyentől szenved, emiatt kínozza közvetlen és tágabb környezetét is. 

A kóros narcizmus ezzel együtt tényleg könnyen felismerhetőnek tűnik néhány rendkívül kellemetlen tulajdonság együttállásáról. Például arról, hogy az érintett emberek különleges, nagyzásos fontosságot tulajdonítanak saját személyiségüknek, magukat másoknál fontosabbnak, különlegesebbnek gondolják, jellemzően nagyon nagy igényük van a csodálatra, az elismerésre, és sokszor jellemzi őket egyfajta feljogosítottságtudat is: ha másnak nem is, nekik szabad. Az viszont, hogy mitől lesz valaki ilyen, már összetettebb és kevésbé gyakran feltett kérdés. 

Narcizmus és gyerekkor – nem is olyan teljes ellátás

Ahhoz, hogy megértsük, miért lett a narcisztikus olyan, amilyen, egészen kisgyerekkoráig kell visszamennünk: megértő képet csak így tudunk kialakítani róla. Furcsa lehet megértésről beszélni, amikor tény, hogy a narcisztikus emberek sokszor komolyan bántják a hozzájuk közel állókat is. Fontos ugyanakkor – emelte ki a szakember –, hogy a megértés nem elfogadást, csak tisztánlátást jelent ezzel az állapottal kapcsolatban.

Bánki a személyiségzavar kialakulásáról ironikusan, de keményen fogalmaz: 

Ha receptet kellene mondanom ahhoz, hogy hogyan neveljünk narcisztikus gyereket, akkor azt mondanám, hogy ne szeressük, de hitessük el vele az ellenkezőjét. 

Nem könnyű elsőre megérteni, mit is jelent ez. Sőt, sokszor az ilyen családi környezetben élő gyerek és szülő sem érti pontosan, mi történik, és milyen kapcsolatban vannak a kisgyerekkori élmények a felnőttkori patológiás narcizmussal. 

A szakember tapasztalata az, hogy a narcisztikusként diagnosztizált emberek sokszor kifejezetten jól működő, sőt idealizált családról számolnak be, amikor a gyerekkorukról kezdenek beszélni, és csak jóval később, a terápia már előrehaladottabb szakaszában ismerik fel, hogy mi is történt velük valójában. Hogy a valóság egyáltalán nem volt olyan idilli, mint amilyennek egyik vagy másik, esetleg mindkét szülő propagandája alapján gondolni lehetett. A felnőtt narcisztikus gyerekként kénytelen volt elhinni, hogy neki nagyon jó dolga van. 

A későbbi narcisztikus gyerekkori családjában látszólag mindent megkap. Fizikai szükségletei ki vannak elégítve, sőt gyakori, hogy túl sokat is kap, hogy anyagi tekintetben elkényeztetik, emellett kap figyelmet, törődést-ellátást, a család pedig kirakatszerűen rendben van, már-már ideálisnak tűnik. A tárgyi kompenzáció és a figyelem viszont csak elfedi azt, amit a gyerek nem kap meg. A valóságban az érzelmi odafordulás, a meleg szeretet elmarad, hiányzik a simogatás, a puszi, az érzelmek tükrözése, és nem alakul ki az az alapélmény, hogy jó vagyok, hogy szerethető vagyok. A szülők bár korrektül ellátják a gyereküket, érzelmi igényeit elhanyagolják, figyelmen kívül hagyják, nem reagálnak rájuk. Nem feltétlenül gonoszságból vagy akár mert maguk is narcizmussal küzdenek, bár utóbbi is előfordulhat. Ennek az érzelmi távolságtartásnak oka lehet a szülő valamilyen vesztesége, hosszabb ideig tartó betegsége, leterheltsége is, és a szakértő szerint nem is a bűnbakkeresés a fontos. A fontos annak belátása, hogy a későbbi narcisztikus alapélménye az, hogy magányos. Kozmikusan és fenyegetően magányos. 

Narcizmus és gyerekkor – így használja a gyerekét a szülő

E látszólagos ellátás, valójában érzelmi nélkülözés közepette sokszor előfordul az is, hogy a gyereket egyik vagy másik szülő úgymond felfedezi, és elkezdeni valamire használni. Például arra, hogy érzelmileg segítse őt, hogy a saját csökkentértékűség-érzését kompenzálja, hogy legyen szép, ügyes, okos, hozzon haza jó jegyeket és úgy egyáltalán: tegye gondtalanná a szülő életét. A gyerek ebben a helyzetben egyszerre éli meg az elutasítottságot és találkozik egy feltételekhez kötött szeretettel. A szülő odafigyel rá, figyelemmel tünteti ki, ha jó, ha szép, ha ügyes, ha jól teljesít, ha jól viselkedik. Ez a szeretet – bár nem feltétel nélküli és valójában romboló – a semminél több, a gyerek számára így élhetők a mindennapok, hiszen a totális szeretetlenségnél, a figyelem teljes hiányánál minden jobb.

A gyerek ebben a helyzetben próbál boldogulni. Megtanulja, hogy ő akkor szerethető (legalábbis akkor kap figyelmet), ha jó, ha nagyszerű, ha tökéletes. Erre adott válaszul épül fel szép lassan az a viselkedésmód, amit a környezet narcizmusként ismer fel: a gyerek, majd felnőtt érzelmeihez nem lehet hozzáférni, és kialakít, majd tűzön-vízen át mutat magáról egy olyan képet, egy úgynevezett hamis szelfet, amiről úgy gondolja, hogy a világnak szüksége van rá. Egy olyan erős és független ember képét, aki nagyon messze van a meg nem értett, érzelmileg elhanyagolt gyerektől. Ez a mesterségesen kialakított és fenntartott tökéletességtudat elengedhetetlen lesz az érintettek számára a túléléshez. Ha ebben a hitben meginognak, ha félő, hogy átlagossá válnak vagy hibáznak, az rettenetesen félelmetes a narcisztikus emberek számára. Ezt nem engedhetik meg maguknak. 

A narcisztikus személyiség állapotai

A narcisztikus emberek nemcsak sokfélék lehetnek (vannak jóval könnyebben szerethető narcisztikusok is, akik nem, vagy nem olyan fondorlatosan manipulálnak, akiknek elég az is, ha csak csodálják őket), de nem is mindig ugyanabban az állapotban/üzemmódban vannak – hívja fel a figyelmet Bánki György. A nem összeépült, nem integrált személyiség már önmagában erős jellemzője a narcizmusnak.

Az integritásnak ezt a hiányát a sématerápia nagyon jól szemlélteti, mert megmutatja, hogy ebben a személyiségzavarban (hasonlóan más személyiségzavarokhoz) csak elkülönült énrészek aktiválódnak, amelyek nem tudnak összeolvadni. 

A narcisztikus ember legszívesebben a grandiózus szelf állapotában van, ez az az állapot, amiben fölötte áll a többi embernek, amiben nem kell mások érzéseivel törődnie, nyugodtan dominálhat, és ezek azok a viselkedésjegyek, amik alapján a hétköznapokban a társuk vagy családjuk narcisztikusként azonosítja be az érintetteket. Ezt az élményt fenntartani ugyanakkor nagyon komoly mentális és lelki munka, és vannak esetek, amikor nem is lehetséges. Ilyenkor egyfajta kiapadás, kiürülés következik be. 

Ekkor egy másik, jóval ritkábban megjelenő üzemmód bukkan fel. A máskor fennhéjázó, mindent lesöprő ember helyett a narcisztikus ember társa vagy családja egy szomorú, elesett gyerekkel találkozik, valakivel, aki pontosan tudja, milyen kárt okoz a környezetének, aki akár még empatizálni is tud. Ez az a fájdalommal és szégyennel teli gyerek, akihez a narcisztikus nem akar közel férkőzni, és akinek az érzéseit nem akarja a felszínre engedni. Ezt az állapotot elkerülni, felejteni igyekszik az érintett személy.

És ilyenkor jelenik meg egy harmadik, elidegenített üzemmód, amikor narcisztikus el akarja kerülni, hogy a fentebb említett állapotba kerüljön, ezért tompító vagy ajzó tevékenységeket, szereket, élményeket keres, drogot vagy alkoholt használ, vagy például kifejezetten veszélyes tevékenységeket kezd.

Narcizmus és szégyen 

Az előadáson elhangzott az is, hogy a narcizmus kialakulásában kiemelkedő szerepe van a szégyennek is. Fontos viszont tudni, hogy szégyenérzetet egy gyerekben nemcsak a megszégyenítés okozhat, de az is, ha érzelmileg nincs táplálva, ha érzelmei nem tükröződnek vissza, ha nem erősítik meg abban, hogy ő elég jó, hogy elfogadható, ha a gyerek érzelmeire, igényeire nincs aki hangolódjon. Az ilyen családokban a gyerekek olyan rendszerben nőnek fel, amit a szülők érdekvilága mozgat, miközben azt próbálják elhitetni velük, hogy az ő érdekeik is számítanak. 

Ebben a közegben és ezektől az élményektől a gyerekben az a meggyőződés alakul ki, hogy az emberi kapcsolat valamiképpen a hatalmi dinamikán alakul, hogy valaki mindig fent, egy másik mindig lent van. Ez – mondja Bánki – tragikus sors, és az eredője, hogy kialakul egy olyan problémás kötődés felnőttkorra, amiben narcisztikus, bár vágyik a kapcsolatra, nem tud és nem mer szeretetet adni és kapni. 

A narcisztikus és a párkapcsolat

A narcizmus diagnózisát sokszor állítja fel a vele párkapcsolatban élő fél, mert jellemző tapasztalat, hogy a kóros narcizmus ellehetetleníti a harmonikus párkapcsolati működést. 

Pedig a narcisztikusak legtöbbször nem akarnak rosszat. Ők csodálatos szerelmi kapcsolatra vágynak, a nehézség pedig abból ered, hogy az emberi kapcsolatok nem tökéletesek. A narcisztikusok óriási lelkesedéssel vetik bele magukat a kapcsolatokba, az elején minden fantasztikus, olyan jó, amilyen még soha nem volt. A narcisztikus elismerést, rajongást kap és tükröz vissza, partnerében felfedezni véli azt a tökéletes másikat, akivel együtt szeretne lenni, aki mellett tökéletesnek érezheti magát.

Csakhogy hamar kiderül, hogy a másik is ember. Hogy egyrészt van élete a narcisztikussal folytatott kapcsolatán kívül is, és hogy korántsem tökéletes: ő is fogat mos, vécére jár, vagyis hús-vér ember, nem pedig valamiféle ideál. Ez a narcisztikus számára tragikus dolgot eredményez: partnere leértékelésével magát is le kell, hogy értékelje, ami elviselhetetlen a számára. Szeretne valami jót, de az őszinte és mély kapcsolathoz vezető utat nem ismeri, fél, hogy leértékelődik vagy elutasítják. Szeretne jó kapcsolatot, de ehhez nincs jó eszköze, mert nem talál el a saját belső világához. 

Ki segíthet? 

Csábító lehet azt hinni, hogy partnerként majd mi visszavezetjük, hogy párkapcsolati keretek között, pusztán egy jó mintával vissza tudjuk vezetni a narcisztikust önmagához, az érzéseihez. Ez azonban csak illúzió. Bár sok nagyon jó gyógyhajlamú narcisztikus van, aki megtanulhat kilépni a grandiozitás börtönéből, ez terápiás közegben és évek munkájával tud csak megtörténni. Ahogy a szakember fogalmaz:

Egy párkapcsolat nem gyógyítja a narcisztikust.

A gyógyulás útja a nehéz érzéseken való bátor keresztülhaladás, amivel el lehet érni a pozitív érzésekig.