anti hős

Gyakran éppen ellentmondásos döntéseik és hibáik teszik őket izgalmassá és emberivé. Nézzünk csak meg néhány ikonikus karaktert: Walter White a Breaking Bad sorozatból, Tony Soprano a Maffiózókból vagy Joker a DC-univerzumból, mind olyan karakterek, akik sokszor a törvényesség és etikusság határát feszegetik, mégis vonzzák a nézőket. Lehetséges, hogy az antihősökkel való azonosulásunk valahol a saját életünk bizonytalanságait vagy hibáink elfogadását tükrözi? Talán ez a fajta azonosulás segíthet megérteni, miért keresünk árnyaltabb karaktereket, akik nem pusztán jók vagy rosszak.

De vajon miért váltak az antihősök ennyire népszerűvé? Hogyan alakítják át a jó és rossz viszonylagosságáról alkotott képünket? Mit árul el rólunk, ha inkább egy erkölcsileg szürke karakterrel tudunk azonosulni, mint a klasszikus, hibátlan hősökkel? Ezek a kérdések nemcsak a kultúrát kutatók, hanem a pszichológusok és irodalomterapeuták számára is érdekesek, hiszen az, hogy kit tekintünk „kedvenc karakterünknek”, sokszor mélyebb személyiségjegyekről, illetve erkölcsi dilemmáinkról árulkodik.

Mi az antihős karakter titka?

Az antihős nem a klasszikus, tiszta erkölcsű hős, aki mindig a helyes utat választja, hanem sokszor hibázik, rossz döntéseket hoz, és nem feltétlenül követi a társadalmi normákat. Ennek ellenére vonzza az embereket, hiszen ezek a karakterek gyakran emberibbek, közelebb állnak a valóságos, esendő emberi lélekhez.

Miért találják sokan vonzónak az erkölcsileg ellentmondásos karaktereket?

Az antihősök népszerűsége nem véletlen. Közel érezzük őket magunkhoz, mivel nagyon emberiek: nem próbálnak megfelelni egy idealizált képnek, hanem vállalják az árnyoldalaikat is, és ez − bármilyen meglepő − sokkal hitelesebbé teszi őket, mint a makulátlan hősöket. Ez a fajta őszinteség különösen fontos egy olyan korban, amikor a közösségi média sokszor a tökéletesség látszatának fenntartására késztet minket.

Az antihősök történetei emlékeztetnek minket arra, hogy a valódi emberi tapasztalat mindig összetettebb, mint amit a közösségi média vagy a társadalmi elvárások sugallnak.

Ezek a karakterek tulajdonképpen a saját belső vívódásaink felnagyított tükörképei, csak ők kicsit drámaibb díszletek között játsszák el azokat a konfliktusokat, amelyekkel mi a hétköznapokban küzdünk. A történeteiken keresztül felismerhetjük azt, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, hogy mind egy cipőben járunk – ezt az élményt nevezi a népszerű pszichiáter, Irvin D. Yalom az egyetemesség (univerzalitás) élményének. Yalom szerint a gyógyuláshoz szükséges az is, hogy szembenézzünk az élet alapvető egzisztenciális kérdéseivel:

a szabadsággal, az elszigeteltséggel, az értelemnélküliséggel és a halállal.

Az antihős-narratívák épp ezeket a témákat járják körül. A Breaking Bad példájánál maradva: Walter White esetében a halálos diagnózissal való szembenézés az, ami elindítja őt egy morálisan megkérdőjelezhető úton − tökéletesen példázva, hogy az egzisztenciális szorongás hogyan befolyásolhatja az erkölcsi döntéseinket. Szakmai szempontból tehát azt mondhatjuk, hogy az antihősök történetei egyfajta terápiás funkciót is betölthetnek:

Van-e valami pszichológiai kapcsolat a mindennapi életünk és a kedvenc karaktereink között?

Önismereti szempontból különösen értékes, ha valaki képes reflektálni arra, hogy miért vonzódik bizonyos karakterekhez, ez ugyanis segít megérteni saját működésünket és fejlődési lehetőségeinket. Irodalomterápiás csoportokon gyakran kérjük meg a résztvevőket arra, hogy egy kedvenc irodalmi (vagy akár filmes) karakterükön keresztül mutatkozzanak be. Ezzel a gyakorlattal ugyanis rengeteg információt nyerhetünk, például:

1. Arról, hogy az illető mennyire képes és hajlandó megnyílni. Egy erősen védekező ember hajlamos felszínes, „biztonságos” karaktert választani, míg egy mélyebb önismeretre nyitott résztvevő összetettebb, ellentmondásosabb figurát. Az antihősöket kedvelő személyeknek tehát nagyobb igényük van az önreflexióra és általában nyitottabbak arra, hogy szembenézzenek a saját konfliktusaikkal. 
2. A résztvevő aktuális élethelyzetéről és kihívásairól. Megfigyelhető, hogy az emberek gyakran olyan karaktert választanak, aki hasonló élethelyzetben van vagy hasonló problémákkal küzd. De ennek épp az ellenkezője is jellemző lehet: hogy valaki olyan antihőshöz vonzódik, aki számára felvállalhatatlan tulajdonságokat vagy döntéseket testesít meg. Ebben az esetben az antihős egyfajta biztonságos kiélési lehetőséget biztosít: a karakteren keresztül megélhetjük ezeket az impulzusokat anélkül, hogy a valóságban meg kellene tennünk őket.
3. Az önképéről és vágyott énképéről. Érdekes megfigyelni a különbséget aközött, hogy a választott karakter inkább a valós vagy az idealizált ént tükrözi. Az antihősök közelebb állnak a valódi énünkhöz, így a velük való azonosulás sokat segíthet például azoknak, akik a perfekcionizmussal küzdenek. Sokan azért tudnak jobban kapcsolódni ezekhez a karakterekhez, mert ők maguk is nyomasztónak érzik a tökéletesség elvárását: számukra az antihősök tökéletlen volta felszabadító lehet, hiszen ha ezek a karakterek lehetnek egyszerre jók és rosszak, talán nekik sem kell tökéletesnek lenniük.
4. A személy értékrendjéről és morális dilemmáiról. Különösen informatív, ha valaki egy erkölcsileg összetett karaktert választ, és az is, ahogyan ezt indokolja. Az antihősöket kedvelő résztvevők általában fejlettebb morális gondolkodással rendelkeznek és képesek mélyebben megérteni az emberi viselkedés motivációit. Az is beszédes lehet, ha valaki kifejezetten elutasít bizonyos antihős karaktereket – ez olyan belső konfliktusokra utalhat, amelyekkel az illető még nem készült fel szembenézni. Jung ezt „árnyék-projekciónak” nevezte: amit másokban a leginkább elutasítunk, az gyakran saját el nem fogadott részeinket tükrözi.

Mit mond az antihősök népszerűsége a társadalmunkról?

Az antihősök növekvő népszerűsége tükröt tart társadalmunk elé, és több szinten is árulkodik korunk sajátosságairól. Mindenekelőtt azt jelzi, hogy egyre kevésbé hiszünk az egyszerű, fekete-fehér világképben. Jobban szeretjük azokat a könyveket és filmeket, ahol egy kicsit el kell gondolkodnunk: vajon kinek is szurkolok? Ki az „igazi” jó vagy rossz szereplő? 

Ráadásul a közösségi média és az internet korában folyamatosan szembesülünk azzal, hogy ugyanannak a helyzetnek számtalan olvasata lehet. Elég csak görgetnünk egy kicsit a hírfolyamunkban, hogy lássuk: minden történetnek minimum három oldala van. De ez egyáltalán nem baj! Sőt, ez azt mutatja, hogy kezdünk kicsit árnyaltabban látni olyan kérdéseket is, amikre régen simán rávághattuk, hogy „ez így helyes” vagy „ez így helytelen”.

Egy olyan korban, amikor az egyéni boldogulás és önmegvalósítás alapértéknek számít, ezek a karakterek felteszik a kérdést: meddig mehetünk el saját céljaink követésében? Hol húzódik a határ az egészséges önérvényesítés és az önzés között?

A társadalmi kérdéseknél maradva kiemelném még a rendszerkritikát, ugyanis az antihős karakterek gyakran pont azokat a frusztrációkat jelenítik meg, amiket mi is érzünk a fennálló rendszerekkel kapcsolatban. Vegyük csak A nagy pénzrablás hihetetlen sikerét: ki ne szurkolt volna titokban a bankrendszerrel szembeszálló rablóknak, Tokiónak, Berlinnek és Denvernek? A sorozat zseniálisan tapint rá arra a titkos vágyunkra, hogy egyszer a kisember is visszavághasson a pénzügyi elitnek. Nem csoda, hogy a karakterek által viselt Salvador Dalí-maszk az ellenállás világszerte ismert szimbólumává vált. És itt jön a csavar:

miközben nézzük a sorozatot, folyamatosan azon kapjuk magunkat, hogy bűnözőknek drukkolunk − de valahogy mégis hősöknek érezzük őket.

Ez a kettősség tökéletesen tükrözi azt a morális szürke zónát, amiben a mai világban sokszor találjuk magunkat. Pont, mint amikor a mindennapokban szembesülünk olyan helyzetekkel, hogy tudjuk, egy nagy cég nem épp etikusan működik, mégis ott vásárolunk, mert csak az ő terméküket tudjuk megfizetni − ismerős, ugye? Ezek azok a helyzetek, amikor nem igazán tudunk tiszta lelkiismerettel „jó” döntést hozni, és pont ezért érezzük olyan közel magunkhoz ezeket az antihősöket: ők is ugyanezekkel a modern dilemmákkal küzdenek, csak sokkal drámaibb formában.

Mennyiben lehet katarzisélmény egy antihős történetét követni?

Az antihősök történetei általában nem kínálnak egyszerű feloldozást. A katarzis itt nem a „minden jóra fordul” élményéből származik, hanem abból a felismerésből, hogy az élet − és benne mi magunk − lehet egyszerre tragikus és értékes, hibás és méltó a megértésre. Ezáltal az egyik legalapvetőbb katartikus elem az antihősök történeteiben a „megengedés” élménye.

De az antihősök nem csak azoknak segíthetnek, akik a perfekcionizmustól, a megfelelési kényszertől szenvednek, hanem lényegében mindenkinek, akinek nehézségei vannak azzal, hogy saját negatív tulajdonságaival szembenézzenek. Carl Gustav Jung elmélete szerint mindannyian rendelkezünk egy „árnyék-énnel” − olyan tulajdonságainkkal és késztetéseinkkel, amelyeket általában nem szívesen ismerünk be magunknak. Gondoljunk csak a Breaking Bad Walter White-jának hiúságára és kontrollmániájára, vagy épp a Joker elfojtott dühére és bosszúvágyára −

ezek mind olyan emberi tulajdonságok, amelyeket magunkban is felismerhetünk, csak általában kisebb léptékben, a hétköznapok szintjén.

Az antihősök segítenek kapcsolatba kerülni a saját árnyékunkkal, integrálni ezeket az énrészeinket, ami a személyiségfejlődés szempontjából kulcsfontosságú. Rajtuk keresztül biztonságos távolságból szemlélhetjük saját „sötét” oldalunkat, és azokat az érzelmeket és impulzusokat, amelyeket mi magunk elfojtunk vagy szégyellünk.

A karakter sebezhetőségének látványa katartikus lehet azok számára, akik hasonló belső küzdelmeket élnek át, de nem mernek róla beszélni.

Amikor például Jesse Pinkman karaktere a Breaking Badben folyamatosan hibázik, majd újra és újra megpróbál jóvátételt keresni, az tükröt tart saját megbánásaink és helyrehozási kísérleteink elé.

Mit gondol a nézők erkölcsi fejlődéséről?

Az antihősök kedvelése és az erkölcsi fejlődés kapcsolata rendkívül összetett téma. Tapasztalataim szerint nem arról van szó, hogy az antihősök kedvelése valamiféle morális relativizmust vagy az értékek fellazulását jelezné – épp ellenkezőleg. Azok, akik képesek mélyebben kapcsolódni az antihős-karakterekhez, általában fejlettebb empátiás készségekkel és kifinomultabb erkölcsi érzékkel rendelkeznek. Nem azért kedvelik ezeket a hősöket, mert „megértőbbek a rosszal szemben”, hanem mert

A morális fejlődés egyik fontos állomása, amikor képessé válunk arra, hogy túllépjünk a fekete-fehér gondolkodáson, és felismerjük az emberi természet és a döntési helyzetek összetettségét. Az antihősök történetei ebben különösen segíthetnek, hiszen arra késztetnek, hogy egyszerre vegyük számba egy karakter „jó” és „rossz” tulajdonságait. Lawrence Kohlberg morális fejlődéselméletére támaszkodva azt mondhatjuk, hogy az antihősök iránti érdeklődés gyakran az úgynevezett posztkonvencionális erkölcsi gondolkodás jele lehet. Ezen a szinten az ember már képes túllépni az egyszerű szabálykövető moralitáson, és mélyebben megérteni az etikai dilemmák természetét.

Figyelembe veszik például azt, hogy míg Walter a végsőkig küzd azért, hogy a társát, Jesse-t megmentse az önpusztítástól, eközben képes hidegvérrel meggyilkolni másokat, és fokozatosan feláldozza azokat az értékeket, amelyekért eredetileg az egészet elkezdte.

Érdekel, hogy kiről mintázta Ian Fleming James Bond karakterét? Ebből a cikkből kiderül.