Ezért látsz mindenben arcokat

Töprengtél már azon, vajon miért látsz állatokat, hajókat, emberi arcokat a felhőkben, vagy egyesek miért hiszik, hogy Jézus megjelent nekik a pirítóson? A válasz a pareidolia nevű pszichológiai jelenségben rejlik.

A pareidolia elnevezés a görög para, vagyis (ebben a kontextusban) rendellenes és eidolon, vagyis kép szavak összetételéből származik, és egy olyan illuzórikus érzetet jelöl, amikor azt hiszed, a környezetben felbukkanó véletlenszerű ingerek szándékos, gyakran antropomorf jelentéssel bírnak – írja a How Stuff Works.

Emiatt az érzéki illúzió miatt hallasz szívveréseket a háttérzajban, ezért látsz mogorva arcot a párna gyűrődéseiben, netán ezért gondolod úgy, hogy Jézus vagy Elvis arcképe tisztán kivehető a reggeli pirítósodon. De vajon csak egyszerű érzékcsalódásról van szó, vagy a pareidolia komolyabb funkcióval rendelkezik? Több elmélet született már azzal kapcsolatban, mi lehet a jelenség kialakulásának oka. Kang Lee, a Torontói Egyetem pszichológusa szerint az evolúcióban rejlik a magyarázat: vadászó-gyűjtögető őseink számára létkérdés volt, hogy a lehető leghamarabb felismerjék a rájuk leselkedő ragadozókat vagy ellenséges személyeket.

A pareidoliának köszönhetően minimális adatokból és nagyobb távolságról is képes vagy felismerni és összerakni az arcokat – így az ősemberek már azelőtt felismerhették az oroszlánt vagy a rivális törzs tagját, mielőtt az a közelükbe ért volna és lecsapott volna rájuk. Mellékhatásként egyfajta túlérzékenység jelentkezik, vagyis azokból a dolgokból, képekből is könnyen arcokat és emberekre/élőlényekre jellemző tulajdonságokat olvasunk ki, amelyek esetében szó sincs ilyesmiről – de a hamis riasztás még mindig kisebb veszéllyel jár, mint ha éles helyzetben nem aktiválódna az arcradar, így evolúciós szempontból a pareidolia hasznosnak ítéltetett.

Tényleg megjelenik Jézus a pirítóson?
Tényleg megjelenik Jézus a pirítóson?Fotó: Michael Burrell / Getty Images Hungary

De vajon hogyan működik ez a különös érzéki jelenség? A klasszikus modell szerint az érzékletek feldolgozása lentről felfelé történik, vagyis a szembe érkező vizuális ingerek (formák, színek, mozgás, stb.) az agyba továbbítódnak, ahol információvá alakulnak át. Eszerint az elképzelés szerint az illúzió már a szemben megszületik, az agy csak megkapja és értelmezi a neki továbbított jeleket. Lee és munkatársai azonban a fordított, fentről lefelé modellt gondolják helytállónak: azaz az agy már eleve hamis előfeltevésekkel indít, vagyis még azelőtt torzítja a jeleket, hogy azok a külvilágból beérkeznének a szembe.

Elfogult az agyad

Lee egy kísérletben a résztvevőket MRI-vizsgálatnak vetette alá, miközben kusza, összevissza foltokból, vonalakból álló képeket mutatott nekik – némelyik képen tényleg kivehető volt egy arc, mások viszont csak „zajt” tartalmaztak. Az alanyoknak azt hazudták, hogy a képek felén emberi ábrázat látható, majd mindegyik kép esetében megkérdezték őket: „Látod benne az arcot?”. A résztvevők az arc nélküli képek 34 százalékánál is biztosan állították, hogy látják rajtuk az emberi arcvonásokat.

Az MRI-felvételeken jól látszott, hogy a vizuális kéreg, vagyis az agy képfelismerő központja abban az esetben is aktiválódott, amikor nem volt arc a képen, csak az alanyok gondolták azt. Ebből a professzor arra következtetett, hogy az agy egy másik része, pontosabban a homloklebenyben található alsó homloki tekervény kondicionálja arra a vizuális kérget, hogy értelmezhető formákat ismerjen fel ott is, ahol nincsenek – ha ez igaz, bizonyítást nyer a „fentről lefelé” elmélet.

Egy másik kísérletben Lee azt vizsgálta, mennyire képesek a kisgyerekek megkülönböztetni egymástól az emberi arcokat, ha azok a saját rasszukhoz vagy más bőrszínű személyhez tartoznak. A kutató úgy találta, a csecsemők még ugyanolyan sikerrel veszik észre a különbségeket minden embertípus esetében, kilenc hónapos korukban azonban már csak a sajátjukkal megegyező rasszba tartozókat tudják érdemlegesen megkülönböztetni egymástól. Ennek oka Lee szerint nem a biológia, hanem a szocializáció: mivel a gyerekek életüknek ebben a szakaszában leggyakrabban a szüleik arcát látják, azt azonosítják emberi arcként, az attól eltérő bőrszínű vagy karakterisztikájú arcokat kevésbé tudják értelmezni.

Mustra