Elutasítás, harag, depresszió: bármit is érzel, helye van a gyászban

Számos szakember próbálta már megfogalmazni a gyász folyamatát, ebből kifolyólag pedig számtalanszor kiderült már, hogy ez az egyik leginkább komplex érzelmi állapot. Miközben próbálunk megfelelni a társadalom elvárásainak, miszerint ilyenkor visszahúzódó, szomorú az ember, sokszor mi magunk sem értjük, hogy mi zajlik bennünk.

Az öt fő szakasz

Azok közül, akik megkísérelték pontokba szedni a gyász folyamatát, talán Elisabeth Kübler-Ross neve vált leginkább ismertté. A svájci származású pszichiáter a halálhoz vezető utat vizsgálta, így különítette el az alábbi, egymásra épülő öt fázist:

Az első fázis az elutasítás. A betegek nagy többsége nem képes elfogadni a gyógyíthatatlanság diagnózisát, ám idővel mégis megpróbál bizonyos mértékben szembesülni vele. Ugyanez a helyzet bármilyen más veszteség esetén is: mintha fel sem fognánk, hogy mi történt velünk.

Ezt követi a düh fázisa. Általában azután, hogy szembesülünk a helyzet súlyával, a viselkedésünk megváltozik: dühöt, haragot érzünk. Azért, mert pont velünk történik mindez, vagy azért, mert egy szerettünk meghalt – a tehetetlenség érzése gyakran szül dühöt. De éppúgy, ahogy minden más érzésnek, ennek is helye van a gyász folyamatában.

A teljes tagadás és a harag elmúlását követően az alkudozás fázisába érünk. Ebben a szakaszban sorra vesszük, hogy mi mindent megtennénk azért, hogy még egy órát, még egy napot a szerettünkkel tölthessünk. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt.

Mivel az alkudozás eredménytelen, elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk a ténnyel, miszerint veszteség ért minket. Amikor ez a felismerés megszületik, jellemzően depresszió lesz úrrá rajtunk. Nincs kedvünk semmihez és senkihez, nem találjuk a helyünket abban az új világban, amiben a veszteséggel kell tovább élnünk.

Az ötödik, egyben utolsó fázis a belenyugvásé. Azt, akit elvesztettünk, már nem hozhatja vissza senki. Ezt el kell fogadnunk, ehhez a megváltozott élethelyzethez kell alkalmazkodnunk. Már semmi sem lesz olyan, mint korábban, ezek között az új körülmények között kell megtalálnunk újból a helyünket.

Bár az 1970-es, ’80-as évek során Elisabeth Kübler-Ross modellje rengeteg embernek segített elfogadni, hogy a gyász során minden érzés jogos, azóta több szakember is bírálta az elméletet. Az emberek szeretik tudni, hogy mi történik velük, mit miért éreznek és meddig fog tartani az esetleges rossz – erre pedig tökéletesen megfelel a Kübler-Ross-modell. Fontos azonban, hogy az öt fázist kellő rugalmassággal kezeljük, hiszen minden ember más, mindenki máshogy éli meg a veszteséget.

George Bonanno klinikai szakpszichológus szerint azonban veszélyes ennyire általánosan tekinteni a gyászra, hiszen – bár sokan végigmennek a fent említett fázisokon – a legtöbb ember esetében nem így zajlik a gyász folyamata. A fenti modell láttán pedig ezek az emberek könnyen úgy érezhetik, hogy nem helyénvaló, amit éreznek, egyszerűen rosszul gyászolnak. Nagyon kevés konkrét bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy a fenti öt fázis alkotja a gyász folyamatát. Egy erre vonatkozó longitudinális tanulmány 2007-es eredményei szerint a legtöbb ember esetében az Elisabeth Kübler-Ross által leírt szakaszok különböző kombinációja megjelenik, de a legritkább esetben élik át az emberek mind az öt fázist. Ennek ellenére sok más szakemberrel együtt Bonanno is azt vallja, hogy az emberek számára megnyugtató a tudat, hogy létezik egy ütemterv a gyászra – még ha ez az illúzió is. Felesleges elvárni magunktól, hogy gyászunk egy tankönyvi példába illő lefolyást mutasson, hiszen minden gyászmunka teljesen egyedi, és minden érzésnek helye van a folyamatban.