Azt hiszed, mindenre képes vagy, ha akarod? Nagy tévedés!

Ha a fenti kérdésekre többségében igennel válaszoltál, akkor beleestél az alapvető attribúciós hibába – abba az általános emberi kognitív torzításba, mely az emberek viselkedését inkább belső, a személyre jellemző okokkal magyarázza és nem veszi eléggé figyelembe a környezet hatásait –írjaNoam Shpancer a Psychology Todayen.

Kétségtelen, hogy mind a személy belső jellemzői, mind a környezeti hatások magyarázattal szolgálnak a megjelenő viselkedésre. Azonban nagyon sokszor, sőt az esetek messze túlnyomó többségében a környezeti tényezők jobb magyarázatot adnak, mint az ember belső jellemzői. Nézzük a fenti példákat:

Szeretjük azt hinni, hogy a katonák bátrak és hazafiasak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a merészek és hazafiasak mennek katonának. Valójában a gazdasági, oktatási és családi háttér sokkal jobban bejósolja, hogy valakiből katona lesz-e.

Azt mondjuk az embereknek, hogy fejlesszék az akaraterejüket, hogy elérhessék a céljaikat. Pedig a célok elérésében sokkal nagyobb szerepe van a szokásoknak és a rendezett körülményeknek, amelyek megteremtik azt a helyzetet, amiben nincs is szükség az akaraterőre ahhoz, hogy a célod felé haladhass. Ha abba akarod hagyni az ivást, akkor sokkal jobban jársz, ha nem mész többet kocsmába, új, nem ivó barátokat és alkoholmentes szórakozási lehetőségeket keresel, mint ha ülsz a bárban, és az akaraterőd segítségével igyekszel nem inni.

Az állóképesség is jórészt a környezeten múlik

Akiket reziliensnek tartunk, azok nagy nyomás alatt, nehézségek közepette is képesek teljesíteni. Azt gondoljuk, hogy ez az adottságuk, személyiségük ereje. Holott kutatások bizonyították, hogy a reziliencia nagyrészt abból fejlődik ki, hogy az adott embernek milyen kapcsolatai vannak a környezetében, milyenek a korábbi tapasztalatai.

Mások vagyonát és sikereit hajlamosak vagyunk a saját erőfeszítéseiknek betudni: keményen dolgoztak és tehetségesek voltak. Ez talán igaz is, mégis a vagyon és a siker sokkal inkább a környezeti tényezőknek tudható be. Legnagyobb esélyed akkor van arra, hogy felnőttként gazdag legyél, ha gazdag családba születsz.

A környezetünk sosem hasonló

Az alapvető attribúciós hibára mélyen gyökerező hajlamunk van. Ezzel különböztetjük meg egymástól az embereket. Feltesszük, hogy a környezeti tényezők – például egy osztály – azonosak, és akkor az egyik gyerek ilyen, a másik olyan, személyiségétől függően. Pedig a környezeti tényezők sosem azonosak, és ha nem vesszük figyelembe a hatásukat, akkor hibát követünk el.

Ennek a tévedésnek a terjesztésében a pszichológia is hibás. A pszichológia az egyéni tulajdonságokra, különbségekre, jellemzőkre fókuszál, és erősíti ezzel azt az individualista nézetet, ami társadalmunk sajátja, és ami azt sugallja, hogy bármi lehetséges, és minden csak rajtad és a te fejlődőképességeden múlik.

Szembesülj a hibáiddal, fejleszd a készségeidet, kommunikációdat, küzdd le az akadályokat, gyengeségeidet, és majd elnyered a boldogságot. Ez azért hamis kép, mert teljesen kihagyja a környezet szerepét. Ha valaki éhezik, esetleg zsemlét lop a boltban. De nem lopna zsemlét, ha nem lenne éhes, és teljesen felesleges a lopás elkerülendő voltáról előadást tartani neki.

Ha veled van baj, akkor a világgal nincs

Az egyéni jellemzők és az egyéni felelősség hangsúlyozása jó eszköz azokkal szemben, akik a rendszer kritikusai. Ha a rendszer meggyőz arról, hogy a problémáid oka te magad vagy, akkor ugye nem a rendszer a hibás. Ha az áldozatokat okolják a személyes felelősség zászlaja alatt, akkor azzal erősítik az „igazságos világ” hamis nézetét is, miszerint ha valakinek jól megy, az megérdemli, ha valaki pedig szenved, akkor biztosan valamit rosszul csinált.

A külső tényezők jelentőségének hangsúlyozásával mintha magam ellen is beszélnék, hiszen coachként az emberek személyes fejlődését szeretném segíteni – és hiszek ennek a munkának a hasznosságában. Abban viszont nem hiszek, hogy minden csak rajtunk múlna, egyedül a mi felelősségünk lenne az, hogy mire visszük az életben. Sokszor látom azt, hogy akik hozzám fordulnak, elégedetlenek a teljesítményükkel, önmagukkal, mert olyan elvárásokat támasztanak a személyes felelősségük nevében önmaguk felé, amik megvalósulását a „rendszer”, amiben élünk, a környezet nem teszi lehetővé.

Vegyük például a kisvárosi vállalkozót, aki több évtized sikeres vállalkozásával a háta mögött most megkérdőjelezi önmagát és alkalmasságát a feladatra. Nem tartja lehetetlennek, sőt látja is, hogy megváltozott az üzleti környezet és kultúra, mégis úgy érzi, ő nem elég „tökös”, és meg kéne tudni oldania a dolgait a megváltozott játékszabályok között is. Vagy a fiatal reklámszakembert, aki hiába dolgozik jó fizetésért egy fancy cégnél, úgy érzi, sehol sincs a kollégáihoz képest, mert albérletben lakik, azoknak meg saját belvárosi lakásuk van. Érti ő, hogy a kollégáknak a szüleik vették a lakást, de azt gondolja, hogy mégiscsak akkor lenne velük egy szinten, ha ez is meglenne már neki is. Vagy az anyát, aki azzal vádolja magát, hogy nem elég nőies, vidám és vonzó – és leszámítja e képből azt a tényt, hogy öt éve nem aludt végig egy éjszakát sem, nem sportolt vagy volt kettesben a párjával, és napi tizenhat órát rohan a gyerekei meg a házimunka után.

Önmagunk és mások munkájának, viselkedésének, eredményeinek a megítélésekor érdemes észben tartani ezt az alapvető attribúciós hibát, és figyelembe venni a környezeti tényezőket is. Mégpedig úgy, hogy elkerüljük, az „értem én, hogy nehéz neki (nekem), de mégis…” kezdetű mondatokat. Ezzel talán valósabb képet látunk majd a világról és a benne élő emberekről – és akár még a felesleges és az életünket megkeserítő ítélkezéstől is megszabadulhatunk.