Ezért szabadulnak így el a viták a Facebookon

Hogyan vitatkoznak az emberek a Facebookon? Miről szólnak az online viták? Mennyi értelme van ezeknek egyáltalán? Erről kérdeztük a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Csonka Balázs: A Facebookra nem tanulni jár az ember

A közösségi média, ahogy a neve is mutatja, a közösség élményének egyfajta pótléka, az egésznek ugyanakkor nem sok köze van a közösségek működéséhez. Se közös érték- és hiedelemrendszer, se közösségi altruizmus, se közösen meghatározott szabályok, se csoporthűség. Sokszor még csak nem is ismerjük a másikat. Mindez ráadásul az online térben történik. Ezek egyik következménye, hogy az ember sokkal felelőtlenebb lesz, hiszen az interakcióknak nincs valódi tétje, valódi, látható, kézzelfogható következménye. Nem fog kirekeszteni a közösség, nem lesz elhúzódó konfliktusom a másikkal, stb. 

A másik fontos szempont az emberi érzelmek természetéből következik. Arról van szó, hogy a különböző érzéseink gyakran nem illeszkednek a helyzethez, amelyben megnyilvánulnak, hanem valamely korábbi helyzet maradványai, abból maradtak fenn, onnan nyerik az erejüket, ott és akkor azonban nincs módunk a megélésükre. A frusztrált munkavállaló például, aki azt érzi, nem becsülik meg a munkáját, keveset keres, borzasztóan bánik vele a vezetőség, ezt a sok-sok megaláztatást és az abból fakadó haragot nem minden esetben a főnökével szemben fogja megélni. Hanem az autóstársaival fog veszekedni, a családjával lesz türelmetlen, a kisebbségi csoportokat fogja gyűlölni, stb. Indulatai tehát olyan helyzetekben fognak a felszínre törni, ahol a legkisebb ellenállással, a legenyhébb következményekkel számolhat, és persze kicsit átalakítva: a lassú haladás, a gyerek tiszteletlensége, a kisebbségi csoport sztereotipikus és megvetendő tulajdonságai lesznek a düh „kiváltói”. 

A facebookos viták, kommentek, és úgy en bloc az egész közzöségimédia-kultúra így gyakorlatilag egyenes tükre annak, mennyi frusztrációval élnek az emberek, mennyi negatív érzelmet hordoznak magukban, és keresnek nekik valamilyen csatornát, ahová kicsit átalakítva, de kiönthetik magukból. Épp ezért a valódi vitát általában kár is Facebookon elkezdeni. A valódi vita ugyanis épp arról szólna, honnan jön az a rengeteg indulat, amivel az ember valamelyik oldalt védi vagy támadja. Akkor tudjuk megérteni a másikat, ha az elhangzottak mögött észrevesszük azt, amiről az adott helyzet az ő számára szól. Erre – facebookos körülmények között – gyakorlatilag nulla esély van, senki nem fogja kommentben megírni, hogy igazad van, borzasztóan megalázva érzem magam nap mint nap az életemben, és ezért szívből gyűlölöm mindazokat, akiket olyannak látok, hogy méltatlanul jutnak hozzá dolgokhoz, amikhez én sose fogok.

Nagy az esély ugyanakkor arra, hogy a legnépszerűbb hozzászólások épp az alapérzelemre reflektálnak. A véleménycikkek vagy blogbejegyzések, az ostoba csúsztatásokkal teli, szegényes érvelések, a véresszájú gyalázkodások, sokszor a caps lockkal gépelt, inkoherens mondatok. A lényeg azonban mindig az érzés, ami mögöttük van: a keserűség, a harag, a meghatottság, a kapcsolódási vágy stb., ami ott él bennünk, és várjuk, hogy egy-egy megnyilvánuláshoz kapcsolódóan kiönthessük magunkból, és egy kicsit kevésbé feszítsen aztán. Egy dühös cikk írójához kapcsolódva, egy felháborodott kommenthez csatlakozva, egy aranyos cicás képet megosztva pedig ezt bármikor megélhetjük. A teljes kép megismerése, az ellenérvek, a más szempontok ilyenkor nemcsak azért nem számítanak, mert egy másik rendszerhez, a gondolkodáshoz kapcsolódnak, de azért sem, mert eleve nem azért mentünk oda. Nem az volt a cél, hogy információhoz jussunk, hanem az, hogy az érzelmeinkkel tudjunk valamit kezdeni. De legalábbis ne maradjunk velük egyedül.

Éppen ezért a Facebook-viták legjobb esetben is az érvek és szempontok egyszerű megjelenítéséről tudnak szólni. Aki fogékony rá, hogy új szempontokat ismerjen meg, sokat profitálhat ezekből, különösen ma, amikor egy-egy gondolat vagy hiedelemrendszer teljes, kifejtett változatát is hivatkozni tudjuk, vagyis nem kell nekünk legépelni az egészet. 

Szalay Ágnes: Nem a meggyőzés, az önmegerősítés a cél

Hát ha az a kérdés, hogy hogyan vitatkozz a Facebookon, akkor az a személyes véleményem, hogy sehogy. A Facebook és az egyéb ilyen rövidebb szöveget feltételező helyek nem igazán alkalmasak a vitatkozásra. Mert mi a célod a vitával? A válasz, amit erre mindenki rávág az az, hogy meggyőzd a másikat a magad igazáról. Nos ez a legritkább esetben van így, főleg nem egy Facebook-vita jellegű dolognál. Sokkal erősebb motiváció szokott lenni az, és szinte mindegy, hogy tudatában vagy ennek, vagy sem, hogy magadat és a véleményedet számodra tetszetős fényében mutasd be, társas támogatókat (konkrétan és átvitt értelemben like-okat) szerezz azáltal, hogy a hasonló nézeteket vallók körének bemutatod az álláspontodat.

Paul Graham piramisba formázta az ellenvetések szintjeit, eszerint konkrét, az első célnak megfelelő vitát csak az ellenvetés-hierarchia csúcsán lehet folytatni. Ott, ahol az történik, hogy pontosan értelmezed a másik szövegének alapgondolatát, és azt a gondolatot cáfolod tényekkel alátámasztva. Ezt az ilyen írásos vitákban ritkán lehet tapasztalni, általában az ellenvetés-hierarchia alsóbb szintjein zajlik a szóváltás, ahol a másik gondolata egy pontjának kiragadása, torzítások, vagy konkrét és támadó személyeskedések, ítélkezések kapnak helyet. Ez pedig nemhogy az eredeti gondolathoz nem tesz hozzá, de általában inkább rossz fényt vet a vitázóra, mint jót (kivéve az iránta érzelmileg elkötelezettek szemében vagy a hasonló szinten gondolkodók körében).

Ráadásul írásban gyakran nem sikerül átadni azt a gondolatot, amit egy hosszabb párbeszéd folyamán ki lehetne fejteni. Sokszor látok ismerőseim posztjai alatt olyan egymással vitatkozó gondolatokat, vagy cikkek alatt olyan kommentvitákat, hogy nem is értem, mi az összefüggés a két egymással vitázó fél mondatai között. Az egyik gondol valamire, amikor pár szóval leírja a kommentjét, a másik ezt értelmezi valahogy a saját szűrőjén keresztül, és ez alapján válaszol. De én mint harmadik, őket nem ismerő fél, nem azzal a szűrővel értelmeztem, nekem az a pár szó nem azt jelentette, így kérdőn állok a reakció előtt, hogy ez vajon hogy jön ide. Senkivel sincs gond ebben a helyzetben, csak éppen az van, hogy a rövid, pár soros hozzászólás mint forma, alkalmatlan a gondolatok pontos kifejtésére.

Régi blogos múltamból meg az olvasói levelekre való válaszolásból azért van pár tapasztalati szabályom, amit idetehetek, ha valaki mégis így szeretne vitázni. Van a „ne etesd a trollt”. Ha valaki egyértelműen gyalázkodik, személyeskedik, durván támad, akkor azt jobb figyelmen kívül hagyni. Ha fontos neked, hogy mindig emberi választ adj, akkor udvariasan lehet jelezni, hogy elolvastad, érted, hogy ő ezt mondja, de ne védekezz, ne magyarázkodj és ne támadj. Nyugta – ahogy a légi irányítók mondják. Ha viszont esetleg bántó hangnemben is akár, de olyat vet fel, ami jogos lehet, amire lehet érdemi választ adni, akkor megint csak megőrizve a gyerekszobád emlékeit, indulatokat félretéve érdemben válaszolhatsz is. Ha fontos neked a téma, akkor érdemes lehet a Facebookon külön posztban hosszabban elmondani – mert ahogy az előbb is írtam, a komment pár sora kevés lehet arra, hogy egyértelmű legyél.

Milanovich Domi: Tanuld meg okosan megválasztani a csatáidat

Előfordult már veled, hogy elkezdtél vitatkozni valakivel a Facebookon, és huss, 2-3 óra el is ment az életedből? Mikor erre rájöttél, persze rögtön megbántad az egészet, mert a másikat úgysem győzted meg, akkor meg mire volt jó? Tényleg csak arra, hogy felzaklasd magad? 

Azok közé tartozom, akik szerint lehet tétje és értelme egy Facebook-vitának, csak nem mindegy, hogyan csináljuk. A közösségi médiának egyrészt hatalmas erőssége, hogy bárki szabadon elmondhatja a véleményét, ugyanakkor nagyon könnyű belecsúszni egy parttalan, mégis rengeteg energiát felemésztő vitába. Ahhoz, hogy ezt elkerüljem, én a következő szempontokat szoktam mérlegelni:

1. Ki a vitapartner: az elnyomás egyik formájának tartom, ha sokadszorra kell olyan infókat elmagyaráznom férfiaknak és ciszheteró embereknek, amiket amúgy pár kattintással ők is el tudnának érni a neten. Van egy ilyen furcsa elvárás a kisebbségi csoportok tagjai felé, hogy örökösen álljanak rendelkezésre a többségi emberek számára érzékenyítés céljából. Persze vannak helyzetek, amikor ezt örömmel megtesszük, de hosszú távon eszméletlen fárasztó, ha folyton egy ilyen edukációs funkciót kell betöltened. Éppen ezért egy idő után lényeges kifejleszteni egyfajta tudatosságot, hogy spórolni tudj az energiáiddal. Én megpróbálok nem belemenni társadalmi egyenlőtlenségekről szóló beszélgetésekbe élőszóban sem, ha azt látom, hogy a) túl nagy ideológiai szakadék tátong közöttünk; b) a másik arra sem vette a fáradságot, hogy az alapvető kérdéseknek utánanézzen, c) én fizetek neki azért, például egy képzésen, hogy egy teljesen más témában adja át a tudását.  
2. Mi a vita célja: sokszor megesik, hogy a szóváltás valódi célja nem a másik meggyőzése. Ilyenkor tulajdonképpen egy harmadik fél feltételezett érdekében történik a kommunikáció: például amikor egy egész csoport számára akarom kifejezni, hogy nem értek egyet az adott poszttal, a szolidaritásomról igyekszem biztosítani az érintetteket, vagy azt próbálom meg bemutatni, hogy erőszakmentes módon is lehet közvetíteni az értékeimet. Ezek persze mind valid indítékok, hiszen ha csendben maradunk, azt könnyen egyfajta jóváhagyásnak vehetik, így érdemes megtörni a hallgatást. Az viszont fontos, hogy mi magunk tudatában legyünk, hogy miről is szól ez a helyzet, és ennek megfelelően hozzunk döntéseket arról, hogy kinek érdemes címezni az üzeneteinket, hogyan és milyen terjedelemben érveljünk. 
3. Mennyi időt szánok a vitára: az energiatakarékosság jegyében igyekszem tehát csak a számomra fontos témákban belemenni vitákba, és lehetőleg olyan emberekkel, akikben van nyitottság a párbeszédre. Általában 1-2 kommentnél próbálok megállni, ilyenkor előre jelzem a másiknak, hogy sajnos a következő hozzászólására (ami majdnem biztos, hogy lesz) már nem fogok tudni reagálni. Ezután rögtön kikapcsolom a bejegyzésekről jövő értesítéseket, hogy mentálisan is képes legyek elengedni a témát. Ha folyton pittyeg róla valami, akkor ez gyakorlatilag lehetetlen. Miután teljesen elcsendesült a vita az általam észlelt digitális térben, és én is megnyugodtam (akár egy-egy támogató barát segítségével), ismét képes vagyok más dolgokra irányítani a figyelmemet.