Devon Price a Mediumon gondolkodott el arról, hogy sokszor mennyire megtévesztjük magunkat, amikor különféle címkéket igaznak és megmásíthatatlannak gondolunk. Imádjuk a címkéket. Narcisztikus vagy pszichopata, hugrabugos vagy griffendéles, oroszlán vagy rák, introvertált vagy extrovertált. Pszichológiai cikkekből a legnépszerűbbek azok, ahol valamilyen címke szerepel már a címben is. Ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy kitöltsünk teszteket, amik majd megmondják, hogy milyenek vagyunk, akár valami pszichológiai kategóriába sorolnak be, akár megmondják, hogy a Trónok harca melyik szereplője lennénk. Jó is ez, mert hasznos az emberi törekvés, hogy megismerjük önmagunkat és embertársainkat, de megvan a veszély, hogy korlátozzák a gondolkodásunkat, észlelésünket. Hogy magunkra akasztva egy címkét olyan igényeket és vágyakat tételezzünk fel magunknak, amik nem is lennének, csupán azért gondoljuk, hogy nekünk erre van szükségünk, mert a teszt ezt mondta.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Nagyjából tíz éve indult az introvertáltak forradalma, ami azóta is él és virul. Főleg interneten és könyvekben – ezek a csatornák ugye jobban illenek az introvertált személyiséghez, mint a tömegrendezvények – számos csoport, cikk, fórum emeli ki az introvertáltak pozitív tulajdonságait és mulat az extrovertáltak szómenési hajlamán és kapcsolatvágyán. Kétségtelen, hogy az extraverzió-introverzió tengelynek jóval több pszichológiai megalapozottsága van, mint annak, hogy milyen ember a szűz és az oroszlán. Az is nagyon hasznos ebben a mozgalomban, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos, a munka világában az utóbbi évtizedekben kevésbé díjazott tulajdonságok igenis értékesek lehetnek (a munkahelyeken is). Sok, a témával kapcsolatban kialakított fogalom valós, az életünkbe beépíthető haszonnal bír. Nekem például ilyen volt az introvertáltak másnapossága, amiről tapasztalatból tudtam ugyan, de tudatosan nem gondoltam végig, amíg valaki ki nem mondta, és nem lettek rá szavak.
Másrészt viszont, az utóbbi hetekben különösen, megtapasztalhattad azt is, hogy a magadra mint intro- vagy extrovertáltra aggatott tulajdonságok mégsem látszanak bejönni. Például keményvonalas introvertáltként szenvedsz a kényszerű izolációban. Vagy világéletedben társasági ember voltál, és mégsem fordulsz be az elzártságban. Price azt írja, hogy ez azért van, mert igazából nincsenek intro- és extrovertáltak, vagyis annyira kevesen vannak, hogy valószínűleg éppen te nem tartozol közéjük.
Az emberi tulajdonságok, mint a magasság, az intelligencia, a kalandkeresés általában normál eloszlást mutatnak a populációban. Ilyen az intro- és extraverzió is. A normált eloszlást a haranggörbével lehet ábrázolni.
Alul van az intro-, extraverzió kontinuuma, balra a szélsőségesen introvertált, jobbra a szélsőségesen extrovertált. A legtöbb ember középen helyezkedik el, vagyis ambivertált. De még ha nem is középen van valaki, hanem bal oldalon, valószínűleg akkor sem esik az erősen introvertált kategóriába.
Érdemes ezt az introvertált kategóriát is fenntartásokkal kezelni, éppúgy mint például a narcisztikust, hogy ne a prekoncepcióid, hamis elvárásaid és sztereotípiáid vezéreljenek, amikor az életed döntéseit meghozod, vagy amikor másokat, akikkel kapcsolatban vagy, megítélsz. Price például azt írja, hogy amint bekategorizálta magát introvertáltnak, elkezdte úgy szervezni az életét, hogy ne menjen koncertekre, kevesebbet járjon társaságba – hiszen őneki szüksége van az egyedüllétre, úgy töltődik. Hamarosan, a társas ingerek hiányában, egészen befordult, még inkább spleenes lett a hangulata. Neki is, mint az emberek 98 százalékának, szüksége van a társas kapcsolódásokból jövő energiára. A magukat extrovertáltnak gondolóknak pedig ugyanúgy szükségük lehet magányos feltöltődésre.
Ezek is vagyunk, azok is vagyunk
Helyzet- és állapotfüggő, hogy mire van igényünk. Nehéz is például válaszolni az ilyesmi tesztekben feltett kérdésre, ami mondjuk így szól: inkább ülsz és gondolkodsz egyedül, vagy inkább sétálsz és beszélgetsz valakivel? Hát attól függ, hogy mikor és kivel, nem? Ilyenkor mindig a kismamaságom jut eszembe, ami sokban hasonlított a mostani helyzethez, bár nekem most könnyebb, mint akkor volt. Ahogy egyedül voltam a nap 10-12 órájában itthon egy cseperedő kisbabával, két igazán nagy próbatétel volt, mindkettő társas természetű, és éppen ellentmondtak egymásnak. Az egyik, hogy soha nem vagyok egy pillanatra sem egyedül és nincs csend. Vagyis még a wc-n ültemben is valaki csapkodja a térdemet és gügyög hozzám. A másik, ezzel pontosan egy időben, a magány. Hogy nincs kivel beszélgetni, minden döntést egyedül kell meghozni, felnőtt-témák egyáltalán nem kerülnek szóba, csak ezredszerre hogy „nézd, itt a tehén” (észrevettétek, hogy gyakorlatilag minden piciknek szóló könyvben, duplóban, játékban van tehén?).
A tanulság az, hogy fenntartásokkal jó kezelni ezeket a kategóriákat. Mindenkinek szüksége van társas ingerekre és egyedüllétre is, és nagyjából senki sem tökéletesen introvertált. Próbálj ráhangolódni az adott helyzetben az igényeidre, fogadd el őket, és annak megfelelően próbáld kialakítani az otthoni környezeted. Akármilyen extrovertált vagy, vonulj el, ha úgy érzed, hogy ez kell (akár a wc-re, ha nincs éppen kisbabád, mert ha van, akkor ugye oda is hiába), és introvertáltként is szervezhetsz nyugodtan online kocsmázást, ha már agyadra megy a csend.
