Mit tehet az ember, ha a barátja összetört egy szakítás után? Mi a teendő, ha a gyerekünk összeveszett a barátjával? Hogy kezeljük, ha egy szerettünknek munkahelyi gondja adódott, vagy ha elbukott egy számára fontos kihívást? És hogyan segíthetünk annak, aki gyászol? Ezekre a kérdésekre nem biztos, hogy csípőből tudunk válaszolni, de ott és akkor megpróbáljuk megvigasztalni azt, akinek erre szüksége van. De vajon jól csináljuk? Hogyan lehet tényleg megvigasztalni azt, aki szomorú? Hogyan segíthetünk rajta igazán? Erről kérdeztük a szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Ami vigasztal, az a kapcsolat
Leginkább NE vigasztald! Ezt nagyon nehéz megtenni, főleg, ha valaki olyan szomorú, akit nagyon szeretünk, vagy ha nagyon nagy fájdalmat látunk a másikon. Együttérző, jólelkű emberként szinte ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy enyhítsük a szenvedését, hogy felvidítsuk. Sajnos azonban a bevett vigasztaló frázisok nem érnek célt, inkább azt az érzetet keltik, hogy elbagatellizálod az érzéseit. Meg hát mit is lehet mondani? Mondd azt a gyászolónak, akinek összetört az addigi világa, hogy „minden rendben lesz”? Meg hogy „semmi baj”? Hát dehogy nincs baj!
Ha a vigasztalás nem is eredményes, van mód arra, hogy javítsunk a másik helyzetén. Ez pedig az éppen az előző cikkünkben szereplő empátia. Van erről egy jó videó, csak sajnos el van rontva a magyar felirata. Azért mégis ideteszem, mert az üzenete pontos, csak kérek mindenkit, hogy a „szimpátia” szót (ami magyarul mást jelent) írja át a fejében részvétre vagy sajnálatra. Mert a részvét és a sajnálat (és a vigasztalás) nem az, amire egy szomorú, szenvedő embernek szüksége van. Aki szenved, az akkor kapja a legtöbbet tőled, ha azt tapasztalja, hogy ebben az állapotában sem fordulsz el tőle, hanem mellette vagy. Ha kifejezed azt, hogy elfogadod az érzéseit – még akkor is, ha magadban azt gondolod, hogy indokolatlanul túlreagál egy helyzetet. Ha látja, hogy megérted, hogy ő most miben van. Éppen ezért neked nem az a feladatod, hogy csökkentsd az ő rossz érzését, hanem hogy elviseld. Hogy ne változtatni akarj rajta, hanem elfogadd, hogy most ő ebben van.
Furcsa módon – mert ilyen nyakatekerten működik az emberi lélek – attól a pillanattól fogva, hogy egy másik ember elfogadja a te szomorúságod, dühöd, kilátástalanságod hatalmasságát, máris elkezdődik az érzés intenzitásának a csökkenése. Ez azért jó, mert amíg tombolnak az érzések, addig nincs kapacitás magyarázatokat, pozitív lehetséges kimeneteleket, új nézőpontokat befogadni. Ha csökken az intenzitás, akkor már el lehet kezdeni más szemszögből megmutatni a dolgokat, akár még a helyzet abszurditását is bemutatva közösen, könnyek között nevetni is lehet. Ami „gyógyít”, ami vigasztal, az a kapcsolat, a köztetek (az érzései elfogadása által) létrejövő intimitás, amitől a szenvedő megérzi, hogy még ha nem is lehet változtatni a helyzeten, nincs benne egyedül.
Milanovich Domi: Két dolgot tehetsz, kettőt pedig kerülj el
Amikor a másik a negatív érzéseivel vagy a problémáival hozzánk fordul, nem feltétlenül az a cél, hogy egyből felvidítsuk őt, vagy három mondattal megoldjuk azt, ami őt napok, hetek vagy akár hónapok óta feszíti. Ez eleve nem is igen lehetséges, ha az illető gyászol vagy egy komplex nehézséget oszt meg velünk. Mit lehet akkor tenni? Én alapvetően 2 dolgot tartok nagyon fontosnak ebben a helyzetben:
- Erősítsd meg abban, hogy teljesen oké éreznie azt, amit érez. Fejezd ki, hogy megérted őt. Ettől persze még lehet, hogy ő a múltbéli tapasztalatai miatt intenzívebben reagál az adott helyzetre, de ezzel együtt is lényeges, hogy elfogadja a saját érzéseit, ne szégyellje azokat. Engedje meg magának, hogy megélje őket, hiszen csak így van esélye foglalkozni velük. Ha megpróbálja figyelmen kívül hagyni a benne lévő feszültséget, akkor jó eséllyel testi tünetek formájában találnak utat maguknak. Ha pedig tompítani igyekszik a belső állapotait, félő, hogy valamilyen függőséget alakít ki, hogy meneküljön az érzései elől.
- Kérdezd meg, hogy mire van szüksége, mi esne most jól neki, hogyan tudod a legjobban támogatni. Lehet, hogy csak azt szeretné, ha figyelmesen meghallgatnád. Megeshet, hogy elakadt a problémamegoldásban, és gyakorlati tanácsokra is szüksége van. Előfordulhat, hogy érzelmileg szeretne inkább töltődni, mondjuk összebújni veled és megnézni egy filmet. Vagy az idejét sem tudja, mikor nevetett utoljára, és arra vágyna, hogy elmeséld neki azokat a sztorikat, amiken mindig jókat szoktatok derülni együtt.
A lényeg, hogy akkor tudsz jól támogatni valakit, ha a helyzet nem rólad szól, hanem a másik szükségleteiről (persze fontos, hogy nemet tudj mondani, ha esetleg olyat kér tőled, ami neked nem oké). Ebben a szellemiségben az alábbi 2 gyakori hibára hívnám fel a figyelmedet:
- Ne adj kéretlen tanácsokat. Kevés kiábrándítóbb dolgot ismerek annál, mint amikor elkezdem valakinek elmondani a problémámat, s már pár perc után kézenfekvő tanácsokkal lát el. Ilyenkor vagy azt érzem, hogy a) totál hülyének tart, hogy nekem ez még nem jutott eszembe; b) bagatellizálja a problémámat, hiszen azt gondolja, hogy három mondattal megoldható; c) nem is érdekli igazán, hogy mi nyomaszt engem, szeretné gyorsan letudni a témát. Igazából mindegyik verzió alá szokta ásni a bizalmamat, csalódást élek meg, és úgy érzem, hogy magamra hagytak a gondjaimmal.
- Ne licitálj rá a másik bajára. Talán veled is előfordult már, hogy megosztottad egy nehéz élményedet valakivel, aki erre elkezdte mondani, hogy vele vagy a szomszéd Józsi bácsival mi történt anno, vagy hogy a közös ismerősötökkel meg még durvább. Persze a hasonló élmények megismerésének lehet ereje, ha az illető praktikus tippeket, új szempontokat vagy reményt tud meríteni ezekből a történetekből. De tovább nyomasztani valakit, aki amúgy is zaklatott állapotban van, csak azért, mert neked hirtelen ez jutott eszedbe, vagy ventillálnál egy kicsit, egyáltalán nem szerencsés.
Persze teljesen természetes, hogy miközben hallgatod őt, egy csomó emlék jön fel benned. De először kérdezd meg, hogy szeretné-e, ha ezeket most elmondanád neki, van-e kapacitása meghallgatni őket, másrészt válogasd ki azokat, amik segíthetnek neki az adott helyzetben. A többit tartsd meg magadnak, ha pedig továbbra is munkálnak benned, akkor kérj másoktól segítséget, akikkel beszélgetni tudsz. Hosszú távon csak akkor tudunk a szeretteink mellett állni a bajban, ha mi magunk is támogatást szerzünk ehhez. Semmiképp se a krízisben lévő személytől várjuk el, hogy „a kölcsönösség jegyében” ő gondoskodjon a lelki jóllétünkről.
Csonka Balázs: Sehogy. Legyél vele. Figyelj rá oda. Kapcsolódj.
Fontos látni, hogy amit a nyelvben vigasztalásnak hívunk, azok olyan interakciók, amelyek a gondolatok szintjén folynak. A szenvedés ezzel szemben az érzelmek szintjén szenvedés. Így minden olyan törekvés, ami a kialakult helyzet megoldására (idetartoznak például a mit tegyél típusú jótanácsok), az átélt veszteség gyors elfelejtésére vagy tagadására („lépj tovább”, „nem kár érte”, stb.), relativizálására („szerencséd van, hogy még most kiderült, hogy milyen ember”, „nem ér annyit, hogy itt sírj” és társai) irányul, legjobb esetben is hatástalan mellékzaja az egyébként gyógyító erejű együttlétnek.
Egy fokkal rosszabb a helyzet, ha ezek a törekvések erősebben vannak jelen, mint az érzelmi odafordulás, a valós kapcsolat. A nagyon segíteni akarás mögül ilyenkor látványosan kilóg a feszültség csökkentésének az igénye, vagyis hogy a helyzetben nemcsak a szomorú, de a segítő ember is szenved. Szenved a helyzet alapvető feszültségétől, a másik szenvedésének átérzésétől, a tehetetlenségtől, amit a segítő szerepben megél, esetleg személyesen őt is mélyen felzaklatják a történtek. Az ilyen felállásra mondjuk, hogy a segítő érzelmileg nem bírja el a másik embert. Vagyis nem tud ténylegesen ott lenni vele, támaszt nyújtani a számára, osztozni az érzéseiben. A másik azonban eközben pontosan érzi, hogy nincs valódi tér az érzései számára, így azokkal lényegében egyedül marad, miközben aki segíteni akar neki, a helyzet feszültsége elől közhelyek, jótanácsok mögé menekül. Még rosszabb esetben ezeknek konkrétan hangot is ad: ne sírj, nem kell ezt úgy felfújni, engedd el, stb. Ilyenkor ugye világos, hogy azért nem szabad sírni, mert ő nem fog tudni mit kezdeni a helyzettel.
Ha tehát segíteni akarsz valakinek, azzal segítesz a legtöbbet, ha önzetlenül vele vagy. Akkor is, ha jobbnál jobb ötleteid vannak a helyzet megoldására, vagy éppen arra, hogy ne ragadjon bele a saját fájdalmába, és tovább tudjon lépni.
Sákovics Diana: Nem a te dolgod megoldani a problémát
Amikor valaki hozzánk fordul a problémájával, gyakran esünk abba a hibába, hogy azonnal megoldásokat kezdünk el keresni rá. Ez alapvetően természetes reakció, hiszen rossz érzés látni, ahogy a másik szenved, és annyira jó volna ezt egyszerűen megszüntetni, eltüntetni, felszabadulni alóla. Nem véletlen, hogy a másik bajának hallatán jobbnál jobb megoldási módokkal állunk elő, megmondjuk, mit kellene tennie, a saját példákon mutatjuk be, hogy mi mit tettünk hasonló helyzetben, vagy ha ezek közül egyiket sem tudjuk hirtelen előkapni, akkor jön a probléma bagatellizálása (ez legyen a legnagyobb bajod az életben, Afrikában meg éheznek), vagy a problémához fűződő érzelmek eltörlése (ne törődj a múlttal, ezen felesleges aggódni). Ezekben a stratégiákban egy a közös: arról szólnak, hogy nekünk hogyan fáj kevésbé a másik szenvedése.
Ahhoz, hogy vigasztalni, komfortálni tudjuk a másikat, hogy tényleg támaszai lehessünk egy nehéz helyzetben, arra érdemes figyelni, hogy vajon neki mire van szüksége ilyenkor. Van, hogy arra, hogy csak ott legyünk mellette, van, hogy egy jó, szoros ölelésre, van, hogy arra, hogy beszélhessen róla szabadon. Ami biztos, hogy vigaszt az tud nyújtani, aki empatizál, aki megért, aki képes és hajlandó elfogadni, elbírni a másik rossz érzéseit. Mert annál nincs megnyugtatóbb, amikor tudjuk: szabad rosszul érezni magunkat, szabad azt éreznünk, amit, és ezzel nincs semmi baj, hiszen a negatív érzések megélése a világ legtermészetesebb dolga. Ez a hangulat az, amiben érdemes jó társnak lennünk, ha vigaszt akarunk nyújtani.
