Ez a változás világszerte millióknak okoz komoly krízist: súlyos betegséget vagy teljes egzisztenciális ellehetetlenülést, és nagyon nehéz ebben a helyzetben a pozitívumokra fókuszálni. Nemcsak a most bedőlő iparágakban, turizmusban, vendéglátásban dolgozóknak lesz kegyetlenül nehéz, de azoknak a vállalkozóknak is, akik hónapról hónapra éltek az általuk kínált, személyes jelenlétet igénylő szolgáltatásokból, és azoknak a szülőknek is, akik egyelőre nem tehetik meg, hogy letegyék vagy otthonra szervezzék a munkát. Mindez ugyanakkor elkerülhetetlennek látszik annak érdekében, hogy a legfontosabbat, az egészségünket megóvjuk.
Mibe kapaszkodhatunk a sok nehézség közepette? Vannak olyan dolgok, amik pozitív irányba változtak az elmúlt időszakban? Léteznek olyan pozitív mellékhatások, amiket érdemes figyelembe vennünk, ha nem akarunk letargiába esni? Vannak bizony. Most ezeket szeretnénk számba venni.
Több idő
A legtöbben folyamatos időhiánnyal küzdünk. Nem csak divatos társadalmi betegség ez: nagyon sokan tényleg csak úgy tudják biztosítani a megélhetésüket, ha látástól vakulásig dolgoznak. De olyanok is sokan vannak közöttünk, akik bár megtehetnék, hogy lassítsanak, lazítsanak egy kicsit, amíg erre egy baleset, betegség vagy egy a mostanihoz hasonló helyzet nem ébreszti rá őket, inkább az ezer fokon izzást választják.
Én is ilyen vagyok. Ha tehetem, úgy szervezem meg az életem, hogy minél több minden beleférjen: család, munka, sport, önkénteskedés, „mert miért ne” alapon vállalt pluszmunka. Sokszor nem a dolgok valódi fontossági sorrendjében. Az utóbbi időben annyira teliraktam a napi menetrendemet, hogy sokszor épp a legfontosabbakra nem volt időm. Valahogy elfelejtettem, mennyire szeretek főzni, otthon lenni és családi körben semmittenni. Szorongtam, mert tudtam, hogy valami nem jól van, de hogy mi, azt nem igazán fogalmaztam meg magamnak.
Most megváltozik a helyzet.
Dolgozni szerencsére tudok itthonról is: nem győzök elég hálásnak lenni, hogy ezt megtehetem, és egyelőre nem fenyeget a fentebb vázolt ellehetetlenülés. Elmennem viszont a múlt péntek óta nem kell mindehhez. Pusztán azzal, hogy reggel nem kell bemennem a munkahelyemre, összeraknom magamat és a többieket (nem kell nagy dolgokra gondolni, egy darab inget vasaltam és egy tininek csomagoltam ennivalót), hogy nem megyek edzőterembe, korrepetálni, és nem utazom a pluszmeló miatt sem, legalább 3-5 órám szabadul fel naponta. Ez rengeteg idő. Ha ügyes és tudatos vagyok, ebből a világot meg tudom váltani – legalábbis most így érzem. Többet főzhetek, rendet tehetek a lakásban és a fejemben, olvashatok, gondolkodhatok, tanulhatok, filmet nézhetek, és ami még fontosabb: jobban odafigyelhetek a kamasz lányomra és a férjemre is. Ránk fér. Nekem, a hozzám hasonlóknak, és azoknak is, akiknek nálam sokkal, de sokkal nehezebb dolguk van, a kényszer most lehetőség is lehet arra, hogy az igazán fontos dolgainkra összpontosíthassunk.
Kevesebb költés
Pontosan tudom, hogy nagyon sok ember bevételtől esik el a járvány miatt, és néhány hét alatt nagyon nehéz helyzetbe kerülnek mindazok, akik nem tudják a korábbihoz hasonlóan végezni a munkájukat. Szorongató és aggodalommal eltöltő gondolat, hogy a családomban és a közvetlen ismeretségi körömeben is vannak, akiknek választaniuk kell, hogy a családjuk egészségét vagy a megélhetését féltsék jobban. Másoknak ráadásul még a választás illúziója sincs meg: nagyon sok szektorban elbocsátások kezdődtek, és messze még a vége. Bízom benne, hogy ezekre az élethelyzetekre is lesz előbb-utóbb valami megoldás, és addig is hiszek abban, hogy sok dologban tudunk egymásnak is segíteni. A kényszerű otthon maradás ebben is előrébb vihet: van időnk, hogy felhívjuk és legalább erkölcsileg támogassuk azokat, akiknek most minden biztató szóra szükségük van.
Neked is vannak jó híreid?
Írd meg nekünk, a te életedben milyen pozitív mellékhatása van ennek a nehéz helyzetnek.
Megerősítő történeteidet a balazs.barbara@divany.hu címen várjuk!
A szerencsés kisebbséghez tartozva én ugyanúgy el tudom látni a feladataimat, mint eddig, miközben költeni lényegesebben kevesebbet fogok az elkövetkező időben. Vagyis spórolok. Nem költök most a saját vagy a gyerek eljárós sportjára, különfoglalkozására, mozijegyre vagy arra, hogy „üljünk be valahova”. Mindennap ebédet főzök, amihez ráadásul nem ugrom el csak úgy valami extrát venni, hanem megpróbálom abból kihozni, ami otthon van, vagy a sarki kisboltban megtalálható. Nem vagyok igazán nagy fogyasztó, de biztosan meg fogom érezni, hogy jártamban-keltemben nem veszek meg magamnak ilyen-olyan nassolnivalót, újságot, miegymást, nem szédelgek be a turiba, hogy na nézzek már magamnak valamit. Ezek az apróságok nagyon sokat számítanak majd, és csak rajtam múlik, hogy mit kezdek ezzel a helyzettel. Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy meg fogok lepődni, mennyit költök normális esetben olyan dolgokra, amikről tulajdonképpen simán le tudok mondani.
Fejlődés
Péntek este a kormányfő bejelentette, hogy a magyar közoktatás hétfőtől digitalizálódni fog. A bejelentés milliókat érint, nemcsak az otthon maradó gyerekeket, de szüleik és tanáraik életét is alapjaiban változtatja meg. A bejelentés karantént illető részét a legtöbben üdvözölték, az viszont, hogy egyik pillanatról a másikra digitalizálódunk, illetve a miniszterelnök megfogalmazása, miszerint át akartunk állni, csak kicsit későbbre terveztük, sokakat megmosolyogtattak, és még többen voltak teljesen szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy megvalósítható-e ez egyáltalán. Nemcsak az elöregedő és az IKT-eszközökkel alig barátkozó tanártársadalom miatt (rengeteg kivétel van, de az idősebb és kevésbé digi pedagógusból van több), de azért is, mert jól tudjuk, hogy az országnak számtalan olyan szeglete van, ahol nemcsak a családok otthonában, de az iskolákban sincs meg ehhez semmilyen feltétel, ráadásul rengeteg olyan, tanulásában akadályozott, vagy tanulási zavarral küzdő gyerek is van, akiket egyszerűen lehetetlen egyik napról a másikra erre a pályára állítani, és akiknek nagyon fognak hiányozni a most elmaradó fejlesztések is.
Mindezek tükrében még inkább hihetetlen és inspiráló, amit a tanárok véghez vittek a hétvégén. A tanári csoportokban sorra osztják meg a különböző jó gyakorlatokat, az évek során fejlesztgetett anyagaikat, ötleteiket, kedvenc, az online oktatáshoz használható felületüket, és olyan megdöbbentő lelkesedést és elhivatottságot mutatnak, ami előtt csak kalapot lehet emelni, és ami ismét ráirányítja a figyelmet arra, milyen fontos munkát végeznek. Biztos, hogy nem kezdődött el 16-án reggel mindenhol egy csapásra az átállás. De az is, hogy a tanárok vettek egy nagy levegőt, és egy hétvége alatt mentek előre vagy 10 évet.
A munkáltatók is – sokszor kényszerből, de – valami hasonlót lépnek meg. Szerkesztőségünkben például jellemzően bejárósan dolgozunk, ami sok szempontból jó, de ha őszinte akarok lenni, ezeknek a szempontoknak egyike sem munkajellegű. A társaság, a közös ebéd már most hiányzik, de az érdemi munkát épp annyira el tudom végezni itthon, mint bent. Ráadásul a munkamorálom se lett rosszabb: így, hogy a lányom is itthon van, motivált vagyok, hogy hamar elvégezzem, amit kell, és kihasználhassam a pluszidőt. A mostani helyzet persze nem fenékig tejfel, azoknak az otthon dolgozó szülőknek, akik kisebb gyereket, gyerekeket nevelnek, kifejezetten embert próbáló hetek következnek, hiszen a srácok is otthon vannak, és figyelmet szeretnének. De még ezen a nagyon nehezített terepen is szuperül helyt fognak tudni állni.
Ez a tapasztalat hosszabb távon sok munkahelyen az addigi szerkezet átalakításához vezethet, felismerve, mennyit lehet spórolni azon, ha nem kell, vagy nem kell akkora irodát fenntartani, és milyen jót tehet az egyszeri munkavállaló lelki egészségének, ha két munkafázis között elmosogathat, vagy odateheti az ebédet is. Bízhatunk benne, hogy ha vége ennek az időszaknak, sok munkahelyen lesz napirenden, hogy heti legalább 1-2 alkalommal otthonról dolgozhasson, aki szereti, és meg tudja tenni.
Kreativitás
Nemcsak az oktatásban dolgozók vagy a home office-olók kell hogy kreatívabban gondolkozzanak a munkájukról. Szinte mindenkinek alkalmazkodnia kell valamilyen formában a kialakult helyzethez. Egy sor vállalkozó a hétvégén kicsit komolyabban is beszállt az internetbe, és az első sokk után keresni kezdte annak a lehetőségét, hogy azt, amit eddig egy az egyben, személyes kapcsolattal csinált, hogyan tehetné át az online térbe, megmentve ezzel valahogy megélhetését, és segítve az otthon maradókat is. Hétfő reggelre már online formában találom meg a kedvelt rajztanfolyamot és workshopot, a stretching, jóga- és erősítőórákat. Persze, ilyesmi korábban is volt, az érdekes ebben inkább az, hogy akik eddig nem érezték ennek szükségét, sőt akár ellen is álltak, pillanatok alatt fel tudták venni a ritmust. És ott van az a sokféle kulturális termék, ami szintén kényszerből lett online fogyasztható. Színházi és cirkuszi előadások, filmek nézhetők, komplett kiállítótermek és múzeumok sétálhatók be online. Sulitévé is lett közben, ehhez valószínűleg nem nagyon kellett több, mint hogy valakik az MTVA-ban átnézzék, milyen értelmes, oktató jellegű anyagaik vannak régről. Úgy néz ki, a világot nemcsak úgy lehet kinyitni, ha folyton jövünk-megyünk és utazunk, hanem úgy is, ha nyitottabban gondolkodunk róla.
Környezet
A kényszer szülte pozitív változások másik jellemző példája, hogyan befolyásolja környezetünk állapotát az, hogy kicsit be kellett húzni a féket. Arról, hogy Kína vagy Észek-Olaszország felett mennyivel tisztább lett az ég a csökkenő ipari termelés miatt, vagy arról, mekkora károsanyag-kibocsátást úszunk meg azzal, hogy nem repkedünk keresztbe-kasul a világban, már nagyon sokat lehetett olvasni, és biztosan megjelennek majd arról is infók, hogyan javítják a városok légszennyezettségi adatait a ritkuló tömegközlekedési járatok, vagy a vélhetően kisebb autós forgalom. Bár most sokaknál a felhalmozás volt az első reakció, hosszabb távon a fogyasztásunk is csökkenhet (akár üzemanyagból, akár gyorskajából, akár fast fashionből), ez pedig megint csak jó hatással lehet a környezetre. Hurráoptimizmus lenne persze az éremnek csak ezt az oldalát kiemelni, hiszen nagyon komoly károkat is okoz a leállás, de arra ráirányítja a figyelmet, hogy egyelőre simán túl tudunk élni egy csomó olyan dolog nélkül is, amiről korábban azt hittük, elválaszthatatlanul hozzátartozik az életünkhöz, sőt jár nekünk.
Lényeges dolgok
A vírus kapcsán egészen máshol vannak most a kommunikáció súlypontjai. Az persze nem mindig üdítő, hogy minden, amit olvasunk, valamilyen módon a vírushoz kapcsolódik, az viszont igen, hogy egy sor más, az életünket egyébként átszövő és időrabló dologról most lekerült a fókusz. Kevesebb celebsztori és blikkfang, és bár jól tudjuk, még a vírus is rengeteg politikai kérdést felvet, kevesebb parttalan és unalmas vita. A fókuszunk most nem a még egy póló megvételén, a hétvégi repülős kiruccanáson vagy a beülésen van, hanem egyre többeknél azon, hogy hogy lehetne felelősen és gyorsan átvészelni ezt az időszakot, és hogyan lehetne vigyázni a környezetünkben lévő, nálunk elesettebb kiszolgáltatottabb emberekre, akik ugyanúgy szembe kell hogy nézzenek a gyökeres átalakulással. Jobban odafigyelünk családunk legidősebb tagjaira, akik most főszereplővé léptek elő, mivel az ő egészségüket veszélyezteti leginkább a betegség.
Szolidaritás
És ha már odafigyelés. Talán sokszor vagyunk túlzóan szigorúak magunkkal. Az emberekkel, a mai világgal, a magyarokkal úgy általában. Pedig egyáltalán nem is biztos, hogy annyira rosszak vagyunk. Még ha sok esetben igazunk is van: kegyetlen, gonosz és buta tud lenni az ember, az utóbbi napokban nagyon sok ezzel ellentétes tendenciát látni, és ez nagyon jó érzés. Emberek, akik időseknek vásárolnának be, hogy nekik ne kelljen. Cégek, akik infrastruktúrát ajánlanak fel az otthon tanuláshoz azoknak, akiknek erre nincs keretük. Szakértők, akik pro bono ajánlják, amit tudnak, hogy minél hamarabb felálljon többek között az online oktatósdi. Önkéntesek, akiknek eszükbe jut, hogy mi van ilyenkor a hajléktalanokkal és mélyszegénységben élőkkel, egészségügyi dolgozók, akik erőn felül teljesítenek mindennap, na meg olasz éneklők, akik hisznek abban, hogy együtt még az elszigeteltség is könnyebb. Ha az ember őket látja, egyszerűen nem tud nem hinni abban, hogy van nekünk jó fej arcunk, és meg is tudjuk mutatni, ha arra van szükség.
Persze a világ most sem igazságos: egészen másképpen és eltérő mértékben sújt bennünket a vírus kapcsán kialakuló válság. Azok, akiknek saját vagy szeretteik egészsége a tét, vagy akik anyagilag kerülnek a tönk szélére, nehezen találnak pozitívumot a most történtekben. De éppúgy, ahogy a vírus ellen is védelmet jelent, ha a nem veszélyeztetettek is vigyáznak magukra, a teljes letargiában is fényt jelenthet az, hogy ha megtehetjük, felhívjuk, keressük és a magunk módján támogatjuk azokat, akik erre a legjobban rászorulnak. Optimizmus ide vagy oda, a számuk növekedni fog.
