Zimbardo: Az idő a legdrágább kincsünk, ideje megbarátkoznunk vele

„Kizárt dolog, hogy sikerüljön, örök vesztes vagyok!” „Tök jó lenne, de meghalni sincs időm! Meló után megyek a gyerekért az oviba, utána irány a hivatal, este készülnöm kell a KRESZ-vizsgámra, közben ápolom a nagynéném beteg kismacskáját, és még a holnapi szülinapi zsúrra is sütni akarok valamit, szóval majd legközelebb!” Aztán mire az a legközelebb eljön, talán már túl késő lesz...

Bár nem vagyunk tudatában, az időhöz való viszonyunk gyakorlatilag minden döntésünkben kulcsfontosságú szerepet játszik – befolyásolva ezzel a tetteinket, a szokásainkat, a magánéletünket, a társas kapcsolatainkat, a munkánkat és a karrierünket, vagyis azt, hogy mennyire jól boldogulunk, mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel.

Dr. Philip Zimbardo szociálpszichológus több évtizedes kutatásainak eredménye a PTSD (poszttraumás stressz zavar) leküzdésére kifejlesztett időperspektíva-terápia, melyről kiderült, hogy a depressziótól, szorongástól és stressztől szenvedők gyógyítása mellett a mindennapi nehézségek kezelésének is igen hatékony eszköze. A módszer lényege dióhéjban az, hogy ha megvizsgáljuk és tisztázzuk az időhöz való viszonyunkat, könnyebben kezelhetjük mindennapi problémáinkat, konfliktusainkat, sikeresen elkerülhetjük a hibás döntéseket, így életünk kiegyensúlyozottabbá válik majd.

Zimbardo rengeteget utazik, hogy minél több emberhez eljuttassa a Heroic Imagination Project üzenetét: azt, hogy vállaljunk felelősséget, álljunk ki magunkért és másokért, és hogy a közöny, a passzivitás vagy az ellenségeskedés helyett az együttérzés legyen társadalmi norma. A professzorral, akivel ma többek között a TEDx Budapest Salon keretében is lehet találkozni, ezúttal az időről és az időhöz fűződő viszonyok jelentőségéről beszélgettünk.

Manapság mintha egyre inkább ellenségként tekintenénk az időre, hiszen a nyugati ember élete a produktív munkavégzésről, a siker hajszolásáról, a teljesítménykényszerről és a bizonytalan jövő okozta stresszről szól, ami miatt szinte soha nem tudunk igazán kikapcsolni. Az ön mindennapjai is igen mozgalmasak. Tapasztalatai szerint mi a titka a kiegyensúlyozott időperspektíva kialakításának?

Jóllétünk szempontjából fontos a tervezés, céljaink tudatosítása, hiszen ez megadja a kontroll érzetét, azt, hogy mi irányítjuk az életünket. Ugyanakkor a nyugati világ „légy minden” és „csinálj mindent” irreális elvárásai miatt gyakran jobban megterheljük magunkat, mint az emberileg lehetséges, legalábbis egészségünk károsodása nélkül. Ez az állandó stressz és a szorongás, hogy ebben a vég nélküli hajszában elérjük-e a céljainkat, egyértelműen negatív jelen- és jövőorientált beállítódáshoz vezet.

Az ideális az volna, ha múltpozitív, mérsékelt jelenhedonista és jövőpozitív időperspektívában gondolkoznánk, illetve ha képesek lennénk rugalmasan váltani a perspektívák között, és nem ragadnánk bele egyik vagy másik nézőpontba.

Én szeretek nosztalgiázni, felidézni szép emlékeket, emellett arra törekszem, hogy kiélvezzem minden egyes napom minden egyes eseményét – azaz mérsékelten jelenhedonista vagyok, és közben az a meggyőződés éltet, hogy a legjobb még hátra van: hogy a mai nap különleges, de a holnapi még ennél is jobb lehet. A múlt héten Firenzében járva a reneszánsz atmoszférában gyönyörködtem. Most itt vagyok ebben a csodálatos épületben, élvezem a jelen pillanatot, a társaságot és a megtisztelő lehetőséget, hogy fontos dolgokról beszélgethetünk. 

Mi késztette arra, hogy beleássa magát az időhöz fűződő viszony tanulmányozásába és kidolgozza a ZTPI-módszert?

Azt hiszem, ez a motiváció visszavezethető egészen a gyerekkoromra. Édesapám kimondottan jelenhedonista ember volt, a pillanatnak élt. Zenész családból származott és mindenféle hangszeren játszott, de soha nem járt iskolába. Szicíliai felmenőim az 1900-as évek elején, a legnagyobb olasz bevándorlási hullám során telepedtek le Amerikában. Számukra soha nem a tanulás és a műveltség megszerzése volt az elsődleges érték, hanem a kétkezi munka, amihez ismeretségeken, kapcsolatokon keresztül jutottak. Ezzel addig nincs is baj, amíg anyagilag jól állsz, de abból a szegénységből, amiben mi is éltünk, csak úgy lehetett kitörni, ha tanult az ember, hogy jól fizető állása legyen.

Nem voltam kibékülve a körülményeinkkel, folyton betegeskedtem, és amikor előálltam otthon azzal, hogy szeretnék főiskolára járni, apám azt gondolta, azért, mert nem akarok dolgozni. Nem értette meg, hogy a tanulás jobb élethez vezethet, hiszen neki soha nem volt része ebben. Elmagyaráztam neki, hogy semmi bajom a munkával, de szeretnék új dolgokat tanulni, művelődni, és hogy a tanulásban látom a hosszú távú megoldást.

A főiskola mellett esténként és szombatonként dolgoztam, hogy ne a családi kasszából kelljen elvennem – így is rosszul éreztem magam amiatt, hogy a testvéreim gürcölnek, amíg én az iskolapadot koptatom. Apám egyébként többek között borbélyként és elektroműszerészként is tevékenykedett, és csak ámultunk, amikor mindenféle képzettség nélkül, egy kapcsolási rajz alapján összerakott egy kezdetleges televíziót – úgy, hogy azelőtt sose látott ilyen készüléket. Amikor a testvéreimmel arra biztattuk, hogy készíthetne több tévét is, hogy azokat jó pénzért eladjuk, azt felelte: egy az kihívás, jó móka, kettő már munka. Imádtam és tiszteltem az apámat, de ezzel a gondolkodásmóddal nem tudtam azonosulni. Másként láttam a dolgokat, mondhatni, az ő jelenhedonizmusával szemben én jövőorientált voltam.

Mi minden befolyásolja azt, hogy kinek milyen a pszichológiai időérzéke?

Kutatásaink szerint a személyes tapasztalatok, a kulturális hatások, az iskoláztatás, a társadalmi, vallási, földrajzi közegünk is meghatározó tényező – a nyugati, városi értelmiségre például inkább jellemző a jövőorientáltság –, és az élettel való elégedettség általában együtt jár a ránk jellemző időfelfogással. A pszichológiai időérzék tehát időben aránylag stabil jellemzője egy embernek, a különböző élethelyzetek azonban képesek megváltoztatni: a múltnegatívat kiválthatja kora gyerekkori stresszhatás, de egy fájdalmas szakítás, egy szeretett személy váratlan elvesztése vagy bármilyen traumatikus élmény is. Hasonlóképpen, a jelenfatalista emberek, akik úgy gondolják, nincs befolyásuk a sorsuk alakítására, és ezért lehangoltak, netán pesszimisták, viszonylag nagy mértékben múltnegatívak is lehetnek, mert feltehetően valami komoly sérelem érte őket, ami kiváltotta náluk a végzetben hívő felfogást. 

Jó barátja, az Auschwitz-túlélő Edith Eger nagyszerű példája annak, hogy még a legembertelenebb körülmények között is van értelme kapaszkodókat keresni, és hogy kitörhetünk a fájdalmas múlt okozta fatalizmus fogságából. 

Edith az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Rengeteget mesélt nekem a haláltáborban töltött egy évéről. Amikor például vasárnaponként Mengele kedvéért balettoznia kellett, mindig azt képzelte, hogy a budapesti Opera színpadán táncol, és azt mondogatta magának: Magdáért teszem. Azt az egy-egy szelet kenyeret, amit ilyenkor jutalmul kapott, nővérének, Magdának szánta, aki súlyos beteg lett a táborban. Mindent megtett, hogy mosolyt csaljon testvére és társai arcára, még mellszépségversenyt is rendezett, amit végül a nővére nyert meg. Elsőre furcsa ötletnek tűnik, de ha belegondolok, hogy kopaszra borotvált, koszos rongyokban járó, méltóságuktól megfosztott lányok és nők még ebben a földi pokolban is megtalálják az apró örömöket... Ennél erősebb életigenlésről nem mindennap hall az ember.

A szociálpszichológiai kutatások szerint a múlton való rágódás egész nemzetek világnézetére hatással lehet, a történelmi sorscsapások miatt a magyar kultúrába is mélyen beágyazódott egyfajta áldozati élmény és pesszimista látásmód. Ön mit tapasztalt a „tipikus magyar mentalistással” kapcsolatban, amikor először járt Budapesten?

Érdekes módon éppen az állítólagos pesszimizmussal szembeni dac hívta életre Magyarországon a Hősök Tere Kezdeményezést, miután 2013-ban először tartottam Budapesten előadást a stanfordi börtönkísérletről és az akkoriban alakuló Heroic Imagination Projectről: arról, hogy hogyan változtathatunk a szemléletmódunkon, hogy nyitottabban, empatikusabban viszonyuljunk egymáshoz és más embercsoportokhoz, és hogy az egocentrikus létből miként lehet a gyakorlatban a szociocentrikus lét irányába mozdulni. Eleinte olyan reakciókkal találkoztam, hogy ez mind szép és jó, de itt biztosan nem fog működni, hiszen a magyarok nagyon borúlátók és cinikusak. Erre azt feleltem, oké, de ez is csak egy sztereotípia, én pedig optimista vagyok és mégiscsak adnék egy esélyt ennek a kezdeményezésnek. Összefogtunk hát Orosz Györgyivel és Halácsy Péterrel, kicsiben kezdtük, és azóta is szépen gyarapodunk: ma már rengeteg önkéntesünk van, és eddig több mint 2500 pedagógus vett részt a Hősök Tere tréningjein, akiken keresztül legalább 100 ezer diák sajátíthatta el például a növekvő gondolkodásmódot. Hiszek abban, hogy legyen bármilyen a beállítottságunk, mindannyian fejlődőképesek vagyunk, pusztán hozzáállás, valamint idő- és energiabefektetés, azaz gyakorlás kérdése.

A föld jövőjét illetően is ennyire optimistán látja a dolgokat? Az emberek manapság mintha az anyagi javak halmozásában keresnék a boldogságot, ám ettől nemhogy nem nyer értelmet az életük, de a bolygó megmaradt erőforrásait fosztják ki. Nyilván kényelmesebb az élvezeteknek élni, mint az utánunk jövő nemzedékek érdekeire gondolni, de mi lenne az ideális időperspektíva, ami az egyéni és a globális jóllétet szolgálja, és ami az emberiség jövője szempontjából kulcsfontosságú? 

A lesújtó igazság az, hogy talán már késő. Jól tudjuk, nap mint nap tapasztaljuk, milyen radikális hatása van az ember mértéktelenségének a bolygóra, sok ország vezetője mégsem tesz semmit, sőt önös érdekektől vezérelve azon dolgozik, hogy ellehetetlenítse az „ökohősök” reménykeltő megmozdulásait.

Ebben a kritikus időszakban illene tanulnunk az amerikai őslakosok egyik elvéből: A mai döntéseinket az alapján kell meghoznunk, hogy milyen hatással lesznek a következő hét nemzedékre. Másrészt

érdemes lenne tudatosítani magunkban, mennyire magától értetődőnek tekintjük az időt; csak akkor jövünk rá, mekkora érték, amikor elfogyott.

Legfőbb ideje, hogy a jelenhedonista fogyasztói viselkedés helyett közösségi, országos és globális szinten egyaránt a derűsebb jövőt célzó, pozitív magatartás kerüljön előtérbe. Komolyan neki kell látnunk az általunk okozott károk felszámolásának. Remélhetőleg belátható időn belül megtanuljuk örömünket lelni abban, hogy az élet fenntartására alkalmas környezetet hagyjunk a gyerekeinkre, unokáinkra és az ő leszármazottaikra. Ha a pillanatnyi örömkeresés és a céltudatosság szerencsésebb ötvözetével arra összpontosítunk, mit tehetünk környezetünk állapotának javításáért, ha egy kicsit távolabb tekintünk saját közvetlen beteljesülésünknél és egy kicsit átérzőbb módon viszonyulunk mindahhoz, ami a legjobb a szeretteinknek és a közös világunknak, azzal egyensúlyt teremthetünk a boldogság és az élet tartalmasabb megtapasztalása között. 

Lehetünk jelenhedonisták, akik csak elvesznek és felélik a kincset érő erőforrásokat anélkül, hogy felelősséget éreznének az utánunk következő nemzedékek iránt, vagy lehetünk jövőorientált adók, és törekedhetünk arra, hogy a remény és a szeretet örökségét adjuk át az utókornak.

A választás a mi kezünkben van: rajtunk múlik, hogy hozzáadunk a világhoz vagy elveszünk belőle.