Christer Mjåset norvég idegsebész munkája során gyakran tapasztalta, mennyire életbevágó, hogy páciensei feltegyenek számára olyan egyszerű kérdéseket, mint például: „doktor úr, erre tényleg szükség van?” Sokan félnek visszakérdezni az orvosnál, pedig ez félreértésekhez vezethet, és hátráltathatja az ideális kezelési mód megtalálását – véli Mjåset, aki a tavaly májusi, oslói TEDx-konferencián mesélte el, mekkora szerepe van az orvos-beteg kommunikációnak a kezelésben.
Nem egyedül dönt az orvos
Mjåset azzal kezdi előadását, hogy elmeséli az esetet, mely ráébresztette, mennyire fontos, hogy a betegek visszakérdezhessenek orvosuknál. Egyik páciense, akit korábban mellrákkal kezeltek, nyaki csigolyasüllyedés által okozott súlyos nyaki és karfájdalmakról számolt be. MRI-vizsgálatot követően Mjåset arra jutott, érdemes lenne műtéti úton megoldani a problémát. Az efféle műtétek gyorsak és szabványeljárás szerint zajlanak, mégsem kockázatmentesek, mert ha a sebész nem vigyáz eléggé, belevághat a nyaki ütőérbe, legrosszabb esetben pedig a csigolya is megsérülhet, ami nyaktól lefelé megbénítja a pácienst.
Amikor Mjåset elmagyarázta a procedúrát a páciensének, ő egy pillanatra megállt, majd egy nagyon fontos kérdést intézett hozzá: „doktor úr, erre tényleg szükség van?”. És az orvos ekkor végiggondolta a szempontokat még egyszer, és belátta, hogy valójában nincs. Sőt, a legtöbb hasonló beteg esetében nem is szokta javasolni a műtétet, de ezúttal valami miatt túlbuzgó volt, elfogta a vágy, hogy műteni szeretne, a csigolyasüllyedés annyira finom, törékeny formában jelentkezett.
Mi ebből a tanulság? Egyetlen orvosnak sem szabad egyedül döntenie. A páciens szemébe kell nézni, majd közösen kell eldönteniük, mi az, ami a legmegfelelőbb eljárás lenne a számára. Miként egy építész sem tervezhet házat anélkül, hogy tudná, a megrendelői mit várnak tőle, az orvosok sem iktathatják ki betegeiket a döntésekből. Sokszor mégis ez történik. Mjåset statisztikákkal bizonyítja, mennyire eltér bizonyos kezelési módok (például a gyerekkori mandulaműtét vagy a porcleválás-operáció) előfordulási aránya Norvégia egyes régiói között.
Túlkezelik a betegeket
Az adatok szerint a magánkórházakban jóval több műtétet végeznek, mint a közintézményekben. Ennek természetesen az anyagi motiváltság az oka – a privát szektorban dolgozó orvosok annál többet keresnek betegeiken, minél több szolgáltatást nyújtanak számukra. Az operáció azonban nem minden esetben ideális megoldás. Például – mint kutatások bizonyítják – a rendszeres fizikoterápia olykor legalább olyan hasznos lehet, mint a műtét.
Mjåset úgy gondolja, sokszor egyszerűen túlkezelik a betegeket, és feleslegesen rájuk erőltetnek olyan kezelési módokat, amelyekre amúgy nem lenne szükség. Kutatók utánajártak, hogy ha a beteg megkérdezi, hogy erre valóban szükség van-e, akkor az orvosok 30 százaléka erre egyértelmű nemet válaszol, 10 százalékuk pedig elgondolkozik rajta, vajon nem kéne-e más megoldást javasolnia. Ez azt jelenti, hogy az esetek több mint egynegyedében szükségtelen beavatkozást hajtottak volna végre a betegen, ha az nem kérdez vissza.
Az is igaz azonban, hogy sokszor maguk a páciensek igénylik a felesleges vizsgálatokat és kezelési eljárásokat, és erőltetik rá orvosukra az akaratukat. Mjåset elmesél egy másik esetet, amelyben az egyik barátja – aki rendszeresen és intenzíven sportol – hátfájdalmakkal kereste fel őt. A szakember megvizsgálta, felállított egy diagnózist, miszerint csigolyakopásról van szó a gerinc alsó részén, és azt javasolta, válogassa meg, milyen sportot űz. Ismerőse mégis ragaszkodott az MRI-vizsgálathoz. Miért? Semmi különösebb oka nincs rá, de a betegbiztosítása fedezi – válaszolta. Elvégezték a vizsgálatot, ami megerősítette az eredeti diagnózist. Mjåset szerint a hasonló hozzáállás súlyos károkat okozhat az egészségügynek, hiszen ha boldog-boldogtalan ragaszkodna az MRI-vizsgálathoz, a várólisták a mostaninál is hosszabbra nyúlnának, és azok a páciensek, akiknek valóban szükségük van rá, nem jutnának hozzá.
Négy egyszerű kérdés
A fentiek fényében négy kérdés feltevését javasoljuk, amelyek segítenek az orvosunkkal történő hatékonyabb kommunikációban, ami pedig elsősorban az egészségünket szolgálja.
1. „Doktor úr/doktornő, erre tényleg szükség van?” – Nehéz feltenni ezt a kérdést, és igen, ötven éve még tapintatlanságnak számított, de jobb az őszinteség, mint a sötétben tapogatózás.
2. „Doktor úr/doktornő, milyen kockázatai lehetnek a műtétnek?” – Az esetek 5-10 százalékában műtét után súlyosbodhatnak a fájdalmak, és nagyon ritkán – egy-két százaléknál – az is előfordulhat, hogy a műtéti heg elfertőződik, amiért újabb műtétre van szükség.
3. „Doktor úr/doktornő, van valamilyen más lehetőség?” – Sok esetben a válasz: igen. Gyakran a fizikoterápia és a pihenés ugyanúgy helyre tudja hozni például a gerincproblémákat, mint egy műtéti beavatkozás.
4. „Mi történik, ha nem csinálok semmit?” – Ritka esetben ilyenkor is meggyógyulsz, de azért nem ajánlott tétlenül ülni és várni.
Négy egyszerű kérdés, amely sokat segíthet, ha a megfelelő kezelési módról kell konzultálnod az orvosoddal. Fel kell mérned, tényleg szükséges-e egy beavatkozás, milyen kockázatokkal járhat, van-e más lehetőség, és mi történik, ha mégsem igényelsz orvosi segítséget. Ne húzódj a sarokba – légy bátor, kérdezz vissza. Az orvosoknak és a betegeknek ugyanúgy meg kell tanulniuk, hogyan osszák meg a felelősséget egymással, hiszen ez (jobb esetben) kétirányú kommunikáció és közös döntési folyamat.
